Vergilius az Inferno tizennegyedik énekében, a hetedik kör harmadik bugyrának peremén mesél Danténak a Pokol vizeiről. Kréta szigetén (ahol Rhea rejtegette Zeuszt Kronosz elől), Ida hegyén áll egy hatalmas szobor, amelynek a feje aranyból van, a melle ezüstből, a dereka rézből, a bal lába vasból, a jobb agyagból. A szobor a világ korszakainak jelképe.[i] A fejét kivéve a szobor teste meg van repedve, a repedésből pedig könny ömlik, az emberiség könnye. A könnyfolyamból lesznek a pokol folyói: először, még a kereszteletlenek zöld mezői előtt e folyam Acheron néven halad körül az alvilág tölcsérének első teraszán, később, az ötödik körben a Styx sáros vizeként bukkan fel, a partján Dis vörösen izzó várával (itt válik el egymástól a pokol fenti része a lentebbitől, ahol a súlyosabb bűnösök találhatók), aztán Flegetonként, a vérfolyamként tér vissza, végül a víz a pokol kútjába zuhog, ahol megfagy, és Kocituszként, a jégtóként végzi útját.
Ebben a jégtóban, a kilencedik kör második alkörében, Antenórában (ahol az országuk elárulói szenvednek) találkozhatunk a Pokol egyik legemlékezetesebb figurájával, Ugolino gróffal, akit Pisában a gibelinek, a város ellenségének tartva, 1289-ben az fiaival együtt bezártak a saját várába, ahol hosszú szenvedés után éhenhalt. Ugolino az ellenségével, Ruggieri érsekkel együtt fagyott be a jégbe, és örökkön-örökké az érsek koponyáját marcangolja a fogaival, mintha fel akarná falni. A pokolnak ez a hideg mélye éles ellentétben áll a fentebbi körökkel, ahol többnyire a forróság, a tűz a megtorlás eszköze. A hideg az árulók lelkének külső képe, azé a léleké, amely elutasította a szeretet melegét. A hozzátartozóik, barátaik, rokonaik árulói kerültek a legmesszebb a felszíntől, ők vannak a legnagyobb távolságra Isten körkörös egeitől, és a csillagoktól, amelyeket olyan gyakran emleget a Színjáték szerzője.
Dante, miközben az árulás miatt örök kárhozatra ítéli Ugolinot, kifejezi felháborodását, amiért ennyire túlzó volt a pisaiak bosszúja a bűnhöz képest: „Aj Píza, örök botrány fogsz maradni / a szép hazában, hol a si járja. (…) Bár Ugolino vesztedet kereste / s minden várad eladta volna tényleg, / nem vonhatád ily keresztre.” (XXXII. ének, ford. Babits Mihály)
Jorge Luis Borges írja, hogy Dante mindig egyetlen életeseményen keresztül jellemzi a figuráit, egy olyan pillanat által, ami azonban egy egész élet summája,[ii] hiszen „minden embert örökre meghatároz életének egyetlen pillanata, az a pillanat, amelyben örökre találkozik önmagával.”[iii] Ugolino esetében az a megrázó, hogy ez az egyetlen esemény sokszoros borzalmat rejt magában, úgyhogy ez a borzalom már nem is fokozható tovább. Danténál a büntetések mindig a bűn allegóriái vagy kifordításai (ezt nevezik contrapassonak), pl. a jósok, akik tiltott módon a jövőt fürkészték, az alvilágban kicsavarodott testtel, hátrafelé nézve járnak. Ugolinoval kapcsolatban viszont megrázó, hogy Dante annak ellenére helyezi a pokolba, hogy ő maga is nyíltan sokallja a büntetést, amit a földi életben már megkapott. Ám még ez az örökkévaló ítélet is sok különböző elemből adódik össze. A dermesztő hideg is elég lenne, de ehhez járul még a mozdulatlanság okozta szenvedés, amit tovább fokoz a harag, amit Ugolino Ruggieri ellen érez. De még sok minden más is hozzájárul a büntetéshez.
Ugolino elmeséli Danténak éhezése történetét, ami nem kevésbé rettenetes, mint a pokolbeli büntetés. Másnap, miután a tornyba zárták őket, reggel a gyerekek felébredtek, sírva könyörögtek ennivalót az apjuktól. Később Ugolino kétségbeesésében és dühében az öklét harapdálta, ezt a fiúk az éhség jelének vették, és kérték apjukat, hogy inkább őket fogyassza el. Ugolino ezután látta, hogyan halnak sorra éhen az ivadékai kínok közepette. Két napig egyre mondogatta a nevüket, „míg többre ment az éhség, mint a bánat.” Ezt az utolsó sort én mindig úgy értettem, hogy Ugolino végül megette a gyerekeit. Nehéz ennél borzalmasabb történetet kitalálni: az éhség fizikai fájdalmát a gyerekek halálának tudata követi, és ezt az elviselhetetlen borzalmat még mindig fokozza, hogy a grófnak a saját gyermekei testét kell felfalnia. Tehát nem csak egy, hanem több tabut is megszeg: embert eszik, és a saját gyermekeinek testét, emlékét gyalázza meg. Ugolinot tehát nem pusztán a hideg és a mozdulatlanság kínozza a pokolban, hanem az éhhalál emléke és az engesztelhetetlen gyűlölet is, és mindezt megkoronázza a bűntudat egy olyan vétek miatt, amit nem önszántából követett el, hanem a testi kényszer vitte rá. Nem elég, hogy be van zárva a dermesztő tóba, mindörökre kísérti egy olyan szörnyű tett elkövetésének emléke, amiért végső soron nem ő a felelős. Bár a többi bűn esetében is jócskán túlzónak érezzük a büntetést, itt mintha végképp nem állna arányban a kettő, mintha Ugolino felett a párkák ítéltek volna, egyfajta sötét végzetet, szörnyű sorsot szabva ki rá, örök és indokolatlan szenvedésre ítélve a grófot. Ezért érzem úgy, hogy ez a szereplő és ez a történet a legrémítőbb az egész Pokolban.
Van viszont egy érdekes írása Jorge Luis Borgesnek,[iv] amiből az derül ki, hogy mégsem ilyen egyértelmű a dolog, és ez még érdekesebbé teszi a figurát. Dante sorait sokáig úgy értelmezték, hogy Ugolinot a bánat nem tudta megtörni, csak az éhség, vagyis éhen halt. Borges szerint nem kell döntenünk a két lehetőség között: Dante valószínűleg szándékosan hagyta nyitva a kérdést, létrehozva egy olyan világot, amiben Ugolino meg is eszi a gyermekeit, és nem is. Talán ő maga sem emlékszik, mit tett vagy nem tett, és ez a bizonytalanság méginkább mardossa a lelkét, ahogy ő marcangolja az érseket.
[i] Az ókoriak szerint az első emberek még Kronosz idejében az aranykorban éltek, aztán az ezüstkorban stb., a világ egyre romlott, az emberek egyre gyengébb minőségűek lettek.
[ii] Jorge Luis BORGES, Az Isteni színjáték. In. Uő, Az ős kastély. Esszék. Európa, Bp., 1999. 148.
[iii] Uo. 155.
[iv] Jorge Luis BORGES, Ugolino álproblémája. I. m. 299-303.
Utolsó kommentek