HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

hester_prynne.jpg

 

  Amikor belekezdtem Hawthorne (Európa, 1969) regényébe, arra számítottam, hogy a vallásról, az előítéletekről fog majd mondani valamit, hiszen egy házasságtörő asszonyról szól a történet, akit az amerikai puritán vallási közösség kivet magából, és arra ítél, hogy megbélyegzésül örökké egy hatalmas, vörös A betűt kell viselnie a ruháján (adultery, házasságtörés). Ám a szöveg nagyrészt inkább a szereplők belső életére koncentrál, a bűntudattól gyötört Arthur Dimmesdale lelki gyötrődéseit, illetve az őt kínzó orvos, Roger Chillingworth gonoszságát ecseteli. A  probléma az, hogy a lélektani elemzések inkább csak szónoklatok arról, hogy micsoda elviselhetetlen szenvedésen megy át az erény útjáról letért lélek; a hősöket a regény elejét és végét leszámítva nem nagyon látjuk őket konkrét szituációkban, interakciókban cselekedni. Mintha nem lennének körvonalazható gondolataik, az író egyre csak ismételgeti, micsoda gyötrelmeket élnek át. Amikor a végkifejlet előtt Hester és a pap összetalálkoznak az erdőben, Dimmsedale akkor is lényegében csak ugyanazokat a szóvirágokat adja elő, amit előzőleg a szerző is elmondott vele kapcsolatban: „…ha volt is bennem egy és más jó valamikor, Isten legválogatottabb adományai is csak a lelki gyötrelem hóhéreszközeivé váltak. Ó, Hester, nagyon szerencsétlen vagyok! (…) Mit tehetne egy ilyen lélekroncs, mint én, más lelke megváltásáért?” (151) Hasonló elvont módon részletezi a szerző Chillingworth gonoszságát, aki Dimmesdale orvosaként gyötri a papot. A szereplők emiatt eléggé stilizáltak, nem jelennek meg előttünk hús-vér figurákként, nem telnek meg élettel, inkább valamiféle allegóriák maradnak. Az író meglepő módon semmit nem mond azokról a részletekről, amik pedig nélkülözhetetlenek lennének a történet megértéséhez. Nem derül ki, hogyan ismerkedett meg Arthur és Hester, hogyan szerettek egymásba, mi köti össze őket. Az első fejezetek során szó esik arról, hogy Hester akár ott is hagyhatná az őt kiközösítő várost, de ott tartja a gyereke apja iránt érzett szerelem, csakhogy éppen erről az érzelemről nem mond semmit a szerző, sem arról, mit vár Hester a paptól. Szándékában áll újra találkozni vele? Vagy csak távolról vágyakozik rá? Chillingworth és Hester korábbi élete is teljesen homályban marad, fogalmunk sincs, miért ment hozzá a fiatal, szép, értelmes nő egy idősödő, kissé torz testű férfihoz. Egyáltalán: miért váltak szét egymástól, mit keresett a férfi az indiánok között? Még az eredeti nevét sem árulja el a regény.

   A központi motívum, a betű metamorfózisai igen érdekesek, poétikailag ez értékes eleme a műnek. A betű, ami a szégyen jeleként funkcionál, egyben Hester képzelőerejét, lelki szépségét is kifejezi, hiszen a nő maga hímezte azt olyan különlegesen szépre. A 13. fejezetben, amely Hester jótékonykodásáról tudósít, az emberek a betűben már nem az eredeti jelentést látják, hanem az „able” (hozzáértő, hasznavehető) szót ismerik fel benne (a magyar fordítás adakozóról beszél). A betű időnként mintha világítana a sötétben, máskor Dimmesdale érzi úgy, hogy az üstökös egy hatalmas A-t rajzol az égre stb.   

Címkék: Hawthorne

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása