HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000f.jpg

"Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb,” énekli a kórus az unalomig ismert sorokat Szophoklész nagy klasszikusában, az Antigonéban (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása). Heideggernek van egy nagyon szuggesztív és emlékezetes értelmezése erről a dalról a Bevezetés a metafizikába c. könyvében.[i] Szerinte a szöveg itt egyáltalán nem arról beszél, hogy az ember azért „csodálatra méltó, követendő” mert „erkölcsileg és szellemileg nemes.” Az ember csodálatos, de olyan módon, hogy félelmetes és zavarba ejtő is egyben. Hediegger nem használja a kifejezést, de ez a jellemző a romantika egyik esztétikai kulcsfogalmának, a fenségesnek lenne megfeleltethető. Az ember csodálatos és kivételes, mivel nem része a világ természetes rendjének; érthetetlen, idegen és rémítő, és egyik fő jellemzője az erőszakosság. Ez a lény nem illeszkedik bele a természetbe, hanem erőszakot tesz azon: uralma alá hajtja a földet, szembeszáll az elemekkel. Várost épít, amiben otthonra lel (Théba), de aztán kilép az otthonosságból, a viharos tenger halálos végtelenségei felett hajózik, hogy megküzdjön az elemek féktelen tombolásával.

Hogy Heideggernek az emberi lényegről alkotott sajátos látomása hogyan függ össze azzal a fordulattal, amin ebben az időben a létértelmezése keresztülment, illetve erőteljes nemzetiszocialista vonzalmaival, az itt most nem lényeges (máshol igen). Az érdekes az, hogy ha elfogadjuk az interpretációját, akkor ez a nagy klasszikus az erőszakra való hajlamot emeli ki az ember fő jellemvonásaként. Ezzel az ambivalens és zavarba ejtő önmeghatározással kezdődik az európai tradíció, hiszen az ógörög világ volt ennek a kultúrának a bölcsője, amelyre évszázadokig abszolút viszonyítási pontként tekintettek. Ez az erőszakos hajlam pedig ma is zavarba ejthet minket, ha körbetekintünk világunkban. Két világháború és számtalan borzalmas népirtás után (pl. a ruandai bozótvágós vérontás 94-ben, Pol Pot kambodzsai rémuralma stb.) után most itt a szíriai háború, a terrorizmus, tegnapelőtt pl. az ankarai robbantás. Az ember méreteiben és intenzitásában is különleges rémtettekre képes: nem csupán iszonyú mennyiségű fajtársát képes pillanatok alatt elpusztítani, de elképesztően kreatívnak mutatkozik az okozott szenvedés erőteljességét és változatosságának megtervezésében, illetve végrehajtásában is.

Az erőszakkal kapcsolatban az egyik sokat tárgyalt kérdés az, hogy mennyiben tanult, és mennyiben ösztönös ez a késztetés. Rousseau közismert idealista elképzelése szerint az ember alapvetően jó, csak a társadalomban lesz rosszá. Több gondolkodó akad azonban, aki azon a véleményen van, hogy az ember természetes állapota az erőszakos lét, és éppen a társadalom és a műveltség az, ami visszaszorítja benne ezt az agresszív hajlamot. Ennek az egyik legismertebb kifejtését adta Thomas Hobbes a Leviatánban. Hobbes úgy vélekedik, hogy az ember alapvetően a túlélésre törekszik, ennek eszköze pedig a hatalom. A hatalom nem állandó, hanem folyton változik, és a javaknak nem csak a megszerzése, hanem a megtartása is állandó küzdelemmel jár. Az ember alapállapota emiatt a bellum omnium contra omnes, vagyis a mindenki harca mindenki ellen. Az örök harc megfékezése érdekében az emberek kénytelenek kölcsönösen lemondani a hatalmukról, és létrehozni az államot.

Az erkölcs a békés együttélést érinti. „Ezzel kapcsolatban figyelembe kell vennünk, hogy az életben a boldogság nem az elégedett lelki nyugalmat jelenti. Mert olyan finis ultimus (végső cél) vagy summum bonum (legnagyobb jó), amit a régi erkölcsfilozófusok könyveikben emlegetnek, nem létezik. És akinek nincsenek többé vágyai, éppoly kevéssé élhet tovább, mint az, akinek érzékei és képzelete nem működik. A boldogság a vágy állandó előrehaladása az egyik tárgytól a másikig, ahol azonban az előbbi elérése csupán a másik eléréséhez vezető út. Ennek pedig az az oka, hogy az emberi vágyak tárgya nem az egyszeri és pillanatnyi élvezet hanem a jövőbeli vágyakhoz vezető út biztosítása. Következésképpen akarati cselekvéseink és hajlamaink nemcsak az elégedett élet megszerzésére, hanem annak biztosítására irányulnak. (…)
Ezért az egész emberiség általános törekvésének elsősorban az újabb és újabb hatalom iránti örökös és szüntelen vágyat tartom, amelynek csak a halál vet véget. És ennek oka nem mindig abban rejlik, hogy az ember az elért élvezetnél nagyobb élvezetet remél, vagy hogy a szerényebb hatalommal nem éri be, hanem abban, hogy a jóléthez szükséges pillanatnyi hatalmát és eszközeit továbbiak megszerzése nélkül nem tuja biztosítani” (Thomas Hobbes: Leivatán. Kossuth, Bp., 1999. 145-146)
„Ebből világosan következik, hogy ameddig nincs közhatalom, amely mindenkit kordában tart, addig az emberek olyan állapotban élnek, amit háborúnak nevezünk, ez pedig mindenki háborúja mindenki ellen.” (Uo. 168)

Hasonló véleményen volt Baudelaire is, aki hangsúlyozva, hogy az embernek mindig újra és újra meg kel tanítania önmagát az erkölcsre, mert az ösztönök nem késztetik másra, csak a hozzá hasonló elpusztítására, elemésztésére. Freud olyannyira meghatározónak tartotta ezt a késztetést, hogy harmadik nagy alkotói korszakában (1920-tól kezdődően) két nagy ösztöncsoportról beszélt: az életösztönnel (ami az előző korszak fajfenntartási-és szexuális ösztönkettősség dichotómiáját oldotta fel önmagában), szembeállította a halálösztönt, ami lényegében, bár erősen leegyszerűsítve nem más, mint az agressziós ösztön.

Mint ismeretes, az állatvilágban is megtalálható az agresszió, és ott egyértelműen a túlélés szolgálatában áll: egyrészt mivel a ragadozót hozzásegíti a préda elejtéséhez, másrészt mert a kiválasztódást segíti az evolúciós folyamatban.

Ám az én témám ebben a posztban nem az agressziós ösztön lesz, és nem is az agresszió biológiai és egyéb okairól fogok beszélni (mint pl. a megnövekedett tesztoszteronszint és a frusztráció). Vannak ugyanis az erőszaknak olyan formái, amik jellegzetesen az emberi lény karakterével függnek össze, mivel az emberi tudat sajátos torzításaiból származnak. Azt mondhatnám, sok esetben abból ered a baj, hogy az embernek van esze, de mégsem eléggé, és ez a köztes állapot vezet az erőszakhoz.

Az erőszak orvossága tehát, legalábbis bizonyos mértékben, az értelem. Gyakran halljuk, hogy a gyűlölet ellenszere a szeretet. Erről máshol már írtam, úgyhogy itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a szeretet egy jól hangzó, de értelmetlen kifejezés. Egyrészt mert az érzelmeinknek nem tudunk parancsolni (nem vagyunk képesek az akaratunkkal irányítani, szeretünk-e valakit, legfeljebb be tudjuk magunkat csapni azzal, hogy így van), másrészt azért, mert csupa szeretetből is tehetünk rosszat, ha az értelem fénye nem hatja át az érzelmet. A bennünk lévő szörnyetegekkel csak úgy vagyunk képesek szembeszállni és megfékezni őket, ha felismerjük e szörnyeket, és megértjük, hogyan születnek és növekednek a lélek szakadékaiban. A következőkben néhány olyan esetet írok le, amikor az erőszak nem az ösztönből, hanem kimondottan az emberi tudatműködés jellegzetes torzításaiból származik.

 0000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000000w.jpg

Önigazolás

Az erőszak oka sok esetben maga az erőszak, mondja Elliot Aronson ragyogó szociálpszichológiai klasszikus művében, A társas lényben.[ii] Az erőszak erőszakot szül, szól a köznyelv. Ez igaz, de nem csak úgy, hogy az erőszakos esemény kiváltja a saját megtorlását, hanem egészen más módon is.

Ha valaki ellen erőszakot követünk el, akkor hajlamosabbak leszünk arra, hogy később is megtegyük ugyanezt. A kegyetlen vagy igazságtalan tett az erőszak elkövetőjénél kiváltja az a tudati folyamatot, amit a szaknyelv kognitív disszonanciának nevez. A kifejezés azt jelenti, hogy az egyénnek több, egymással összeegyeztethetetlen tudattartalma van, és ez a belső ellentét olyan kínzó feszültséget jelent számára, amit valamilyen módon fel kell oldania. Az, hogy az erőszaktevő fájdalmat okozott valakinek, nem fér össze a saját magáról alkotott képpel, amelyben önmaga számára mint tisztességes ember jelenik meg. Hogy mérsékelje  a disszonanciát, meggyőzi önmagát, hogy az áldozat igenis rászolgált a büntetésre. Ez az önigazolás áll az áldozat hibáztatásának jellegzetes mechanizmusa mögött. Az erőszak ágense tehát igazolja az erőszakot, és ez az igazolás meggyőződéssé lett téves eszmeként a következőkben már oka lesz a további erőszakos tetteknek.[iii] Ha az áldozat valóban olyan rossz, hogy megérdemelte a büntetést, akkor talán a későbbiekben is megérdemli azt. Az erőszak tehát egyfajta örvényszerű mozgás, amiben az első erőszakos esemény megszüli az újabb erőszakot, ezzel teremti újra önmagát.

Valami hasonlót megfogalmazott már egyébként Hobbes is a fentebb is említett Leivatánban:

Ha másoknak nagyobb kárt okozunk, mint amekkorát képesek vagy hajlandók vagyunk jóvátenni, ez áldozataink iránti gyűlöletre indít. Mert fel kell készülnünk a bosszúra vagy a megbocsátásra, s mind a kettő gyűlöletes dolog. (147)

 

Bűnbakképzés

A bűnbakok hibáztatásának jelensége ismerős a mindennapi életünkből: nagyon nehéz bevallani önmagunknak a saját hibáinkat és mulasztásainkat, szembenézni a saját gyengeségeinkkel - sokkal könnyebb másokat okolnunk azokért. Nem én vagyok hanyag és lusta, amiért nem készültem fel a vizsgára, és így megbuktam, hanem az öcsém terelte el a figyelmemet azzal, hogy zenét hallgatott a szomszéd szobában. Tehát az öcsém a hibás, nem én. Hogy az önbecsülésünket megőrizzük, bűnösnek kezdünk tekintetni másokat. Ez a bűnbakképzés működik kollektív szinten is azokban a jellegzetes esetekben, amikor egy nagyobb közösség egy kisebb méretű, gyakran marginalizált és alacsony érdekérvényesítő képességű csoportot vagy személyt azonosít a saját sikertelenségének okaként. Például a zsidókat, és gázkamrába küldi őket.

Vagy például a boszorkányokat. Boszorkány abból lesz, aki gyanús valamiért, aki a falu szélén lakik, aki nem ment férjhez, szegény vagy sérült, vagy valamilyen más szempontból elüt az átlagtól és a megszokottól. A faluban kiönt a folyó, megbetegednek az állatok. Az orvos és a tanító szerint az árvíz oka a csapadék, az állatokat pedig baktériumok által terjesztett kór támadta meg. Tehát gátat kell építeni, és ki kell tisztítani az istállókat, vagy újakat építeni. Ez fáradságos munka, és még nehezebb feladat elfogadni azt, hogy a sorscsapásoknak legtöbbször nincs egy könnyen megragadható oka, hanem gyakran a körülmények szeszélyes együttállásának és saját mulasztásainknak kibogozhatatlan szövevénye áll mögöttük, esetleg az arc és akarat nélküli, kiszámíthatatlan és lélek nélküli végzet, vagy mechanikus természeti folyamatok.

Sokkal könnyebb abban hinni, hogy mindennek a boszorkány az oka, és megégetni máglyán a nyomorultat. Ez több szempontból is élvezetet nyújt. Először is remek levezetést nyújt a frusztrációnk miatt felgyülemlett indulatainknak. Másfelől kitűnően táplálja a vágyképet, amelyben a világ rendezett és érthető egész, mindennek egyértelmű oka van, és ez megkímél minket a megértés erőfeszítésétől.

 

Kollektív téveseszmék

Vannak téveseszméi az egyénnek (pl. a paranoiásoknál az, hogy megfigyelik őket), és nagyobb embercsoportoknak is vallhatnak közösen olyan nézeteket, amiknek semmiféle igazolása nem létezik. Az egyes ember szintjén ezeket könnyű kiszűrni, hiszen az adott nézet ellentétben áll minden más ember meggyőződésével. A kollektív téveseszmék sokkal szívósabbak, és gyarkan szinte kiirthatatlannak bizonyulnak.

Az előbb említettem az antiszemitizmus jelenségét a bűnbakképzés kapcsán. Elég elterjedt elképzelés, hogy az egész világot a zsidók irányítják valamiféle háttérhatalom formájában. Ennek a bizonyítékaként tekintettek sokáig a Cion bölcseinek jegyzőkönyveire, amelyben a zsidó bölcsek megegyeztek a világ elfoglalásáról. Ennek a híres hamisítványnak a történetét dolgozza fel a napokban elhunyt Umberto Eco A prágai temető c. regényében. Az ilyen téveseszmék, ahogy fentebb említettem, kielégítik azt a vágyunkat, hogy a világot rendezettnek és könnyen érthetőnek lássuk, és ezzel megmeneküljünk a gondolkodás erőfeszítésétől - csakhogy ez a téveseszme mérhetetlen mennyiségű szenvedésért felelős.

A másik jellegzetes és ennél erősebb téveseszme maga a vallás. A vallás, ahogy Freud szépen kifejtette, egy jellegzetesen infantilis vágy megtestesülése: szeretnénk, ha egy mindenható apa állna felettünk, irányítaná és felügyelné az életünket, ahogy gyermekkorunkban a szüleink tették. Ez a mindenható szubjektum egyben megadja minden dolgok végső értelmét, rendezetté és átláthatóvá teszi a világot – ahogy a többi téveseszme is.

Ezzel több probléma is akad. Az első az, hogy az emberek időnként olyannyira ragaszkodnak ezekhez az eszmékhez, hogy a nyilvánvaló igazságtalanságokra is képesek mentséget keresni, csak hogy megőrizhessék a hitüket. Aki hisz abban, hogy a világot áthatja a jóságos Isten akarata, az az erőszakos eseményeket is kénytelen igazolni annak érdekében, hogy ne rendüljön meg ebbe a transzcendens jóságba vetett bizalma.

A másik probléma az, hogy ha elfogadjuk, hogy létezik olyan kinyilatkoztatás, ami nem igényel igazolást, és bármilyen érvet felülírhat, akkor nyitottá válunk az erőszakra. A vallási kinyilatkoztatás, amely az érvek ellenére kíván engedelmességet és egyetértést a hívőktől, egyfajta mentális erőszakot tesz rajtuk, ami aztán könnyen vezet fizikai erőszakhoz, de máshol ezt már bővebben kifejtettem. Jó példa erre Kierkegaard Félelem és reszketés c. könyve, amelyben a gyermekét megölni készülő Ábrahám felmentésére keres érveket, kifejtve, hogy az Isteni szó felülírhatja a morális törvényt, erről is írtam már. Ez a példa szerintem önmagáért beszél.

 

Dezindividualizáció, dehumanizáció, csoportidentitás

Philip Zimbardo A Lucifer-hatás c. érdekes könyvében foglalja össze híres börtönkísérlete tanulságait. Zimbardo szerint a cselekvések értelmezésében hajlamosak vagyunk túlbecsülni a személyiség szerepét a környezeti tényezők rovására. Mindenkiből, vagy majdnem mindenkiből lehet szadista gyilkos, ha a helyzet úgy hozza, ezért azt kell felismerni, hogy mely folyamatok vezethetnek az agresszió elszabadulásához, és idejében megfékezni azokat.

A dezindividualizáció a személyiség elvesztését jelenti: olyan helyzetekben, amikor az ember személyisége valamilyen módon rejtve marad (pl. álarcot visel, vagy egy névtelen, meghatározatlan tömeg részévé válik), hajlamossá válik erőszakos cselekmények elkövetésére. Fokozhatja ezt a csoportidentitás: az ember annyira retteg az egyedülléttől, és annyira szeretne egy csoporthoz tartozni, hogy a tartozásnak ez a vágya arra is ráveheti, hogy a csoporton kívüliek ellen agresszív módon lépjen fel. Különösképpen igaz ez akkor, ha különös kiváltságnak érzi a csoporthoz való tartozást.

A dehumanizáció az, amikor egy embercsoportot megfosztanak az emberi méltóságától, és tárgyként, vagy alsórendűbb létezőnek kiáltják ki őket, az én - te kapcsolatot ilyenkor felváltja az én - az kapcsolat. Ez történik olyankor, amikor pl. a zsidókat patkánynak, csótánynak ábrázolják, vagy egy miniszterelnök "hordáknak" nevez más rasszba tartozó embereket. Általában ez a jelenség előzi meg és teszi lehetségessé a tömegmészárlásokat. 

 

Lelki sivárság

Csíkszentmihályi Mihály a Flow c. könyvében azt a kérdést teszi fel, hogy mikor boldog az ember. A válasz egyszerűbb nem is lehetne: akkor, ha talál egy olyan tevékenységet, ami leköti a figyelmét, amelyben megszűnik számára a külvilág, és amelynek végzése örömmel tölti el. Ez az aktivitási forma lényegében bármi lehet: sport, művészet, barkácsolás, vagy blogolás, képregényrajzolás, hogy a saját példámat említsem.

Több dolog is történik ilyenkor. Egyrészt a koncentráció hatására kizáródnak a zavaró ingerek, és összerendeződnek a tudattartalmak. Másrészt az ember érzi, hogy az adott tevékenységben képes fejleszteni önmagát, gazdagítani a saját személyiségét. A belső gazdagodásnak és a fejlődésnek a tapasztalata az, ami boldogsággal tölt el minket. Aki megtapasztalja ezt az örömöt, az nem a mások, hanem az önmaga felett gyakorolt hatalomra fog törekedni.

Azt olvastam valahol, hogy a gyermeknevelésben kétféle jutalom van: a tárgyjutalom és az énjutalom. A tárgyjutalom az, amikor a szülő biciklit vesz a gyereknek, ha kijavítja az angol négyest ötösre. Énjutalomról akkor beszélünk, ha a gyerek nem kap ajándékot, viszont a szülővel együtt örülnek annak, hogy sikert ért el, és már tud valamit, amit azelőtt nem tudott, vagyis fejlődött és gazdagodott szellemileg. Ez utóbbi a sikerélmény. Aki biciklit kap, az nem fogja megtapasztalni a sikerélménynek, a belső fejlődésnek ezt a sajátosan eksztatikus örömét, és egész életében csak a külső tárgyak és javak megszerzésére fog törekedni.

Viszont a pénz és a hatalom olyan, mint a drog: egyre több kell belőle, de egyre kevésbé okoz örömöt. A lélek közben elsivárosodik, kiürül. Az egyén egyre több pénzt és hatalmat akar, egyre kegyetlenebbé teszi őt a külső javak birtoklására irányuló késztetés. Ezt a kegyetlenséget láthatjuk a politikusokon vagy egyes üzletembereken. A hatalom korrumpál, szögezte le Thomas Gordon A tanári hatékonyság kézkönyvében. Ez elég sommás kijelentés, de azért nem annyira demagóg, mint ahogy elsőre tűnik.

 

Egy rödid gondolat zárásként

Végezetül megemlítek itt egy érdekes gondolatot, amit Eco ír le az egyik gyufalevelében. A szeretet és a gyűlölet között az az egyik lényegi különbség, hogy a szeretet mindig leszűkíti a tárgyát, míg a gyűlölet könnyen kitágíthatja. A szeretet elszigetel: ha valakit szeretek, akkor azt várom tőle, hogy ő is megkülönböztetett módon szeressen engem. Gyűlölni viszont egész közösségeket is lehet. A gyűlölet ezért is veszedelmes, és a populista politikusok jó tudják ezt, így könnyedén mutathatnak utat a tömegeknek az agressziójuk kiélésére. "Ezért van az, hogy az emberiség történetét inkább a háborúk, mint a szeretet megnyilvánulásai határozták meg." (Eco: Pape Satan. Európa, Bp., 2018. 278)

Ezúttal ennyit szerettem volna elmondani az erőszakról. Részben ez lesz a témája a készülő képregényemnek is egyébként, amelyből az illusztrációnak választott képek származnak.

 koos1.jpg

[i] Martin HEIDEGGER, Bevezetés a metafizikába. Ikon, 1995.

[ii] Elliot ARONSON, A társas lény. Bp., 2004. 270.

[iii] Uo. 267-268.

 

Címkék: szociálpszichológia erőszak Freud Heidegger Aronson Hobbes Eco Zimbardo

2 komment

süti beállítások módosítása