HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

ottlik_foto_07.jpg

 

Személyiség, közösség,idő,  nyelv

  Ottlik regénye a személyiség létrejöttéről, a személyiség és közösség viszonyáról beszél, sokrétűen problematizálva a témát. (Magvető, Bp. 1959)

  A mű elejének egy sokat idézett részlete szerint „van egy nagyon mély lerakódás a létezésünk alján, a második vagy harmadik réteg lehet alulról számítva, ami már végleges és változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát rossz szó rá, hogy lelassít, hiszen egyáltalán mozdíthatatlan és befejezett. Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehozunk, amit életre hívunk életünk anyagából.” A szövegrész alapján úgy tűnhet, hogy a regény a személyiséget valamiféle abszolút önazonosság kibontakozásának tekinti. De nem erről van szó, a szöveg inkább vizsgálat tárgyává teszi ezt a lerakódást, több irányból véve szemügyre annak létrejöttét.

   Először is az hangsúlyos az a mozzanat, hogy a szóban forgó lerakódás, ami az önazonosság alapját képezi, egy korábbi, valóságosabbnak tételezett lényeg helyébe lép, az törölve képződik meg. A katonaiskolába kerülve a két elbeszélő főhős, Bébé és Medve is traumaként éli meg a gyerekkor öntudatlan boldogságának elvesztését. Ahogy Bébé visszagondol: én „()nem éreztem képmutatónak vagy férfiatlannak az otthoni dédelgetéseket, babusgatásokat. A kényeztető és elfogult anyai szeretetet nagyon rendjén valónak tartottam, sőt, csakis ezt tartottam rendjén valónak, semmi mást. Még ma sem tudok okosabbat mondani, csak azt, hogy soha függetlenebb, magányosabb, méltóságosabb egyszóval férfiasabb életet nem éltem, mint tízéves koromig.” (37) Ebben a boldog és önfeledt időben „minden valamilyen volt, (…)” az élet „minden pillanatának megvolt a teljes lényege, ha nem is lehetett néven nevezni, mi volt az voltaképpen. Megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló időben.” (257)  Ugyanígy foszlik szét Bébé gyerekkori barátsága halász Petárral: Petár az új környezetben már egy egészen más ember, mint akihez azelőtt olyan szoros kapcsolat fűzte. Hasonlóképpen Medvének is hosszú időbe telik feldolgozni, hogy az anyja többé már nem az, akire emlékezett, és aki azelőtt volt: már nincs meg közöttük az a szavak nélküli megértés, amit szeretne, és ami régebben jellemezte, legalábbis így utólag visszagondolva, a kapcsolatukat. Az új identitás tehát a régiről való leválás eredményeképpen létesül, ezt az elbeszélő többször hangsúlyozza is. Amikor az intézetben Halász Petárral találkozik, és meghökken annak viselkedésén, akkor önmagát is csodálkozva figyeli (48), az új viszonyok között arra döbben rá, hogy ő sem önmagam már (66).

   Az a lerakódás tehát, ami később a személyiség lényegét adja, ennek az eredeti, boldog önazonosságnak a helyébe lép, azt törölve jön létre. A lényegiség mögött a hiány dereng fel. Ám ez a lényeginek tételezett lerakódás, ez az interiorizált külsődlegesség maga sem lényegiség: nem más ez, mint a bonyolult hatalmi viszonyokból kialakuló társadalmi kapcsolatok szövevénye és a nyelvi jelek decentrált hálózata, annak lenyomata vagy az abból kiforró anyag, mint a „gyanta tejsavóból, izomlázból.” (174) A diákok hosszú ideig tanulják meg ezt a végtelenül cizellált, apró elemekből álló struktúrát: kinek mit lehet mondani, milyen hangsúllyal, kitől mit várhatnak, kiben mi munkál. Sok esetben a legkisebb, jelentéktelennek tűnő, de helytelen gesztus is végzetes lehet. A nyelv is ilyesfajta képződmény, ahogy Medve a fogdán elgondolkozik róla: „Mindig bízott is benne, anélkül, hogy sokat gondolkodott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak.” Ahogy a társadalom nem más, mint egy bonyolult és nagyon nehezen áttekinthető struktúra, úgy a szavak sem lényegiségeket idéznek fel, csak elemek, amik összekapcsolódnak, elmozdulnak, és kibogozhatatlan, öntörvényű rendszert alkotnak. Később Medve ezt némiképp átértékeli: egy hátrahagyott jegyzetben arról ír, hogy az emberek valahogy, valamilyen nehezen érthető módon összekapcsolódnak, és a halott jelek által még többet is ki tudnak fejezni, mint amennyi a voltaképpeni mondanivalójuk.

  Amit az előbb elmondtam a társadalmi viszonyokról, az lényegében a narratív szerkezetre is jellemző – mind a regény elbeszélésmódjára, mind pedig arra, amit a valóságosan megélt életidő eseményeiről mond. A regény a legtöbb eseményt nem egyben meséli el: többször visszatér arra, mi történt, és hogyan. Először csak feldob egy témát, és később fejti ki, részletesen, mi is történt voltaképpen. Ez az elbeszélt világ szerkezetéből adódik: „a három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.” (130) A sok-sok esemény összefonódik, és előfordulhat, hogy egy adott történés utólag módosítja egy előző esemény jelentését.

  Mindezt keretbe foglalja a sajátos narrációs stratégia, hogy tulajdonképpen két különböző elbeszélője van az eseményeknek. Bébé Medve visszaemlékezéseit kommentálja és idézi, reflektál azokra, artikulálja a saját eltérő nézőpontját. Érdekes módon a kettő egy idő után feloldódik egymásban, vagy összemosódik, illetve Bébé elbeszélése interiorizálja a Medvéét.    

 

Ottlik és Musil

  Musil regényét, a Törless iskolaéveit gyakran emlegetik Ottlik művével összefüggésben. Törless, akárcsak Medve és Bébé, katonaiskolába jár. Barátai, Beineberg és Reiting egy kis rejtekhelyet rendeznek be maguknak a padláson, amiről csak ők tudnak, és ahová gyakran feljárnak. Amikor Reiting kideríti az egyik növendékről, Basiniról, hogy ő az iskolai tolvaj, aki után már régóta nyomoznak, akkor zsarolni kezdik a diákot azzal, hogy ha nem teljesíti a parancsaikat, elárulják a többieknek. A tettest a padlásom rendszeresen kínozzák, illetve szexuális jellegű tevékenységre kényszerítik. Rövid időre Törless is nemi kapcsolatba kerül Basinival, így amikor a kínzások egyre durvábbá válnak, Basini Törlesstől kér segítséget. Törless egy ideig feljárt a padlásra Reitingékkel, és tanúja volt Basini kínzásának, de megelégeli a dolgot, kiszáll az egészből, így először Basinit sem nagyon akarja pártfogolni. Végül mégis ő adja neki a tanácsot, ami véget vet az ügynek: Basini önként bevallja a tettét az igazgatóságnak, és elmondja, mit tettek vele a fiúk.

   Musil és Ottlik regényében közös az, hogy mindkettő a személyiség létrejöttéről szól, amely mindkét regényben a gyermekkorral való tragikus szakítással veszi kezdetét. Szintén közös elem, hogy mindkét regény reflektál a nyelvre és a kifejezés nehézségére, bár teljesen más összefüggésben. Ahogy Szegedy-Maszál Mihály fogalmaz: Musilnál és Ottliknál tehát nem ugyanaz okozza a megfoglmazás nehézségeit. Az Iskola a határon az ’ahány értelmezés – annyi tény’ igazát támasztja alá, a Die Verwirrungen des Zöglins Törless viszont a tudat kifejezhetetlen mélységeire emlékeztet. (…) Az Iskola a határon egymásnak ellentmondó két elbeszélője – Wittgenstein Tractatusának szavaival – ’a nyelvem határai világom határait jelentik’ – igazát hivatott bizonyítani, Törless ezzel szemben a saját lelkében fürkészi a tudattalan s az ösztön működését.”[i]

 Mindezeken túl inkább különbözik, mint hasonlít a két szöveg. Musilnál a négy főszereplőn kívül egy növendék nevét sem tudjuk meg, és az iskola mindennapi életéről is kevés szó esik, Ottliknál viszont több tucat ember szerepel még a főhősökön kívül, az iskola így rendkívül komplex viszonyok hálózata, továbbá a szigorú napirendről, az órákról is részletesen beszámol a szerző. Musil regénye inkább egyfajta belső utazás, az eseményekhez a reflexiók, belső monológok hosszú folyama társul. Ezek a monológok egyébként rendkívül szuggesztívek és költőiek, de számomra nem teljesen világos, hogy miről szólnak, és kicsit mintha túlzásba is esnének: folyamatosan végtelen mélységekről és viharos érzelmekről olvasunk, de nem világos, mit is jelentenek ezek a mélységek is viharok, mit kellene látnunk bennük.  

Mindenesetre végezetül kijegyzetelek ide néhány ilyen különösen szép szövegrészt (Hasznáét kiadás: Európa, Bp., 1996). „A kihalt kertből olykor-olykor levél repült a kivilágított ablak üvegének, s világos csíkot húzott a sötétségbe. A sötétség meg mintha kitérne és visszahúzódna előle – de a következő pillanatban újra falként meredt az ablak előtt. Ez valami külön világ volt, ez a sötétség. (…) Izgató volt ez a magány – kicsit mint egy asszony, kicsit mintha valami embertelent élne át. Mint egy asszony teste, kinek lélegzete szorongás a mellében, arca az emberi arcok elfelejtett vonásainak örvénye, kezének mozdulata a testen végigfutó borzongás…” (29-30)„S hogy ez az érzés időről időre mégis jelentkezett, mindig új alakban, annak az volt az oka, hogy ebből az egész lényén elömlő áradatból csupán néhány lélekbe hullott képet őrzött, mint amikor a sötétben ágaskodó hatalmas hullámtörés egy-egy elszabadult cseppje felfröccsen a megvilágított part szikláira, s máris tehetetlenül hullik ki a fény köréből.” (112) „Mialatt Basini beszélt – a kétség és mérlegelés percei alatt –, újra mélyzöld tenger borította el érzékeit. Csak Basini nyúlós szavai villantak meg benne olykor, mint suhanó ezüst halak.” (134)

 

[i] Szegedy-Maszák Mihály, Ottlik Géza. Kalligram, Pozsony, 1994, 112.

 

Címkék: Ottlik Musil Szegedy-Maszák

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása