József Attila mellett Szabó Lőrinc a nyugatosok második nemzedékének kiemelkedő tagja, a modern magyar líra egyik vezéralakja. Költészete meghaladja a romantika önkifejezésre épülő líráját. A modern nagyvárosi ember élményvilága szólal meg nála. A személyiségnek nincs olyan belső magja, mint a romantikában a zseni esetében: a személyiség belső ellentmondásokból épül fel, sokszor a változékony, áttekinthetetlenül összetett világba bonyolódva jelenik meg.
Tücsökzene
A Tücsökzenét Szabó Lőrinc 1945 és 1947 között írta, később pedig kiegészítette még néhány darabbal. A mű önéletrajzi versciklus, ám ez inkább belső, lélektani vonatkozásban értendő: a szerzőt kevéssé érdeklik a külső, valóságos események, történések, és sok esetben nem is számol be azokról. A ciklusban a líraiság és a bölcseleti jelleg játszik meghatározó szerepet. A versek egy jelentős része valamilyen érzéki képet vagy érzelmet ír le (pl. egy tájat, jelenséget, utazást), más részük pedig a személyiség, a társadalom problémáival foglalkozik. Az egyes szövegek nem adnak ki egy lineáris, metonimikus történetet, sokszor inkább reflexiók, elmélkedések. Sőt a mű vége felé lényegében teljesen el is tűnik mindenféle tényleges, külső életrajzi elem. A Tücsökzenét így az epikusság és líraiság, a kontinuitás és diszkontinuitás (ahogy Kabdebó Lóránt hangsúlyozza[i]) sajátos belső feszültsége határozza meg. Kulcsár-Szabó Zoltán szerint a Tücsökzenében a lírai én különböző időbeli pozíciókban jelenik meg, gyakran pedig más költők szövegét idézi, vagy saját korábbi verseire utal, ezért a mű heterogén, polifonikus szövegként írható le.[ii]
A Tücsökzenét a szerző életének helyszínei tagolják fejezetekre. Ezen városokhoz a szellemi fejlődés, érés egy-egy fázisa társul. Mindezt egy elő-és utójáték foglalja keretbe.
I.Nyitány
A nyitány hét versből áll, amelyek a tücskökről szólnak. A lírai én hallgatja az ablaka alatt daloló rovarokat, és a dal hatására apránként felidéződnek benne életének képei.
Az ókori mitológiában a tücskök a Múzsákhoz kapcsolódtak. Platón ír róluk a Phaidroszban. Szerinte a tücskök egykor emberek voltak, akik a Múzsákat hallgatva „dalolva megfeledkeztek ételről-italról, és úgy haltak meg, hogy maguk sem vették észre. Belőlük lett a tücskök nemzetsége, amely azt az adományt nyerte a múzsáktól, hogy nincs szüksége táplálékra, hanem étlen-szomjan énekel, amíg meg nem hal, aztán a múzsákhoz jutva hírül viszi, hogy a földiek közül ki melyik múzsát tiszteli.”[iii]
A tücsökzene lényegi jellemzője Szabó Lőrinc szerint az, hogy „eszelősen-gépies, oktalan,” egyúttal őrült is, ez a gépiesség valamifajta dionüszoszi mámort hoz létre (3) (Nietzsche fogalmát használva). Ebben az ünnepben feloldódik az individuumok elkülönülése, az egy azonossá válik a mindenkivel: Szinte robban a rét, / úgy élvezi agyirtó gyönyörét / az egy s az összes (…)” (4) Ebben a mámorban lebomblanak a határok, mintegy összeolvad, összesűrűsödik a mindenség: hangok sokasága szólal meg benne, átjárhatóvá vállnak az egymástól egyébként elkülönült tudatok, és az én saját életének korszakai. A lírai én előtt felidéződnek életének emlékei, amelyek az ő sajátjai, de mintha tőle függetlenül is léteznének, mintha nem az én akaratából tűnnének elő a feledésből.
II. Miskolc
Szabó Lőrinc életének első öt évét töltötte Miskolcon. A vasút közelében laktak, nem messze a vashídtól, mivel az apja vasutas volt. Az apa nem szerette a munkáját, keserű ember volt, és ez a mogorvaság az egész családra nyomasztóan hatott.
Ebben a szakaszban összemosódnak az álomképek és a hallgatott mesék jelenetei a valóságos emlékekkel; a kicsi gyerek még nem képes elválasztani egymástól a kettőt. Így pl. a 12. darabban a kicsi gyerek mesél Piroskáról, a 14.-ben úgy ír a farkasról, mintha valóságos lény lenne, ami bármikor feltűnhet a gyermek környezetében. Ez a két mesekép fogja körbe a 13. szakaszt, ami a valóságos apa képét festi meg.
A 22-25. darabban a vasúti híd, illetve a mozdony és az azt vezető apa képe jelenik meg. Azért különösen érdekes ez a szakasz, mert a modern költő jellegzetes élményvilágára jellemző a mesterséges terekkel való szembesülés, szemben a romantikus költővel, aki a természet organikusságában ismeri fel saját benső világának külső megfelelőjét. Emlékezetesek József Attila szavai a vasútról (főleg az Eszméletben), ahol a lírai én lakhelyeként a vasutat jelöli meg. Szabó Lőrinc később a vonat mozgásához kapcsolja a versírás tevékenységét: a 107-108 darabban első költői próbálkozását úgy írja le, mint amit a vonatkerék kattogó üteme inspirált. Ez a külső ütem mintegy a vers ütemévé vált, és ez az ütem hozta létre magát a szöveget. Így tehát nem a belső ihlet vagy mondanivaló, hanem egyfajta gépiesség termeli ki a verset.
III. Balassagyarmat
Balassagyarmaton három évet töltött a család. A gyermekkor meséi, fantáziái továbbra is a költő világának részét képezik, de már kezdenek rajta rést ütni a sivár, ijesztő valóság képei, és csírájában megjelenik a későbbi életmű számos problémája, témája.
A kisgyermek úgy érzi, a sárkányok valóságosan léteznek („Isten-hitemet / kezdte volna ki a kétely, hogy a / hétfejű sárkány s bármilyen csoda / csak kitalálás”). Ám a farkas és sárkány mellett már olyan valós fenyegetések sejlenek fel, mint a vonatbaleset vagy a pénz, ez utóbbi később Szabó Lőrinc egyik központi témája lesz (39). A 35-37. fejezet az asztaltáncoltatásról ír, amely a szellemeket, a túlvilágot hívja elő. A szellem és a test viszonyának kérdése ugyancsak olyan probléma, ami Szabó Lőrinc gondolkodásának egyik fő érdeklődési körét képezi.
Az Ipoly pataknak és környékének képét szép tájleíró versekben idézi fel a költő, mint pl. az 50. darabban, amely a part menti fűzfákat festi le. Több egybefüggő darab (45-48) elevenít fel egy különösen élénk és érzelmileg telített emléket: a gyerek Szabó Lőrinc a befagyott folyón korcsolyázik egy baleset helyszíne felé. A folyó egyik mellékágának jege beszakadt néhány fiú alatt. Szerencsére túlélték, mire a költő megközelítette a mondott helyet, a mentőcsapat már visszafelé hozta a pokrócba csavart gyerekeket. A halál közelségének rettenete, a száguldás őrült irama, a jeges téli folyó érzékletes képe, vagyis az érzelmek, érzékek és a metafizikai rossz (a halál, szenvedés) együttes jelenléte rendkívüli intenzitást kölcsönöznek ennek az emléknek.
IV. Debrecen
Debrecenben nyolc éves korától tizennyolcig élt Szabó Lőrinc. Ez a művészi eszmélkedés korszaka. Igen nagy szerepet kapnak az olvasmányélmények, amik formálták a személyiségét. Szabó Lőrinc gondolkodásmódjának sajátossága, hogy ezt a folyamatot nem annyira bildungsként, kiképződésként fogja fel, mint inkább folytonos mozgásként, az én állandó változásaként. Az én egyrészt elvész az olvasmányokban, másrészt azonosul azok szereplőivel, harmadrészt pedig egyre közelebb kerül a nyelvhez mint a kifejezés médiumához.
Az iskolában a kedvenc tantárgya a latin volt, amit könnyedén elsajátított, és amihez később a következő nyelvek társultak (angol, német, francia). Itt már nem csak a későbbi költő, hanem a jelentős műfordító is felsejlik. Nem sokkal azután, hogy elkezdett olvasni németül, már Heine fordításával próbálkozott (133).
A nyarakat Tiszabecsen töltötte Mihály nagybátyjánál, Mihály bácsinál, akitől sokat tanult irodalomról, és sok biztatást is kapott, hogy gondolkodjon, olvasson minél többet. A ház szomszédságában állt az iskola épülete. Mihály bácsi, aki pap volt, nyáron ennek az épületnek őrizte a kulcsait. A fiatal Szabó Lőrinc, aki így beléphetett oda, szívesen töltötte idejét az elhagyott termekben. Mivel a könyvszekrényekhez is volt kulcsa, kedvére lapozgathatta a köteteket. Valósággal szédületbe esett, belevetette magát az olvasásba, ekkor fedezte fel magának Berzsenyit, Kölcseyt. Úgy érezte, megnyílik előtte a világ, amely ezernyi addig nem sejtett csodát tartogat. (125-127)
Az olvasás Szabó Lőrincnél egyszerre önelvesztés és az én felsokszorozódása. Ahogy A megszűnt én c. versben is írja: a tudat áthal a tárgyakba vagy harmadik személyekbe (206). Az én kilép önmagából és része lesz egy nagyobb egységnek. Amikor pl. Szophoklész Oidiposz királyát olvassa, így fogalmaz: „nem tudom, / hol jártam…De. De! Kívül magamon!” (151) Az olvasás olyan önelvesztés, „ahol a lélek elejti magát, / ahol gyógyul a fájó akarat, / ahol bilincsét eloldja az agy, / ahol levedli magányát az Egy, / ahol a Sokba az ember hazamegy (…)” (154)
A mindenségbe belehaló tudatot értelmezhetjük panteista látomásként, Nietzsche nyomán a dionüszoszi orgiasztikus önelvesztés megfelelőjeként, vagy akár valamiféle misztikus élményként, amikor az én belepillant az univerzum mélyebb egységébe, de felfedezhetjük ebben Baudelaire hatását is (Szabó Lőrinc a francia költő egyik fordítója volt), akinek híres Corresponance-ában az egyedi dolgok összefüggnek, és ebben az összekapcsolódásban valamiféle mélyebb harmónia sejlik fel. Ám mégis úgy tűnik, Szabó Lőrinc máshogyan gondolkodik erről az egységről. Az egység közelebbről nézve hangok sokasága, amik egymásnak is ellentmondanak, és együtt, egymást árnyalva és felülírva adják ki a mindenség gazdagságát. A könyvtár az a hely, ahol ez az egység összeáll: „A könyvtár volt a hazám, édenem. - / Egyetlen, óriási Értelem / sugárzott benne. Amit tér s idő / ezer aggyá, millió szenvedő / ideggé, sorssá tördelt, itt megint / összeállt, és elmondta mind a kínt, / el a gyönyört, ami a nyomorúlt / egyén, az élet, a ma és a mult / lelkén átfutott.” (199)
V. Budapest
Szabó Lőrinc tizennyolc éves korában költözött Pestre. Ebben a szakaszban még az előzőeknél is kevesebb konkrét életrajzi eseményt ír le. Kiemeli viszont azt az epizódot, amikor megismerkedett mesterével, Babits Mihállyal. Babits verseit már ismerte, így óriási izgalommal vitte el neki megmutatni a saját költeményeit (Babits volt akkor a Nyugat szerkesztője). Egy hetet kellett várni a válaszra. Szabó Lőrinc borzalmasan izgatott volt, amikor az idősebb költő ítéletére várt, érezte, az egész önbecsülése, élete múlik a válaszon. Babits egyértelműen tehetségesnek találta, de úgy érezte, még egy kicsit érnie kell ahhoz, hogy a Nyugat közölje az írásait. Viszont meghívta magához, hogy beszélgessenek a költészetről, később lakótársak is lettek. Szabó Lőrinc sokat tanult a tapasztalt példaképtől, aki mindenekelőtt az angol költészet gyöngyszemeire hívta fel a figyelmét.
Innentől kezdve az életrajzról nem sok konkrétumot tudunk meg, Szabó Lőrinc inkább csak reflexiókat, elmélkedéseket fogalmaz meg olyan események kapcsán, amikről pontosabban a Vers és valóságban beszél. Sokat hivatkozik korábbi versesköteteire, ezek szövegét részben idézi is.
VI. Közjáték
A zárásban saját elképzelt haláláról ír. Halála után majd megszűnik az énje, immár nem csupán az olvasmányélményeiben szerteszóródva, hanem valóságosan is, és része lesz annak a nagy, mindent átfogó harmóniának, ami a tücskök dalában sejlik fel.
VII. Utójáték
Szabó Lőrinc a művet később, 1957-ben, halála évében kiegészítette még néhány darabbal.
[i] KABEBÓ Lóránt: „a magyar költészet az én nyelvemen beszél.” Argumentum, Bp. 1996. 223
[ii] KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: A személyiségkonstrukció alakzatai a Tücsökzenében. In: Tanulmányok Szabó Lőrincről. (Újraolvasó sorozat). Anonymus, Szerk. Kabdebó Lóránt, Menyhért Anna. 136.
[iii] MENYHÉRT Anna idézi a műről szóló tanulmányában. Rajok egy költemény tájairól. In: Tanulmányok Szabó Lőrincről 100.
Utolsó kommentek