HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

marai-sandor-2a.jpg

  Márai regényét a kritikusok nem tartják olyan sokra, mint a közönség; úgy tűnik, a siker nem áll teljesen arányban az esztétikai értékkel (Helikon, 2004). Kétségtelen, hogy a regény története eléggé kiszámítható, már az elején könnyen ki lehet találni, hogy egy háromszög-sztorival lesz dolgunk – nem is ér minket meglepetés, váratlan fordulatok nemigen zavarnak minket össze. A filozofáló szakaszok (pl. a barátságról, 46, vagy az ölésről, 73) eléggé felszínesek és közhelyesek, a nagy, végső számvetésből leszűrt életbölcsességek sem rázzák meg az olvasót eredetiségükkel. Az elbeszélt történetnek a folyamatos filozofálás ellenére nincs igazán általános tartalma, bölcseleti vonatkozásai, nincs benne igazi egzisztenciális töltet: annyi történt, nem több, hogy a tábornokot megcsalta a felesége a legjobb barátjával.

  Zavaró a várt dialógus elmaradása is, hiszen végig arra számítunk, hogy Konrád is elmondja majd a maga verzióját az eseményekről. Egy ilyen dialógussal a regény felmutathatná a világ és az emberi lélek összetettségét, a perspektívák sokféleségét, vagy legalább segítene megérteni mindazt, ami a két egykori barát életét olyan mélyen meghatározta, tönkretette. Ez azért is lenne érdekes, mert a mű pontosan arról szól, hogy az ember sorsa nem önmagában, hanem mindig más sorsokkal összefonódva határozza meg a végzetét. A tábornok szólama így egyoldalúnak hat, ráadásul olyan monológ, amit önmagában már valószínűleg számtalanszor végigmondott a hosszú évtizedek alatt, ehhez a számvetéshez valójában már nem is lenne szüksége Konrádra. Mivel pedig Konrádnak egyáltalán semmi mondandója nincs a közös sorssal kapcsolatban, nem világos, miért kereste fel egyáltalán Henriket – ez eléggé zavaró dramaturgiai hibája a regénynek. Mindezen kívül, ahogy Benedek Anna teszi, fel lehet róni a műnek a nosztalgiát, amit a Monarchia stilizált, hamis képével kapcsolatban táplál, egy sosemvolt álomvilág iránti vágyakozását.

   Nekem viszont mindennek ellenére nagyon tetszett a regény eleje, amikor az elbeszélő még nem adja át a szót Henriknek, hanem maga idézi fel az idős ember életét, emlékeit, családjának történetét. Itt olyan szépen formált mondatokkal találkozunk, amiknél nem lehet nem megállni, és újraolvasni őket. Ezek a szakaszok egészen áthatják a lelket, belemerítik az olvasót a múlandóság és a magány melankóliájába. Kicsit kosztolányis, kicsit krúdys hangulatú szövegrészek. A táj és a környezet elemi erővel jelenik meg, körbeveszi, elszigeteli az ént, és arra kényszeríti, hogy szembenézzen a magánnyal és a létének rövidségével, korlátozottságával. A táj elidegeníti az ént a jelentől, akárcsak az öregség, ami megfosztja az embert jövőtől, és a már megtörtént, megváltoztathatatlan múlt dermedt emlékezetébe fagyasztja be. Mintha a Heideggertől ismert diszpozíció törne itt fel, az unalom vagy a szorongás, ami a jelenvalólét figyelmét a mindennapi létfeledésből a lét fel fordítja. Pl.: „A puszta látványtól szédült, az ősz lengő, súlyos levegőjének terhétől alélt pusztaság látványától, ahol már learattak, ahol óraszámra úttalan utakon haladt a kocsi, csak darvak húztak az égbolton, s a kukoricaföldek oly megraboltan terültek el az út mentén, mint háború után, mikor a sebesült táj utánahal az elvonuló hadnak.” (14) Vagy: „A kastély a csöndet is magába zárta, mint egy vallásos foglyot, aki aléltan enyészik a pincetömlöcben, szakállasan és rongyokban, penészesen és rothadt szalmán. Az emlékeket is magába zárta, a halottak emlékeit, melyek úgy lappangtak a szobák odvas rejtekében, mint a gomba, a nyirok, a denevérek, a patkányok és a bogarak a nagyon régi házak nedves alagsoraiban.” (17)

   Magával ragadó az az epizód is, amelyben az adott ember másfélesége a mindenkori másik örök és feloldhatatlan idegenségévé lényegül át Henrik monológjában. Henrik korán, még fiatalkorukban rádöbbent arra, hogy Konrád zenész, ezért „másféle,” mint ő, másféle, mint a katonaiskola többi növendéke, másféle, mint az ő családja. Csakhogy aztán be kell látnia, hogy Krisztina is másféle, és talán mindenki másféle körülötte: „S akkor Arcóban megéreztem, hogy Krisztina is „másféle.” (…) S Arcóban megtudtam még valamit. Az érzés, mely anyámhoz, hozzád s Krisztinához fűzött, egy és ugyanaz volt: ugyanaz a vágyódás, ugyanaz a kereső reménykedés, ugyanaz a tehetetlen és szomorú akarat. Mert mindig a „másfélé”-t szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában…Tudod-e már?”  (104) „(…) anyám, te és Krisztina álltok a másik parton (…), a másik parton, igen, ahova nem lehet átjutni (…)” (105)

    Mert mindenki más, mint az én, mert a mindenkori másik mindig megőriz valamit az idegenségéből, és ettől olyan, mint a folyó túlsó partja, ami örökre elérhetetlen, és éppen ezért, mert elérhetetlen, vágyunk rá olyannyira. Platón szerint a férfi és a nő (tágabb értelemben véve a mindenkori másik) valamikor egy volt, és mert kettéhasadt, és mert önmagában mindenki hiányos, azért kívánkozunk annyira össze. Ebből a hasadásból származunk, ettől vagyunk önmagunkban egészek, és mégis csonka részek. Mert ez az elérhetetlen iránti vágy ad értelmet az életünknek, ez az örökre kielégíthetetlen, fájdalmas vágyakozás az iránt, ami nem mi vagyunk.    

Címkék: Márai

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása