Eugene Sue nevét gyakran emlegetik Jókai kapcsán, a Párizs rejtelmei (magyarul: Bp., Kossuth Nyomda Rt., 2002.) saját korának elsöprő irodalmi sikere volt. Tárcaregényként, folytatásokban jelent meg 1842-ben a Journal des Débats c lapban, ahogy Jókai is periodikákban publikálta a saját műveit. Mindkét író rendkívül népszerű volt a saját korában, de míg Jókai a magyar irodalomban klasszikussá vált, addig Sue-t inkább ponyvának tartják, és mint Keresztúrszki Ida írja a regényt kísérő tanulmányában, a neve ma már sokszor nem is szerepel a regény történetét áttekintő francia irodalomtörténeti munkákban. Pedig a maga idején az említett siker nem akármilyen intenzitású volt. Az olvasók izgatottan várták az újabb és újabb eseményeket, egy-egy tragédia vagy szerencsés kimenetelű kaland felkavarta az egész közvéleményt. Mint a kötet végén közölt tanulmányok idézik Gautier szavait: még a haldoklók sem haltak meg addig, míg be nem fejeződött a mű közlése. Amikor a lap egy-egy újabb száma megjelent, az emberek sorban álltak, hogy kibérelhessék a kiadványt egy rövidke időre, míg elolvassák az aktuális epizódot.
A fordulatos, izgalmakkal teli cselekmény és a szenvedők iránti részvét az, ami a regény népszerűségét adta. Kétségtelen, hogy a mű tele van váratlan eseményekkel, számtalan szereplőt mozgat, akik meglepő kalandokba keverednek, bőven olvashatunk sorscsapásokról, hátborzongató eseményekről, mint pl. Bicskás megvakítása a regény elején, Morelék szenvedései, d’Harville öngyilkossága, a Martialék fáskamrájában eltemetett hulla, aminek a csontjait megtalálja a kis Francois stb. A kötet végén olvashatjuk is Szerb Antal szavait, miszerint a „mai olvasó” meglepődik rajta, hogy Sue művei milyen izgalmasak még ma is. Ezek alapján azt vártam, hogy egy a Jókai-művekhez hasonlóan olvasmányos kötetet veszek kézbe, hiszen a mi szerzőnk műveinek nagy részéről valóban elmondható, hogy ma is olvastatják magukat.
A várakozásom ellenére számomra elég nehéz(kes) olvasmány volt a Párizs rejtelmei. Részben a terjedelme miatt, hiszen nagyon hosszú könyv, a cselekménye szerteágazó, könnyű elveszíteni a fonalat; nemigen érzékelhető drámai ív a szövegben, az egész nagyon széteső. Ám az igazi a problémám az volt vele, hogy a regényalakok és a fordulatok, illetve a lelki szituációk valahogy nagyon stilizáltnak hatottak, a szereplők rajza, gesztusaik kicsit olyanok, mint amikor színpadi színészek játszanak filmen, és minden mozdulatot eltúloznak, fellépésük mesterkélt, mimikájuk görcsös, pl. az arcukon nagyon gyakran gördül végig könnycsepp. Érezni, hogy itt valóban ponyváról, és nem igazán magas irodalomról van szó. Az író sokszor nem annyira megrajzolja a jeleneket, mint inkább közvetlenül megmondja, hogy az adott ember gonosz, undorító, vagy éppen becsületes, érző szívű stb. Némelyik epizód rendkívül kimódoltnak és meseszerűnek tűnik, mint pl. amikor Énekesnő a Sainte-Lazare börtönben a puszta jóságával, jelenlétével jó útra téríti az elítélteket, és még a vadállatszerű Farkast is teljesen megrendíti angyali sugárzásával. Igaz, ezt a szentimentális szakaszt jól ellensúlyozza a rá következő fejezet, ahol Cabrion, a festő (mintha egy Hoffmann-műből lépett volna át a Párizs rejtelmei lapjaira), groteszk tréfákat űz Pipeletékkel.
A regényben igen sok a párbeszéd; Sue az események egy részét magukkal a szereplőkkel mondatja el. Emiatt a dialógusok életidegeneknek, mesterkéltnek hatnak; érezhető, hogy a szereplők nem annyira egymásnak, mint inkább az olvasónak beszélnek. Emellett a karakterek állandóan minősítik, értékelik, elemezgetik egymást, méricskélik ismerőseik erényeit, szenvedéseit, és bőségesen ontják a minősítéseket, pl: „Hihetetlen becsületérzés lehetett ebben a fiúban (…) (100),” „Mily sokat szenvedett az ön édesanyja!” (220) stb. A regény így néhol kicsit a valóságshow-kra emlékeztet, ahol a szereplőknek nemigen van más témájuk, mint a többi szereplő. Talán ez sem lenne probléma, ha a lélektani elemzések nem a jó és rossz szélsőséges ellentétében történnének, nem emlegetnék nyakra-főre a becsületet, a hősiességet, a szenvedést, és nem használnának folyamatosan szuperlatívuszokat.
Ma már kissé fura, hogy d’Harville „iszonyú titka” az, hogy epilepsziás, és a szerző hosszan szörnyűlködik a borzalmas igazságtalanságon, hogy egy fiatal lányt egy ilyen szörnyeteghez adnak feleségül, ami ráadásul erkölcsileg is visszataszítónak minősül: „egy fiatal leányról, egy az Isten képét viselő lényről van szó, aki az ő ártatlan bizalmában egyesül egy férfival, akiről aztán kitűnik, hogy ep ilepsziás, hogy ezzel az iszonyú betegséggel van megverve, melynek erkölcsi és anyagi következményei egyaránt borzalmasak (…)” (229) Clémence szerint nem is lehet másnak nevezni, mint bűntettnek, „ha egy férfi, aki feloldhatatlanul magához láncolt egy fiatal lányt, olyan betegségben szenved, ami rettegést és undort kelt mindenkiben.” (230)
A kötet két nagyon érdekes és informatív kísérőtanulmányt közöl a regényről, a másodikra már hivatkoztam is.
Kovács Ilona tanulmánya a tárcaregényről és a francia irodalom kontextusáról szól. A tárcaregény elsődleges célja az olvasók szórakoztatása, a siker. A szövegek folytatásokban jelennek meg, így nem szükséges a stiláris és strukturális egység, az egyes epizódok nyugodtan tartozhatnak egészen különböző történettípusokba (szentimentális, kalandos, utazási történet, horror stb.). A regények morális-filozófiai problematikája nemigen haladja meg az átlagolvasó szellemi szintjét. Ám mindennek ellenére maguk a szövegek rendelkezhetnek mélyebb jelentésrétegekkel, azok a technikák pedig, amiket az érdeklődés fenntartására kidolgoztak, tovább éltek az olyan alkotók műveiben is, mint pl. Balzac vagy Hugo.
Sue érdeme az volt, hogy olyan figurákat emelt be az irodalomba, akik addig nemigen szerepeltek regényekben, őutána viszont jellegzetes hősökké váltak, pl. Victor Hugo regényeiben: ők a szegények, munkások, szenvedők, elítéltek. A tanulmányból kiderül, hogy különös módon a kor szegényei és munkásai magukra ismertek azokban a szereplőkben, akik számomra, mint fentebb írtam, eléggé stilizáltnak tűnnek. Ahogyan a regény ábrázolja őket, az egybevágott azzal, ahogyan ők látták saját magukat. Sue-nek ezzel egy időre mintha sikerült volna a fikciót fedésbe hozni a valósággal. Ezzel pedig még Balzacon is túltett, aki pedig egyfajta megalomániás vággyal törekedett arra, hogy a regényeiben egy egész világot alkosson, és az egész világgal elolvastassa a műveit. Balzac Kovács Ilona szerint egyfajta istenségnek képzelte magát, aki a teremtővel egyenrangú, saját világának korlátlan szubjektuma. Ez számomra eléggé meglepő közlés, hiszen ez romantikus gondolat, miközben Balzacot inkább a romantika meghaladásának, realistának szokás leírni. Balzac Sue-val összehasonlítva (a tanulmány szerint) nemigen volt képes a munkásokról, parasztokról, hiszen nem ismerte őket – szemben az arisztokrácia és a pénzvilág embereivel.
Sue mindenesetre nagy hatással volt a nála jóval nagyobb Hugora. Hugo Jean Valjean-ja azonban sokkal plasztikusabb, árnyaltabban rajzolt figura, mint Sue Rodolph „operettes” hercege. Emellett Hugo tágabb képet ad a világról, alakjainak sorsa összefügg a történelemmel, amellyel Hugo bensőséges kapcsolatban áll. Nagyon érdekes a példa, amit a tanulmány szerzője felhoz arra, Sue témái miként kapnak mélységet, súlyt egy nála nagyobb író tollán. A Párizs rejtelmei kétségkívül egyik legizgalmasabb pillanata az, amikor Rodolphe herceget az első rész vége felé bezárják egy pincébe, ahol éppen felfele tör a víz. Ebből a pincéből lesz Hugonál a csatornarendszer leírása, ami a Leviatán bélrendszerének látomásába tűnik át, itt találkozik Jean Valjean Javert felügyelővel.
Keresztúrszki Ida bemutatja, hogyan keverték össze a korabeli olvasók a regényt a valósággal: Sue-t azonosították a képzeletbeli Rodolphe herceggel, aki vara váltja Énekesnő álmait. A szerzőt olvasói levelek árasztották el, amelyekben a szerencsétlenek segítséget kértek tőle, Sue pedig segített is, először a saját pénzével, aztán közvetett úton; a regény körül egész kis jótékonysági kampány szerveződött.
Utolsó kommentek