Paul de Mannak van egy érdekes tanulmánya, amelyből sokat lehet tanulni a szimbolizmusról, amennyiben nem művelődéstörténeti ismereteink bővítése, hanem a jelenség mélyebb értelmezése a célunk.[i] A szöveg összességében nagyon jól áttekinti a szimbolizmust mint irodalomtörténeti korszakot és a szimbólumot mint retorikai alakzatot. Viszont nem állítom, hogy de Man elemzése minden egyes apró részletében logikus és meggyőző, úgyhogy ebben a posztban ismertetem a gondolatmenetét, de nem követem azt teljes pontossággal.
De Man azzal kezdi, hogy hangsúlyozza: a "szimbolizmus" hasonlóan problematikus kifejezés, mint a romantika fogalma, mely terminus olyan nagy mennyiségű különböző stílusjegyet összesít, hogy kérdéses, van-e ezeknek közös magja, van-e olyan egyértelmű, egységes jelenségcsoport, amelyet ez a megnevezés lefed.
Bevezetéskén de Man megemlíti a szimbolizmus két olyan jelentését, amelyet aztán elvet. A szimbolisták eredetileg egy jelentéktelen költőcsoportot jelölt, akik Mallarmé követői voltak, és azokkal a poétákkal szemben határozták meg önmagukat, akik Verlaine-t vallották mesterüknek, és a ’dekadens’ megnevezést viselték. A terminusnak ez a jelentése, ahogy e költők is, gyorsan feledésbe ment. Ezzel szemben másik végletként sok szakember nyelv metaforikus használatát érti alatta, csakhogy mivel az irodalmi nyelv alapvető, lényegi jellemzője a fikcionalitás és metaforikusság (figurativitás), a szimbolizmus szó ilyen jelentése annyira tág, hogy lényegében nincs semmi értelme.
A terminus legelterjedtebb és de Man által is használt értelme az, amikor azt a költészettörténeti korszakot jelölik vele, amely Baudelaire lírája és a szürrealizmus közé tehető. Paul de Man érdekes megfogalmazása szerint minden irodalom nyelve lényegileg szimbolikus, de nem minden irodalom érzékeli ezt. A szimbolisták igen, és a nyelv szimbolikusságának tudatosulása, e szimbolikusság tematizálása az, ami jellemzi ezt a szimbolista nemzedéket.
Paul de Man - elsőre homályosnak tűnő -szavait idézve „a szimbolista költő annak az alapvető szakadásnak a határozott tudatából indul ki, amely a saját léte és mindannak a léte között fennáll, ami nem ő: a természeti tárgyak világa, a többi emberi lény világa, társadalom vagy Isten. Olyan világban él, amely kettészakadt, amelyben a tudata mintegy szemben áll tárgyával, miközben megpróbál megragadni valami olyat, amit képtelen elérni. A költői nyelv fogalmaival kifejezve – amely a tudat ágenseként a szubjektum (vagy költő) oldalán áll, ez azt jelenti, hogy nincs többé olyan közel a dolgokhoz, hogy képes legyen megnevezni azokat, a versekben megjelenő fény és fű és ég valami lényegileg más marad, mint az igazi fény vagy fű vagy ég. A szó, a logosz nem esik többé egybe az univerzummal (…)”.
Ez így eléggé elvontnak látszik, de egyáltalán nem olyan absztrakt, mint amilyennek mutatkozik. Itt szeretnék utalni Horváth János tanulmányaira, amelyben a magyar irodalomtörténész hasonló gondolatokat fogalmazott meg, csak sokkal érthetőbb módon, hétköznapi módon kifejezve magát. Horváth a Reviczkyról, Komjáthyról, Adyról szóló írásaiban lényegében ugyanezt a korszakot elemzi, csak magyar vonatkozásban. Horváth ennek az időszaknak az irodalmi karakterét a líra szubjektivizálódásában ragadja meg. Míg Petőfi, Arany egy egész közösség képviseletében szólalt meg (Petőfi nem mindig, ő gyakran szembehelyezte magát a közösséggel), addig Komjáthyéknál megszűnt ez a harmónia, és a költő kizárólag önmagát fogalmazta meg, a saját egyéni érzelmeit, vágyait, és ez az elidegenedettség pedig méginkább kiteljesedett Adynál, aki kimondottan a közösséggel szemben, egyfajta magányban, meg nem értettségben vitte színre önmagát a verseiben. A költő tehát magányossá vált. (Az esztétika szubjektivizálódása filozófiai megfogalmazása és így az esztétikai fordulat egyébként Kanthoz köthető).
Ezzel párhuzamosan a világ „varázstalanításával” (Max Weber kifejezése a modernségre) megrendült az emberek hite Istenben, illetve a transzcendens lényegiségekben, amelyek megnyilvánulása valamikor a költészet volt. A modern költő tehát elszakad a költészettől és a logosztól (más szóval a világ mélyebb értelmétől, Istentől vagy az örök, nagy igazságoktól is) is. A költő többé nem Isten, nem az Igazság szószólója. Erről beszél de Man, amikor azt mondja, hogy a költői nyelv elidegenedetté válik a szimbolizmusban, és hogy ez a művészet tudatában van saját elidegenedettségének.
A költő érzékeli és megszenvedi ezt az elidegenedettséget, és a szimbólum segítségével megpróbálja visszaállítani az elveszett egységet. A szimbólum olyan kép, amely a világ legkülönbözőbb dolgait kapcsolja össze, és ezáltal megsejtet valamiféle még mélyebb és még kiterjedtebb kapcsolatot: a rejtett, kozmikus harmóniát, a létezés nagy, mély egységét. De nem csupán a világ dolgai között jön létre ez az egység, hanem a materiális világ és a tudat között is. A szimbólum tehát de Man meghatározásában „olyan nyelvhasználat, amelynek segítségével újra fel lehet fedezni minden létező egységét a képzelet és szellem birodalmában.” Ezzel magyarázható egyébként Baudelaire és más szimbolisták vonzalma az okkult dolgokhoz: a szimbolista költő is lényegében a nagy, egyetemes Egy felé törekszik. Erről beszél Baudelaire híres versében:
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
Valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
Egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
(Kapcsolatok. Ford. Szabó Lőrinc)
Ám az Egy nem ragadható meg, a költő így logikus módon ütközik a Lét egységének ellentétébe, a halálba. A halál központi témája Baudelaire költészetének. A halál, a misztikum, a nagy eksztázis, amely a létezés nagy rendjéhez kapcsol, egyben a megsemmisülés is. És a megsemmisülés mögött is ott van egy még mélyebb kiábrándulás, amely szerint ez sem más, mint egy teátrális fikció:
Gyerek voltam, s szemem a látványt lesve csüggött
a függönyön, amely, únt gát, előtte függött...
S feltárult végül a való hidegen: és
meghaltam, semmi több, és körülöttem állt a
rettentő virradat. - Mit? ennyi az egész?
A függöny felröpült, és én még egyre vártam.
(Egy kíváncsi álma. Ford. Szabó Lőrinc)
A költő és a világ közti elidegenedés problémájára adott másfajta válasz Mallarmé költészete. Mallarmé uralkodó motívuma, az azúr eleinte kifejezte a költő vágyát a magasabb, vágyott egység felé, később azonban ez a költői magatartás drasztikusan megváltozott. De Man itt egy viszonylag bonyolult és nem teljesen világosan érthető fejtegetésbe bonyolódik a költői tudatról, nyelvről és a külvilágról. Ennek a lényege mindenesetre nagyjából az, hogy Mallarménál a költői tudat a nyelv által megpróbálja megragadni a külvilágot, ám a nyelv erre nem képes, ez pedig a költői tudatban a saját elidegenedettségének fokozott tudatosulásához vezet. Ennek a költői nyelvnek és tudatnak a kifejezője Mallarménál a hattyú, aki a jégbe fagyva saját fenséges, de totális magányéba záródik:
E szűz, e szertelen s e szép-szép mái nap
felveri-é vajon, szárnyát verdesve részeg,
e fagyba-tűnt tavat, hol sohasem-merészlett
röptek álma kisért a tükrös jég alatt?
Ki hajdan hattyú volt mereng itt: megmaradt
volt fönségében, ám reménye mind kiégett,
nem dalolván ki a majd-élni-jó-vidéket,
mire a meddő tél unalma rászakad.
Nyaka lerázza majd fehér agóniáját,
mit rákötött a táj. De nem a föld igáját,
hol tolla fogva van. Puszta fantom, akit
ragyogása idéz ide. A néma ajkú,
zárt megvetés merő álmába fagyva
így tölti hasztalan száműzetését a hattyú.[ii]
A szimbolizmus két aspektusa de Man szerint tehát Baudelaire és Mallarmé útja. Az első a vágyott misztikus egység felé törve a megsemmisülés tudatán át a totális kiábrándulásig jut, Mallarmé hattyúja pedig a teljes magány állapotába. Az elidegenedés, a költői nyelv kudarca mindkét esetben teljesnek és végletesnek mondható.
Mindez persze lényegében de Man sajátos dekonstruktív nyelvfilozófiai nézeteinek is a megfogalmazása, amely szerint a nyelv nem kifejezi a világot, hanem maga hoz létre egy illuzórikus valóságot, miközben maga is összeegyeztethetetlen aspektusok sokaságából áll (mint pl. a performatív és konstatív aspektus Az olvasás allegóriáinak végén). Ezt az elképzelést de Man itt még a szimbolista tudat és nyelv kapcsán fogalmazta meg, később pedig a tudatfilozófiai megközelítést félretéve, a híres retorikai fordulat után már tisztán a nyelv létmódjának elemzésével. Akármit is gondoljunk de Man különös és nem teljesen meggyőző, de mindenképpen érdekes nyelvfilozófiájáról (nem célom, hogy megvédjem a nézeteit), a szimbolizmusról itt mindenképpen olyan meglátásokat fogalmaz meg, amik megfontolásra érdemesek.
[i] Paul de Man: A szimbolizmus kettős aspektusa. In: Uő, Olvasás és történelem. Osiris, Bp., 2002. 98-118.
[ii] Én a szöveget itt Somlyó György fordításában idézem, de a de Man-kötetben Weöres fordítása szerepel: „Emlékszik egy régi hattyú itt ő pihen / Hasztalan villog a jég-tömbből ékessége / Oly tájról nem dalolt ahol örömmel élne / S rátört a meddő tél unalma fényesen.”
Az eredeti francia szöveg így szól egyébként:
Le vierge, le vivace et le bel aujourd’hui
Va-t-il nous déchirer avec un coup d’aile ivre
Ce lac dur oublié que hante sous le givre
Le transparent glacier des vols qui n’ont pas fui !
Un cygne d’autrefois se souvient que c’est lui
Magnifique mais qui sans espoir se délivre
Pour n’avoir pas chanté la région où vivre
Quand du stérile hiver a resplendi l’ennui.
Tout son col secouera cette blanche agonie
Par l’espace infligée à l’oiseau qui le nie,
Mais non l’horreur du sol où le plumage est pris.
Fantôme qu’à ce lieu son pur éclat assigne,
Il s’immobilise au songe froid de mépris
Que vêt parmi l’exil inutile le Cygne.
Érdekes, hogy a hattyú, amely a jégbe és a feledésbe dermed, még csak nem is a jelenben létezik, a cygne d'autrefois a múlt hattyúja, hajdanvolt hattyú, akit az időbeli távolság éppúgy elválaszt a léttől, mint a jég, amely lehetetlenné teszi számára a mozgást és a kommunikációt.
Utolsó kommentek