Adornoék híres műve sötét és kiábrándult képet fest a felvilágosodásról. Lesújtó látomás ez az egész kiüresedett modern nyugati világról, amely számára immár nincs menekvés, kiút, megváltás. De mint minden ilyen túlzó és egyszerűsítő értelmezés, nekem ez is egy kicsit elnagyoltnak és közhelyesnek tűnik. (Atlantisz, 2001.)
A felvilágosodás, ahogy a kötetből kiderül, objektumok összességévé tette a természetet, amivel szembehelyezte a varázs alól felszabadult, elkülönült Ént. Ez az Én önmaga ura, racionalitása segítségével pedig a természetet is hatalma alá hajtja – csakhogy ez az elszabadult racionalitás olyan mechanikus, lelketlen technológiára alapuló világot teremt, amelyben az ember teljesen elszemélytelenedik, ahol minden Én ugyanolyan. A racionalitás elvezet az egységesített épületkomplexumok, gyárak, uniformizált irodák létrejöttéhez, a tömegtermeléshez, ami ugyanolyanná tesz mindent, kiölve a különbözőséget a világból. A művészet helyét a kultúripar veszi át, ahol a befogadó nem több, mint fogyasztó. A művészet már nem a lét nagy kérdéseiről szól, nem gondolkodásra késztet, hanem éppenhogy menekülést kínál az elől, az ember rövid időre az üzemszerű szórakoztatásban piheni ki a mechanikus munkafolyamat okozta fáradalmakat. A műalkotások klisék végtelen ismétléséből állnak, a sztárok nem egyéniségek, hanem egymástól alig különböző, arctalan pszeudo-individuumok, akárcsak az öntudatuktól megfosztott befogadók. A kaland-és trükkfilmek, a televízió, rádió, a képregények, a dzsessz mind ennek a sivár világnak a termékei. A művészet nem válik el az ipartól, ahogy az egyes cégek is lassan elvesztik identitásukat, a termékeik alig térnek el egymástól. Így tehát az Én, amit a felvilágosodás felszabadított a természet hatalma alól, önállú, autonóm létezővé tett, most újra eltűnik, szertefoszlik ebben az újfajta, technicizált közegben. Ha jól értem, röviden ennyi a felvilágosodás dialektikájának lényege.
Meglepő a történetben, hogy Adornoék szerint a felvilágosodás nem a 18. század ügye, ahogy mindannyian gondoljuk, hanem már az ógörög és zsidó mítoszokkal kezdetét vette. A preszókratikusoknál az őselemek elvesztették konkrét, materiális jellemzőiket, és „ontológiai lényegiségekké” lettek, a természet erői végérvényesen elkülönültek, aztán szilárd identitást kaptak az őket megtestesítő istenek révén. A természet itt már nem folyamatosság, egység, hanem széthasadozott objektumok halmaza. Ugyanerről van szó az Ószövetség teremtéstörténetében, ahol Isten és az ő képmására teremtett ember az uralkodnak a természeten. Ezek a mítoszok a felvilágosodás első lépését jelentették. A felvilágosodás problémája a hatalom: a logosz elválik a dolgoktól, felülkerekedik rajtuk; az ember világos identitást kap, szubjektummá válik, uralkodni kezd a természeti létezőkön, de ezzel el is idegenedik tőlük.
A folyamat egyik legfontosabb eseménye az Odüsszeia létrejötte: Odüsszeusz útja, kalandjai az Énnek a természet hatalmaiban való gyönyörteli feloldódását szimbolizálják, ám Odüsszeusz hatalmas erőfeszítéssel kiszakítja Énjét ebből a közegből. Ezt a boldog egyesülést mutatja be be a lótuszevés epizódja, amely a még halászás és vadászás előtti világot, a gyűjtögető életformát szimbolizálja, de lényegében hasonló varázst jelent Kirké is, és részben a Polüphémosz által képviselt állattartó életmód is. Odüsszeus z erőnek erejével teszi magát Énné, elfojtva az ösztöneit, emancipálva magát a varázzsal szemben. Ennek a kiemelkedésnek emblematikus epizódja a szirénekkel való találkozás, ahol Odüsszeusz csupán hallgatója a dalnak, a lekötözöttség azt jelképezi, hogy az Én különvált az éltető közegből, elidegenedett a léttől. A társak, akik eveznek, és nem hallják a dalt, a léttől megfosztott munkás(osztály) allegorikus figurái. A művészet itt kezd elválni a cselekvéstől, ahogy Kantnál a három kritikában végérvényesen szétválik az önmagáért létező esztétikum („szép az, ami önmagért tetszik”), a megismerés és a morál. A varázsteli, az Én megszűnésével fenyegető, de egyben boldogságot ígérő dal és a vele szembeni lekötözött szubjektum nagyjából megfelel annak az ellentétnek, amit Nietzshe a dionüsziszi és apollóni kettősségében ragad meg.
Hasonló a helyzet az áldozattal is. Az Odüsszeiában már nincs emberáldozat, mindig helyettesíti azt valami, ezzel az emberek lényegében kicselezik a természetet, ez is a varázs alóli feloldás, az Én emancipációjának egy állomása. Ám innen nézve kiderül, hogy már maga az emberáldozat is ilyesmi: az ember ilyen cseles formában akarja uralma alá hajtani a természet erőit. De Odüsszeusz próbáiban is már a polgári kicsinyesség egy formáját érzékelhetjük: ez már nem igazi aktivitás, az íj kifeszítése már csak sport.
Dehát mikor is volt jobb világ? Adornoék szerint mítosz előtt, a mágikus korban, amikor az ember nem különült el a természettől, ami démonok és egyéb természetfeletti lények folytonos átalakulásaiból állt. Ebben a boldog ősidőben a gondolat és az emberek képzelete nem állt ellentétben a külvilággal, nem annak korrelátuma volt, hanem inkább egymás mása, képe volt a kettő, egyfajta boldog nászban tartoztak össze. Ez a világ persze olyan régen volt, hogy immár a beláthatatlan múlt ködébe vész: „Azzal, hogy a felvilágosodásnak ez a kettős karaktere történelmi alapmotívumként jelenik meg, a felvilágosodás fogalma – a progrediáló gondolkodás fogalmaként – az általunk ismert történelem kezdetétig tágul.” (66) Tehát az egész általunk ismert történelem beletartozik mindabba, amit Adornoék elutasítanak, és ami a Nyugat végzetét, katasztrófáját jelenti. Ez így elég nagyvonalú elképzelés, és inkább egyfajta bombasztnak hat, mint olyan kritikának, amivel kezdeni lehetne valamit. Mert mit kellene tennünk? Visszamenni a barlanglakónak? És miért gondolja Adorno, hogy létezett ez a boldog, harmonikus világ? És mitől lett volna boldogabb, jobb ez a korszak? Nem csak a bibliai elveszett paradicsom, az ember öntudatra ébredését tragédiaként elmesélő mítosz egy változata ez az adornoi narratíva? Ahogy Ádám és Éva öntudatra ébredt, és ezzel kihullott az édenkertből, úgy szakadt ki Odüsszeusz az ősvilágból Adornoék szerint. A modernség nagy kritikája nem más, mint egy keresztény mese felelevenítése.
Heidegger a görög filozófia kezdetén, valamikor Hérakleitosz idején találja meg az édenkertet, Adorno mégtovább megy vissza a múltba, számára az animizmus jelenti a paradicsomot. Mintha egymásra licitálnának, ki tudja tragikusabban és grandiózusabban újramesélni a bibliai bűnbeesés történetét.
Utolsó kommentek