Varró Dánielnek egy verse nagy port kavart az interneten a napokban. Ez a nevezetes költemény ugyanis szerepel az ötödikes tankönyvben, és sokan sérelmezték, hogy a gyerekeknek rossz viselkedési mintát sugall, mivel pl. arra sarkallja őket, hogy nyúljanak bele a konnektorba.
Én ezt az aggodalmat nem osztom, mivel nehezen tudom elképzelni, hogy egy tíz-tizenegy éves gyerek óvatlanul elektromos öngyilkosságot kövessen el egy ilyesfajta ostobácska vers delíriumos hatása alatt. Azt viszont egy kicsit én is furcsállom, hogy ez a költő ilyen sokat szerepel a médiában meg a tankönyvekben. A Pethőné Nagy Csilla-féle kilencedikes gimnáziumi irodalmi szöveggyűjteményben pl. rögtön a 13. oldalon, az elméleti bevezetést illusztráló szakaszban egy Varró-etűd a példa az intertextualitás jelenségére (A Bús, Piros Vödör dala, amely József Attila Születésnapomra c. művével teremt szövegközi kapcsolatot). A költő rajongóinak ezután sem kell sokáig nélkülözniük kedvencüket: a poéta rövidesen visszatér egy versrészlettel az Iliásznál, azokkal a verssorokkal, amelyekkel a Maszat-hegy elején a múzsa segítségül hívását parodizálja (ezt lentebb idézem majd). Varró tehát komoly szereplője az irodalmi színpadnak, valóságos koszorús költő lett belőle, lazán lenyomja mondjuk Ady Endrét vagy Szabó Lőrincet. Eszembe jutott tehát, hogy a nevezett eset kapcsán leírom, mi az, amit én annyira nem kedvelek Varró Dánielben.
Mert az az igazság, hogy én nemigen értem ezt a nagy lelkesedést. Amikor először olvastam valamelyik versét a plázamozikról meg a kóláról és a sült krumpliról, akkor még tetszett: lám, a költő erről is tud költeményt költeni, milyen ötletes, milyen jópofi. Ám ha nem egy, hanem több szövegét is ismerjük, akkor feltűnik, hogy itt nem vendégszereplő, hanem fő összetevő az epersék, a mobilteló, kecsöp, forrócsoki, fagyi, randi, tesco, wc-csésze, pattogatott kukorica stb. Ez a motívumkincs így már nem is annyira szellemes, és egyáltalán nem tűnik olyan ironikusnak, mint elsőre. Sokkal inkább egy erőteljesen korlátolt érdeklődési körre utal: a költő a sarki cipőbolt törött próbabáját kérte fel múzsájául; ilyesfajta ihletettség inkább reklámversek írására predesztinálná a poétát. A plázamozit, ímélt, kólát, laptopot, egyszóval a mai fogyasztói / információs társadalmunk jellegzetes relikviáit összehozni a költészet hagyományos témáival, mint pl. a szív vagy a múzsa – ez egy-egy versben érdekes lehet, de egész köteteken keresztül variálva rendkívül modorossá, önismétlővé, kiszámíthatóvá válik (A Szívdesszert teljes egészében ebből áll).
A versekben virító töménytelen cukorka, csoki, kóla, szilva-és baracklekvár egyébként is egészen elémelyíti az olvasót, aki valami egészségesebb, tartalmasabb és értelmesebb után kezd áhítozni, és tiszta levegőre vágyik. Az itt bővebben tárgyalandó Túl a Maszat-hegyen szereplői sem nagyon esznek egyébként mást édességen kívül – ebben a világban nem létezik pl. sült oldalas, csirkepörkölt, babgulyás, párolt rizs, lencsefőzelék, egyszóval száműztek minden normális ételt.[i] Varrónál a gyerekek (és a gyermek-lelkű felnőttek) legfőbb jellemzője ugyanis, hogy állandóan csokit, sütit, nyalókát majszolnak – ilyen torkos, tohonya nebulóval a gyerekirodalomban csak a Karcsi és a csokoládégyárban találkozhattunk, de ott is negatív szereplőként. Hogy Varró Dániel a gyerekeket valóban ilyen evőgépeknek képzeli, arra itt egy idézet példaként a Maszat-hegy tizedik énekéből:
Ti mit tennétek, hogyha volna
Ötven ládányi kincsetek?
Mennétek a cukorka boltba,
Hogy ott körültekintsetek?
Vennétek nyolcvanöt nyalókát,
Vagy kekszet, húsz doboz pilótát?
Vagy kétszáztíz dobozka pezt?
Mi mást is tudna kezdeni egy gyerek a pénzzel, mint teleenni magát szeméttel, üres kalóriával, zabálni rogyásig? Ezek már csak ilyenek, kis bélpoklosok, megannyi apró rágcsáló, csupa feneketlen bendő. Olyanok, mint az alien, csak ők nem vérre, hanem cukros italokra szomjaznak. Ha egy szerző ilyen képet fest a saját olvasóiról, akkor az a szerző nemigen szolgált rá ugyanezeknek az olvasóknak a figyelmére.
Van tehát valami suta, taszító, beteges abban, ahogy a költő a gyerekekhez viszonyul. Varró Dániel ugyanis a gyerekek költője, nagyon szereti a gyereket, neki is van. Ha nem gyerekeknek ír, akkor is olyan, mintha. Első kötetében, a Bögre azúrban pl. klasszikus és kortárs költőket parodizál – méghozzá nem is akárhogyan, hanem a Boci boci tarka c. gyerekvers átköltésével. Ezek a paródiák nyilvánvalóan nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek szólnak, hiszen csak ők rendelkeznek a paródiák megértéséhez szükséges irodalmi műveltséggel. Dehát akkor miért egy gyerekverset írt át? Miért nem egy popdalt, népdalt, vagy valami pikáns sanzont? Szerintem irritálóan affektált, áporodottan infantilis az, amikor egy felnőtt ember szóképeinek folyamatosan visszajáró elemei a kisboci, kiscica, kiskacsa, puszi, süti, keksz, stb.
De térjünk rá a fő műre, a Túl a maszat-hegyen c. alkotásra. Ennek a műnek már az első sora ellenkezést vált ki belőlem.
Kedves kis olvasók, sziasztok,
Elmondok nektek egy mesét.
A "kedves" és "kicsi" jellemzően azt jeleníti meg, ahogyan a felnőttek elképzelik a gyerekeket, és nem azt, ahogyan a gyerekek szeretnék, hogy lássák őket, vagy amilyennek ők látják önmagukat. Kosztolányinak van egy érdekes írása a gyerekirodalomról, amiben arról beszél, hogy megkérdezték tőle, milyen olvasmányt ajánlana a gyerekeknek, ő pedig tanácstalan volt, mit válaszoljon. Nincs gyerekirodalom, mondja Kosztolányi, csak jó és rossz irodalom. Gyerekirodalom az, amit a gyerekek olvasnak, és nem az, amit a felnőttek kimondottan a gyerekeknek írnak, mert az általában modoros és didaktikus. Kosztolányi elmeséli, hogy neki pl. Tolsztoj tetszett gyermekkorában – méghozzá azért, mert őt olvasva a felnőttek világába láthatott be, és úgy érezte, hogy ez az író megtiszteli őt azzal, hogy mint olvasót őt is felnőttként kezeli. Amit tehát a gyerekek a legkevésbé szeretnek, az az, ha kicsinek és kedvesnek titulálják őket, mint egy kiscicát. A felnőttek leereszkedő, bájolgó, gagyogó attitűdje biztosan nem szimpatikus attitűd a gyerekek számára, ők ezt nemigen szeretik.
Hiába ócsárolja Varró a könyv hetedik fejezetében a Harry Pottert, az nagységrendekkel értékesebb mű. Nem gagyog, nem bájolog. Amikor például az ötödik kötetben (Harry Potter és a Főnix Rendje) meghal Sirius Black, Harry nagybátyja, Harry végigmegy a gyászmunka fázisain (először nem hiszi el, hogy Sirius meghalt, aztán lázad a gondolat ellen, ezt követi a fásultság stb.), aztán megkérdezi Dumbledor professzortól, mi történik a halott varázslók lelkével. A professzor erre azt válaszolja, hogy nem lehet tudni, tovább él-e a lélek a test halála után. Igaz, hogy Hisztis Myrtill lelke ott kísért az iskolában, de ő valamiért speciális eset. Az a gondolat is komoly hangsúlyt kap a regényben, hogy a felnőtté válás és a halál tudatával való szembesülés között összefüggés van, pl. a csodalányeket, a theszlárokat, akik a Roxfortba tartó kocsikat húzzák, csakis azok láthatják, akik találkoztak már a halállal. Ez nagyon súlyos gondolat az emberi létezésről, igazi egzisztencialista filozófia, nem pedig selypegés rózsaszín mennyországról, ahová a halott kiskutyák lelke jut, angyalkákról, meg csokifagyiról. J. K. Rowling elég komolyan veszi a gyerekeket, hogy őszintén írjon nekik ilyen súlyos témákról, Varró meg csak gügyög.
De menjünk tovább, idézem a második strófa elejét:
El is kezdem. Csak még előtte
El kell egy kérést mondanom:
Múzsám, te szőke bombanő, te
Puszild meg, ó, a homlokom!
Varró itt a múzsa segítségül hívásával az eposzok jellegzetes kezdő formuláját parodizálja (invokáció). Hogy a múzsa szőke bombanőként való megjelenésében ki mit talál viccesnek és ötletesnek, arra azért kíváncsi lennék (pedig ez az a szakasz, ami a középiskolás szöveggyűjteményben is szerepel). Arra is, hogy mit keres a bombanő egy gyerekkönyvben. Arra úgyszintén, hogy miért parodizálja az eposzokat Varró. Ezt megtette már Arany és Petőfi is, de ők szellemesen, és az eposz számukra még élő hagyomány volt, kihívás, amelyhez viszonyulniuk kellett. Varró ehhez nemigen tesz már hozzá semmit. De akkor minek csinálja?
Ám nem is annyira ez a probléma, hanem az, hogy a paródia, amitől a kötet hemzseg, jellegzetesen felnőtt dolog. A gyerekekre ugyanis a közvetlenség jellemző: számukra minden új, minden érdekes. Aki látott már kisgyereket, tudja, hogy a gyerekek a legegyszerűbb tárgyakkal is milyen jól el tudnak játszani, milyen őszinte, ártatlan csodálkozással és lelkesedéssel tudnak viszonyulni mindahhoz, ami a felnőttek számára megszokott és érdektelen. Ha már az előbb Kosztolányiról írtam, visszatérek még rá egy pillanatra az összehasonlítás kedvéért. Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszaiban ölti magára a gyerek szerepét. Olyan módon, hogy közben nem oldódik fel teljesen a szerepben: a kötet elején és végén megszólítja a saját gyermek-énjét. Ám megvan az oka annak, hogy felveszi ezt az álarcot. Kosztolányi, akinek állandó témája a halál, az élet végessége, állandóan ennek a végességnek a szemszögéből tekint az életre. És innen nézve minden felértékelődik, minden csodálatossá és érdekessé válik, mert minden apró dolog hozzátartozik a lét csodájához, hiszen csak most, csak egyszer gyönyörködhetünk mindebben. A halál tudatában lévő ember emiatt éppúgy csodálkozik rá a dolgokra, mint a kisgyerek, aki most találkozik azokkal először (a súlyosan beteg, operációra kőszülő Karinthy írta: minden város akkor a legszebb, amikor először látjuk azt, és amikor utoljára). Ezt fejezi ki a rácsodálkozó attitűd, ami a gyerekre jellemző, és amely olyan jól kifejeződik a kötet egyes verseiben. pl.: „A játék. / Az különös. / Gyönyörű ás gömbölyű”.
A kisgyereket tehát a rácsodálkozás, az őszinteség, a közvetlenség jellemzi, és ha már gyerekirodalom, akkor megjegyzem: azok a valamire való művek ezen a téren, ahol a szerzőnek sikerül azonosulni ezzel a közvetlenséggel. Az irónia és a paródia viszont jellemzően a reflexió, a távolságtartás eszköze. Varró Dániel pedig parodizál állandóan, ha kell, ha nem. A hatodik fejezetben pl. Anyegin-strófából átmegy tercinába, és Dante poklát kezdi imitálni. De mire jó ez? Hogy kerül ide Dante? A reflexió, irónia mindenesetre csakis a felnőttekre jellemző, akik már elvesztették az illúziójukat, elvesztették az ártatlanságukat. Innen pedig nincs visszaút. Innen már csak megjátszani lehet, hogy gyerekek vagyunk, és ebből lesz az, amit az ostoba felnőtt csinál, amikor selypít meg gügyög a bácsi, mintha ő is pici baba lenne, de közben dohányszagú a szőrös arca, tövis a szakálla, felkarcolja a baba rózsaszín bőrét. Varró Dániel tehát, – ahogy mondani szokták – nem egy nagy gyerek, hanem – ami nem ugyanaz – egy infantilis felnőtt. A posztmodern irónia meg a gyerekköltészet nem fér meg együtt, kölcsönösen ütik egymást, a kettő között választani kellene. Ha óvodások akarunk leni, menjünk oviba, de akkor ott nincs sörözés meg dohányzás.
Ha párhuzamnak felidézzük az magyar költészet zseniális gyerekversét, József Attila Altatóját, akkor elmondhatjuk, hogy ez a szöveg attól olyan csodálatos, hogy a szerzője itt teljesen kiszabadul a saját felnőtt bőréből, és gyerekké válik. Itt nem József Attila beszél a versben, hanem egy anyuka, aki teljesen azonosul a kisfiával, akinek a világa azonos a gyermek világával. Emlékszem, kiskoromban ez a poéma számomra nem vers volt, hanem a valóság, mert a villamosok a valóságban is élőlények, és éppúgy el tudnak fáradni, mint az emberek. Ebben a költeményben nincs önreflexió, nincs irónia. Pedig ha valaki, akkor József Attila tudatos költő volt, elmélyült irodalmi és bölcseleti műveltséggel.
Egyébként maga a verses regény is, aminek a Maszat-hegy (az alcíme szerint is) a gyerekváltozata, tipikusan felnőtt műfaj. A verses regényben az író keveset mesél, és sok reflexiót fűz az elmondottakhoz. De témája szerint is felnőtteknek való, a spleen, vagyis a világfájdalom jellemző műfaja. Az Anyegin, aminek az strófaszerkezetét Varró alkalmazza, egy ilyen elidegenedett emberről szól. A verses regény a magyar irodalomban a XIX. század második felében, egy jellegzetesen kiábrándult periódusban élte virágkorát, ennek az illúzióvesztésnek a legszebb darabja a Délibábok hőse. A gyermekeknek szóló verses regény ötletében tehát önmagában is van valami nagyon fals, disszonáns.
De nem csak ez a baj a kötettel. Nézzük, hogyan jellemzi a költő a főszereplőt:
Andris helyes, szelíd gyerek volt,
Zömök test, gömbölyű kobak,
Ez ő, előttünk áll egészen -
(S megi9smerkedtünk ővele):
Legfőbb ismertetőjele,
Hogy mindig ott bujkál a szája
Csücskében egy csibész mosoly
Tehát Andris egy kerek fejű jó gyerek. Mondanom sem kell, ez megintcsak az, amilyennek a felnőttek szeretnék a gyerekeket, nem pedig az, amilyennek a gyerekek szeretnék önmagukat (a csibész mosolynak a következőkben semmi jelentősége nincs.). Különben is, ez a karakter nyugodtan pályázhatna minden idők legsemmitmondóbb főszereplőjének címére. Egy ilyen főhőssel nemigen lehet azonosulni, és nemigen kelti fel senkinek az érdeklődését. Pedig minden történet megalkotásánál az az első, hogy a főszereplő érdekes és egyedi legyen.
De később is így folytatódik a sztori. Az ötödik fejezetben Andris találkozik a névtelen angol költővel, aki mesél neki a Paca cárról meg a Maszat-hegyről, és Andris elhatározza, hogy elmegy oda, még ha a poklon keresztül vezet is az út (ezután következik a Dante-paródia). Hogy mi indokolja ezt a nagy elszántságot, annak a kidolgozásával a szerző nem sokat bíbelődik. De mindegy is, mert innentől teljesen más lesz a mű hangneme és műfaja, mint eddig volt. Eddig ugyanis volt verses regény, gyerekregény, irodalmi paródia, innentől átvált nonszensz-irodalomba, á la Lewis Carroll (aki egyébként Varró egyik kedvence). A hatodik fejezet elején megjelenő krumpli alakú lény egyértelműen Dzsingidungira, a tojáslényre hasonlít, az Alice tükörországban (szintén) hatodik fejezetéből. Ezzel önmagában nem lenne semmi gond, én is nagyon szeretem Carrolt, csak éppen Varró műve nem ilyesminek indult, és nem is következetesen ilyen, mert ő közben ragaszkodik a történethez is, és nem engedi át magát az önfeledt bolondozásnak sem. Ez egy olyan könyv, ami mindent akar egyszerre, mint a hollywoodi filmek, amikben egyszerre van belezsúfolva minden olyan elem, amitől sikert remélnek, de amik együttes jelenléte miatt szétesik és élvezhetetlenné válik a mű: akció, kaland, szerelem, kiskutya, kisgyerek, majom, szörny, robbantás, stb. A már említett Harry Potter itt is példaszerűen felette jár ennek a könyvnek a maga alaposan kidolgozott, nagyszerűen egyedített, összetett karaktereivel, a szerteágazó és fordulatokban gazdag, de tökéletesen kézben tartott történetekkel, illetve a hatalmas koncepció következetességével.
Mit akart akkor ezzel a művel Varró Dániel, kérdezhetjük. És érdekes, de furamód ez pont egy olyan kérdés, amire van válasz a szövegben, mégpedig a hetedik fejezet elején:
Sziasztok, hát, skacok, hetedszer,
És szerbusz, kedves kis mesém,
Bevallom, hogy nekem te tetszel,
Szeretlek téged írni én.
Tehát jól szórakozott a művel, szeretik egymást – csak éppen két szerető ilyesfajta intim viszonya nem tartozik a külvilágra. Mert úgy látszik, a végeredmény nem nagyon érdekelte a költőt.
[i] Kivételt képez a rántott sajt és a kelkáposzta főzelék a tizenegyedik ének elején.
Utolsó kommentek