HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

0183-019.jpg

 

 Esterházy Péter műveihez nekem eléggé ambivalens a viszonyom: egyfelől irodalmárként ismerem azokat a fontos poétikai újításokat, amik a nevéhez kötődnek (erről lesz szó alább) de olvasóként kevéssé vagyok képes évezni a műveit (erről ugyancsak szól a poszt). Nem vonom kétségbe a jelentőségét: általam sokra becsült, biztos ítéletű irodalmárok írásaiból arra következtetek, kell lenni valaminek a műveiben, ami legalábbis a szövegek megjelenési idején relevációként hatott az olvasókra – Margócsy István pl. „bravúr-produkcióként” emlegeti a munkásságát (Eleven hattyú, Kalligram, Pozsony, 2015, 253). A következőkben tehát összefoglalom, amit eddig megértettem, kiderítettem a témával kapcsolatban.

   Hangsúlyozom egyébként, hogy ennek a posztnak semmi köze a jelenleg „kultúrharcként” emlegetett primitív politikai kirohanásokhoz, amik eleve nem a művészi teljesítményről szólnak, hanem a közéleti állásfoglalásairól, amellett pedig teljesen egyoldalúak és elvakultak. Az ilyen megnyilvánulások csakis azt a célt szolgálják, hogy ne lehessen érdemi vitát folytatni a témáról, hiszen a művészi teljesítményt csak esztétikailag, nem pedig ideológiailag van értelme megítélni. Ostobaság azt képzelni, hogy a pártközpontból elő lehet írni vonatkozóan, ki legyen jelentős művész, és ki az, akinek el kell tűnnie a művészettörténet süllyesztőjében.    

   Kulcsár-Szabó Ernő művei nagyon jól eligazítanak a modern magyar irodalom történetében, rengeteget lehet belőlük tanulni, úgyhogy a következőkben az ő monográfiájához fordulok segítségért (Kalligram, Pozsony, 1996.). KSZE munkája egyfelől remek vezérfonalat nyújt Esterházy regényeihez, másfelől viszont kissé zavaró is, hogy az elemzései, ítéletei alapján úgy tűnik, mintha az irodalom egyfajta versenyfutás lenne az újabb és újabb csúcsok, vagyis az időszerűbb művészettörténeti korszakok felé. A huszadik századi alkotók mintha szüntelenül azért küzdenének, hogy minél inkább, minél hamarabb eljussanak a modernből a posztmodernbe, az irodalomtörténész pedig szurkolva követi az eredményeket, mikor hol tart a futam, míg végül elégedetten demonstrálja, hogy Esterházyval végre megérkeztünk, itt a posztmodern. Így tehát ehhez a monográfiához is ambivalens kissé a viszonyom, akárcsak a tárgyalt íróhoz, de egyébként nem kérdőjelezem meg KSZE hatalmas szakmai hozzáértését.

 

   Esterházy első alkotása, a Fancsikó és Pinta (Magvető, Bp., 1976.) egészen élvezhető szöveg. A címszereplők az elbeszélő gyermekkori fantáziabarátai, a könyv a velük kapcsolatos emlékeket idézi fel (vagy akár: alkotja meg). Nincs határozott identitásuk, bár Fancsikóról annyit megtudunk, hogy fiú (83), valószínűleg egyébként Pinta is az. Megjelenéseiknél nem válik el a fantázia és a valóság, vagyis nincs szó arról, hogy csak az elbeszélő világának lennének szereplői, míg a felnőttek ne tudnának róluk. Az egyes jeleneteket többé-kevésbé el lehet különíteni, bár sokszor összefolynak a helyszínek, időpontok. A mű valóban nagyon élvezetes, szépen kimunkált, szuggesztív nyelven szólal meg: a mondatok szeszélyesek; a szónokias, patetikus kifejezések keverednek kifordított szólásmondásokkal, máskor jelentéstelen töltelékszavakkal. Ugyancsak izgalmas az a jellegzetes írói fogás, hogy a fogalmakat tárgyakként kezeli. A szereplők a saját szavaikat ragadják meg fizikailag létező objektumokként, máskor az őket magukat megjelenítő nyelvi jelekre reagálnak valahogyan – mint egy képregényben, amikor a rajzoló a szóbuborékot vagy a hangutánzó szavak betűit is fizikai tárgyakként komponálja bele a képbe, illetve amikor a szereplők kitágítják, esetleg megrongálják a panelt, amiben ők maguk vannak ábrázolva. Ki is gyűjtöttem ide néhány mondatot, amiket különösen szépnek találtam.

 

  • (…) hangok selyemszálai lebbenek. (…) A szitok és mocskolódás selyemfátylai. (…) A fátylak növekvő serege a kiskölyök körül. A fátylak mint egyre sűrűsödő, elvadult hóesés. (13-15).
  • (…) a hasonlat fehér nyakán vércsík csordul nyakékként. (18)
  • (…) odalépvén anyámhoz, a hozott káposztaszagból glóriát fontam a feje fölé. (19)
  • Pinta megsértődött, és visszament segíteni Fancsikónak, aki épp anyám legkedvesebb mondatait gyűjtötte össze a levegőből, és fektette anyám vékony teste mellé. (26)
  • (…) figyelmüket, mint marék szotyit dobták a sátrak fölé (…, 38)
  • Ekkorra az okos és fáradt Fancsikó már mindig kerített egy parázsló cigarettavéget, s belenyomta a jelenet hófehér bőrébe, és így a pillanat léggömbként szétpukkadt. (40)
  • Ennek a történetnek éles a metszőfoga (41)
  • Az elmúló pillanatok hátán jönnek a vendégek. (64)
  • Apámra néztem, de tekintete már olvashatatlan volt. (66)
  • Engem az apám kiáltásából font (durva) kötéllel rángattak haza. (71)
  • Fáradtan üldögéltek képzeletem szélén, lábukat lóbálva. (83)
  • (…) az asztallap pohár rajzolta köreit nézte, de már bocsánat a szóért, tekintetzúzalék hullott környezetére is. (89)
  • Életem fonalán kötélmászó versenyt rendeztek (101)
  • Talpunk alatt lehullott párbeszédünk levelei. (105)
  • Hangodat karistolja a tapasztalás. Meséd már keserű. (106)
  • Kezének természetes meghosszabbítása a pezsgőspohár. (142)

  

KSZE szerint a művet a korabeli kritika nem tudta megfelelően értelmezni, mivel a műalkotást mindig az életvilághoz mérték, és ideológiailag közelítettek hozzá, Esterházynál viszont éppen fordított a helyzet: a nyelv nem leképezi, hanem mintegy megelőzi, létrehozza, artikulálja a világot, meghatározza, mi az, ami valóságként jelenhet meg számunkra. A befogadás alapja ebben az időszakban a történetszerűség és a szociológiai-ideológiai identifikáció volt. Esterházy nem vetette el a történetszerűséget, de a meseelemek és az apró formák alkalmazásával éppen az elbeszélhetőség problematikusságát tette meg témának, elvetve a „grand récit” (nagy elbeszélés) lehetőségét kérdőjelezte meg, mely egységes, átfogó perspektívából értelmezné a világot. A mese, írja KSZE Jolles-re hivatkozva, nem íródik, hanem olyan forma, amely mintha eleve benne lenne a nyelvben, ez is az adott szövegek nyelvi eredetére utal, emellett pedig eltörli a valóság és a fikció között feltételezett határvonalat, folyamatosan egybemosva e két tartományt.

 

  Az igazi posztmodern korszakváltás, mondja KSZE, a Termelési-regényhez köthető. Akárcsak a Fancsikó és Pinta, ez is próbára tette a mimetikus olvasási stratégiákat, amelyek a szöveg valóságvonatkozására és a szerző azonosítható állásfoglalásaira, az ideologikus konstrukció azonosítására igyekeztek az ítéleteiket alapozni. Az esztétikai objektum azonban nem politikai kiáltvány, nem is kinyilatkoztatás: a létének célja és oka nem az, hogy egyértelmű igazságokat közöljön, hanem hogy szembesítsen álláspontokat, kérdéseket tegyen fel. Esterházy művének jelentősége éppen az, hogy tudatosítja az olvasóban saját (mármint nem az olvasónak, hanem a szövegnek a) megalkotottságát, polifonikus módon szerveződik. Azonkívül kérdésessé teszi az egységes szerzői személyiség létét is, amely pedig egy egyértelmű állásfoglalás alapja lehetne. A műben olvasható, a nyelvvel kapcsolatos megnyilvánulások, a sokat emlegetett idézetesség (intertextualitás), valamint az, hogy egyes szövegelemek különböző kontextusokban tűnnek fel, a nyelvi megelőzöttséget tudatosítja: a szavak nem (csak) a valóságra, hanem más szavakra utalnak, bármit mondunk, a nyelvet használjuk, és (akaratlanul és tudattalanul is) másokat idézünk.

   Az egységes értelmezést az is ellehetetleníti, hogy a kötet több különböző szövegtestből áll (van maga a regény, illetve van a hozzá csatlakozó E. feljegyzései), vagyis nem egy adott műről van szó, amelynek be lehetne azonosítani a szervező középpontját, hanem különböző szövegek között mozog az olvasó, amelyek dialogikus viszonyban állnak egymással. Ezzel együtt a szerző is több alakmásra bomlik: alkotója az első résznek, szereplője a másodiknak stb. Ahogy a szöveg strukturálisan szétbomlik, úgy modalitásban és a nyelvi regiszterek alkalmazásában is többrétű: az eposzi emelkedettség paródiája, az emlékiratok és a hétköznapi élet nyelvhasználata keveredik egymással. Az idézetek és a stílusbeli eltérések nem csupán össze nem illésük miatt bontják meg a mű egységét, hanem azzal is, hogy utalnak eredeti szövegkörnyezetükre vagy használati módjukra. Így tehát a Termelési-regény sokféleképpen is polifonikus szövegszerveződés, amely a szövegek és a nyelv végtelen viszonyrendszereibe írja be magát, a perspektívák és a nyelvi világok sokféleségét hangsúlyozza.

  A regényben valóban rengetegféle szövegelem halmozódik egymásra. Az első szövegegység egy számítástechnikai intézetben játszódik, ahol már önmagában az is zavarba ejtheti az olvasót, hogy nemigen válik világossá, kik és mit is dolgoznak itt pontosan, micsoda is ez a munkahely. Tovább nehezíti a befogadást, hogy az intézet egyénként is homályos léte áttűnik egészen másféle képekbe, pl. egy eposzi küzdelem víziójába a 2. fejezetben, a XIX. századi magyar parlament figurái bukkannak fel a 6.-ban, hörcsögök mondanak szabadverset az 5-ben stb. Ezt a kaotikus irományt bonyolítja tovább a második rész, amelyben Esterházy Eckermann, Geothe jegyzőjének szerepébe bújva ír önmagáról, ahol tehát ő Eckermann is, Esterházy is, és áttételesen Goethe is. Ebbe a kontextusba íródnak bele a nyelvvel kapcsolatos kijelentések, amelyek hol a szereplők (1. fejezet: „Nem találunk szavakat), hol Esterházy („Szavakat vezet világtalan”) szájából hangzanak el, tehát nem csak tematikusan beszélnek a nyelvi jelentések problematikusságáról, hanem azáltal is, hogy torzítva jelennek meg, ráadásul különböző kontextusokban térnek vissza.

    Ez tehát valóban egy középpont és egységes jelentés nélküli posztmodern képződmény, ám ez a kaotikusság nekem így egyszerre valahogy sok egy kicsit. Rendben, hogy az olvasó fokozott aktivitása szükségeltetik az értelmezéshez, de nem világos, milyen értelmet lehet kihozni a szövegből azon túl, hogy nincs egységes értelem, ami viszont tanulságnak egy kicsit mégiscsak kevés. Talán mégiscsak segíthette volna az író az olvasót abban, hogy valami vezérfonalat ad a kezébe, ami mentén haladhat, valami szemantikai csalétket, ami úgy-ahogy összekapcsolja a jelentésrétegeket. Vegyük pl. Térey János Paulusát, amely ugyancsak számos posztmodern jellegzetességet mutat fel, mégis rendkívül élvezetes szöveg. A verses regény részben az Anyegin történetét ismétli, de kisebb egységekben is gyakran idéz más szerzőket, tehát az intertextualitás alapvetően határozza meg az alkotást. A nyelvi regiszterek keverése is zseniálisan működik: régies, ma már nagyon „irodalmiasnak” érződő kifejezések (pl. csapszék, glóbusz, piktor) keverednek a mai szlenggel, idegen (német, francia) szavakkal, a számítógépes nyelv terminusaival, hadászati kifejezésekkel stb. Mégis kapunk egy történetet, szereplőket, és Paulus tábornok kapcsán beleborzonghatunk a történelem pusztító hatalmának szemlélésébe.

 

 

  Kulcsár-Szabó Ernő szerint a Függő a korszakhatáron áll, egyszerre létesít dialógust a modern és a posztmodern prózával. Előbbivel Ottlikon keresztül, akitől Esterházy idézi is a nevezetes passzust az Iskola a határonból, amely szerint az ember személyiségének van egy mélyebb rétege, amely változatlan, mert nem hatnak rá az újabb életesemények. Ottlik hőseinél ez a „lerakódás” a kamaszkorban, a katonai iskolában képződik meg (amiiről a regény szól), és Esterházy is egy kamaszkori nyarat mesél el a szereplői életéből. Ez a fajta személyiségfelfogás, amely szerint az embernek van valamiféle lényegisége, még a modernség alapvető meggyőződése volt. A Függő poétikai eljárásai azonban már egyértelműen a posztmodernhez sorolhatók. A szövegben dekonstruálódnak az elbeszélő irodalom hagyományos, szubsztanciális elemei: a szerző azonosíthatósága, a szereplők egyértelmű identitása és motivációi, az egyes események, helyszínek körülhatárolhatósága, a kezdettel és véggel rendelkező történet. A mesélő K., aki a szöveg szerint mindezt a saját feleségének mondta el, tehát nem egyértelmű az elbeszélő szituáció. Az egyes jelenetek egymásba folynak, a helyszínek nem elkülöníthetőek, a jelenetek időbeli sorrendje nem eldönthető. A szöveget különböző idézetek tarkítják, amik között akadnak irodalmi jellegűek (főként Kosztolányitól), illetve nyelvfilozófiai témájúak is (pl. Wittgensteintől).

   Ezek alapján tehát láthatóak a mű poétikai újításai, helye az irodalomtörténetben, de számomra a Függő sem bizonyult igazán olvashatónak. Ha nem tudom, mikor kivel mi történik, miben, hogyan változnak a szereplők az adott nyáron, vagyis mi az események jelentősége az életük szempontjából, és hogy mikor ki beszél, akkor nem világos, miért is kellene elolvasnom mindezt. Rendben, hogy a posztmodern szöveg fokozott aktivitást igényel a befogadótól, de mit ad cserébe? Illetve: lehet, hogy ebből így kevesebb is elég lett volna, száz oldal nem több, mint ötven. Egy ideig küzd az olvasó, hogy megpróbálja összerakni az olvasottakat, de aztán feladja. Továbbá kissé indokolatlan Ottlikot idézni a személyiség mélyrétegei kapcsán, hiszen az Iskola a határon története illusztrálja ennek a konklúzióként levont tételnek az igazságát azzal, hogy bemutatja, hogyan alakul ki ez a lelki réteg, a Függő viszont éppen nem tesz semmi ilyesmit, hiszen nemigen sikerül megértenünk, mi az adott nyárnak a jelentősége a szereplők életében.

    A Függőt Esterházy utólag beleillesztette a Bevezetés a szépirodalomba c. vaskos kötetébe (Magvető, Bp. 1986.). Ennek a műnek az esetében kérdés, egységesnek tekinthető-e, és ha igen, miben áll ez az egység. Kulcsár-Szabó úgy érvel, hogy a hagyományos értelemben nem lehet ilyen integrált szerkezetről beszélni. A könyv nem világtükör, tehát nem tükrözi a külső világot, ahogy pedig Radnóti Sándor gondolta, és nem is önmagába záruló, önmagát tükröző könyv, nem a szimbolizmusra alkotásmódjára jellemző immanens képződmény, ami a külső valóságról elidegenedve önmaga válna saját valóságává. Posztmodernről lévén szó, a lényege éppen az, hogy elutasítja az organikus műegész elvét, amelynek elemei valamiféle szemantikai központ köré szerveződnének.  

   Hasonlóképpen a szubjektumnak is újfajta felfogásával találkozhatunk a könyvben. A posztmodernben a szubjektum már nem olyan immanens személyiség, amely a saját belső értékeivel áll szemben a külvilág értétlenségével, hanem nyelvileg konstituálódik, a létmódja temporális, azaz nem egy változatlan lényeg folyamatos jelenlétére épül, hanem ki van szolgáltatva a megértés időbeliségének és a nyelv változásának. A nyelvet viszont nem birtokolhatja senki teljesen, ezért van, hogy egyes nyelvi elemek, szekvenciák különböző szereplőkhöz rendelődhetnek hozzá, ahogy a szerző Esterházy is hol szerzője, hol szereplője a könyvnek, így tehát nem is a személyek, hanem a diskurzusok az igazi ágensei a szövegnek. Emiatt nincsenek jellemezve, egyedítve a szereplők szociálisan és lélektanilag. A mű tehát nem adja fel a szubjektum képzetét, nem is oldja fel teljesen a jelölők játékában, hanem viszonylagosítja azt, és hozzárendeli a nyelv használatához.

   Mindez érthető és értékelhető is, de valahogy mégis nehéz szabadulni a gondolattól: aki nem a posztmodern korszakküszöb jelzéseit keresi Esterházy műveiben, annak vajon mit kell látnia benne? Vajon egy kevésbé szakmai olvasó tud gyönyörködni abban, hogy oldalak százain keresztül mennyire nincs jelentés, mennyire nem lehet azonosítani szereplőket, történetet? Nem mondom, nyomasztó volt a marxista kritika dogmája, ami szerint a mű az objektív társadalmi valóság tükröződése, és aminek köszönhetően az elemzésekben a társadalom szerkezetétől a történelmi eseményeken keresztül a szerző személyéig mindenről volt szó, csak az esztétikai megformálásról nem, de itt meg mintha a másik véglettel találkoznánk, hiszen itt a nyelven kívül nincs semmi; a szöveg nem vonatkoztatható az olvasó saját életére, a befogadónak újra és újra arra kellene rádöbbennie, hogy minden csak szöveg – ezt viszont elég egyszer elmondani, felesleges ennyiszer demonstrálni.

  A Próza iszkolása olyan szövegelemekből, jelenetekből tevődik össze, amelyek egyenként is elég homályosak (nem tudjuk, kik szerepelnek bennük, hol játszódnak az epizódok), és az egymáshoz való viszonyuk sem világos: ugyanazok a szereplők térnek vissza, vagy mindig mások? stb.  A szív segédigéi, amely a szerző édesanyjának halálát beszéli el, valóban tartalmaz néhány nagyon megrázó és emlékezetes mondatot a gyászmunkáról, a halál felfoghatatlanságáról és nyelvi reprezentálhatatlanságáról. pl.: „Nagy, üres terek váltakoznak bennem fekete, súlyos terekkel. (…) Nem félsz, fiam? Ó anyám, ha most őszinteségem minden tapintatlanságával szeretnék válaszolni, merek, azt mondanám, nem, nem értem a kérdésedet, hogyan is lehetne félni attól, ami létezik, vajon nem sokkalta félelmetesebb az, ami nincs, a nincs, ami van, az van, ami nincs, az nincs (…) (677). De aztán ez a mű is átalakul valamiféle szövegmasszává, ráadásul teljesen érthetetlen, mit keresnek itt (is) a máshonnan vagy a saját korábbi műveiből idecitált szövegrészletek, pl. egy citátum a Fancsikó és Pintából a 670. oldalon, vagy a Függőből a 686-on. A Kis magyar pornográfia egészen érdekes, a második rész anekdotái esetében mulatságos, ahogy ezt a hagyományos műfajt a mesei elemekkel vegyítve arra használja, hogy egy attól radikálisan idegennek érzett témáról beszéljen, pl. Rákosi Mátyás vagy az ávósok kalandjairól. Az első rész humoros novellái remekül sikerültek, itt a groteszk ál-bölcselkedések keverednek vulgáris, szexuális jellegű szövegelemekkel, ráadásul az egész egy magyartalan, össze-vissza tördelt, csodálatosan szórakoztató nyelven előadva; valóságos abszurd humor, amivel itt találkozunk. Pl.: „Pro form nagyon kínos, hogy én mint anya és házas asszony azon álmodok, hogy mint pucér táncosnő eredményeket könyvelhetek el… (…). Személyes élű, célzatos megjegyzésekkel látom el a vadidegen férfiakat buja mozdulatokkal. (…) Melltartó és icuripicuri nadrágocska fedi el végső titkaimat.” (407)

 

   A Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúkat (Magvető, 1987.) egészen élvezhetővé teszi az erősen archaikusnak érzett (egyébként barokk kori) stílus és a kortárs környezet feszültsége, mint pl. abban ez erős szövegrészben, amikor a szerző egy gépet (autót) ír le ezen a nyelven: „A fémvázon forrasztások, miként kamaszfiúk térgyén a nyomós örök heg (…), item a mesés és rejtélyes tárgy, a dimanó, item onnét meg oda, a sok kiösmérhetetlen színes és (egymásba!) csavart huzal, item macskaszem, bovdenfélék, küllő.” (90) Ugyancsak izgalmas a transzcendens hatalmak gyakori emlegetésének és a durva testiségnek az együttes jelenléte. Lili alakja eléggé körvonalazatlan, a szituációk elmosódottsága érdekes kontrasztot alkot a bennük megnyilvánuló viharos szenvedélyekkel. A regény felütése nagyon erős: az elbeszélő a „nyüvekkel teli” világba született bele, ezzel egy időben Isten kivette az anyját ebből a világból, apja pedig maga törte el életének fáját. Az archaikus nyelv, a borzalmas események és a rendkívül szuggesztív képszerűség igazi egzisztenciális pátoszt ad a szövegnek, afféle ősvilági borzongás érződik ki belőle. KSZE, ha jól értem, amit mond, ezt a könyvet nem tartja olyan jelentős alkotásnak, mint az előzőeket: az önéletírás nem a nyelvileg megalkotott, és így temporálisan változó szubjektivitásról beszél, hanem megerősíti ezt a szubjektumot az önazonosságában, a regény emiatt visszalépés a modernség horizontjához. Amikor szöveg végén Lili arról beszél, hogy a tizenhét prímszám, ami csak eggyel és önmagával osztható, azt KSZE a szubjektumra vonatkozó állításként értelmezi, amely „kifejezetten a megbonthatatlan szingularitást értékeli fel.” (215)

   A Harmonia caelestis ugyanúgy két különböző szövegtestből áll, mint az előző munkák. Az első szintén szokásos szerint, nemigen vonatkoztatható az „életvilágra,” a második viszont az Esterházy-famíliáról beszél, viszont akit kevéssé érdekel maga a család, annak így nyilván ez az elbeszélés sem fogja igazán felkelteni az érdeklődését. De hozzáteszem ezt a könyvet már nagyon régen olvastam, azóta nem vettem kézbe, úgyhogy itt halványak az emlékeim.

  Egyelőre tehát ennyi; biztosan fogok még Esterházyt olvasni, de ezt a munkát egyelőre későbbre halasztom, most elég volt ennyi.  

Címkék: kortárs modernség Esterházy Térey Kulcsár Szabó

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása