Viktor Žmegač érdekes áttekintést ad a huszadik századi regényről (Történeti regénypoétika, Az irodalom elméletei I.)
Žmegač kezdetnek leszögezi: hogy a regények, amiket modernnek tekintünk, sokszor olyan sok eltérést mutatnak, hogy alig van közös jellemzőjük: a modern regényirodalomban „léteznek olyan diakronikus kapcsolatok, amelyek sokkal erősebben kifejezésre jutnak, mint a szinkronviszonyok.” (100) A modern regények helyenként inkább kötődnek az elődeikhez, mint egymáshoz, ezen az alapon pedig két olyan különálló csoportot lehet elkülöníteni, amelyek egy-egy markánsan kirajzolódó hagyományvonalba illeszkednek. Az egyik ilyen csoport az önreflexív jellegű intellektuális regény, a másik a realizmust továbbíró pszichogram.
Azok a sokszor formabontónak, szubverzívnak tűnő regények, amelyek a tudat minél alaposabb működésmódját igyekszenek feltárni, lényegében a realista-naturalista irányzat örökösei. Ez nekünk, magyaroknak azért furcsa, mert a mi gondolkodásunkba beleivódott lukácsi megfogalmazás szerint a realizmus az objektív társadalmi valóság ábrázolása, a pszichogram viszont éppenhogy nagyon radikálisan a belső világra, a tudatra koncentrál. Ennek az irányzatnak mindenesetre a narratíva lehetőségének megkérdőjelezése az egyik legjellemzőbb vonása, hiszen az életünket nem úgy éljük meg, mint egy nagy, kerek történetet, hanem mint benyomások, történések, érzelmek végtelen és rendszertelen halmazát, áramlását.
Az egyik legjelentősebb szerző, Proust olyan látszólag jelentéktelen részleteket emelt ki az életből, amelyeket előtte nem ábrázoltak, és addig elképzelhetetlen intenzitással mutatta meg őket. Proust ugyanakkor nem annyira impresszionista, hanem inkább a szimbolistákhoz kötődik, amennyiben ezek a részletek sokszor műalkotásokat idéznek fel számára, a valóság nála olyan módon esztétizált, mint Rilkénél is. Žmegač utal itt Wilde-ra, aki szerint nem a művészet másolja a valóságot, hanem fordítva: a műalkotások kondicionálják az érzékelésünket, így „a művészet prizmáján” át látjuk a valóságot.
Ám Proust anyaga mégiscsak szervezett, irodalmi formába öntött anyag. Más művészek viszont arra törekedtek, hogy magát a közvetlen gondolatfolyamot szimulálják. Virginia Woolf annak a milliárdnyi rendezetlen élmény-és érzékelési ingernek a megragadására törekedett, amelyek az emberi tudatot nap mint nap elözönlik, ahelyett, hogy a rendezett tapasztalatokra koncentrált volna. Elutasította a nagy események ábrázolását, szerinte nem ez a regény „igazi anyaga”: a művészi ábrázolás anyaga bármi lehet. Úgy vélte, a hétköznapiság lényege az ellentétek egyszerre való jelenléte – ám ez nála nem a nagy, egymásnak feszülő erők kozmikus-metafizikus egységét jelenti, hanem az apró dolgok összefüggéstelen töredezettségét.
Žmegač itt egy asszociációs ugrással áttér a szimultaneizmus ismertetésére: az ellentéteknek az említett egymás mellé helyezése a kontingenciát, a töredezettséget jeleníti meg. Ez, mint fentebb volt szó róla, jellemző a tudat működésére, de a modern világ alapvető élménye is: a nagyvárosban, a rádióadásokban, a felgyorsult életben a legkülönbözőbb dolgok, benyomások kerülnek egymás mellé. Dos Passos regényeiben a nagyvárosnak ez a sajátos szerveződése jut központi szerephez: Dos Passosnál nem egy adott szereplő történetét olvashatjuk, hanem a nagyváros terében élő emberek életének egyidejű töredékei alkotják a regény szövetét.
Žmegač ezután Joyce poétikáját elemzi. Joyce pályája kezdetén nagyra becsülte Ibsent és Zolát, akik a naturalizmus legfontosabb képviselői. Ám hangsúlyozni kell, hogy a naturalizmus kétféleképpen is érthető. Zola és Ibsen a társadalom ábrázolására koncentráltak, a műveikben eközben irodalmilag szervezett anyaggal találkozunk. Másfajta mimézise lehet egy adott emberi szituációnak, illetve a köznapi beszédnek. Joyce naturalizmusa inkább ez utóbbi irányba sorolható. A tudatfolyam alkalmazása ilyen módon a legradikálisabb naturalista eljárás egyben viszont dadaistának is felfogható. Ez különös, hiszen a naturalizmus és a dada egymástól radikálisan különböző irányzatok. Joyce tudatfolyamai emlékeztetnek a dadaisták asszociatív-aszemantikus írásaira, de azok rövidek voltak, Joyce szövegei viszont nagy egységeket fognak át. Mivel ezek a belső monológok egyben az egyéni tudat legszélsőségesebb perspektivikusságát jelenítik meg, felfoghatók impresszionistának is. Joyce műve tehát a naturalizmus, az impresszionizmus, a dada és a szimbolizmus keveréke.
Az asszociáció Joyce-nál egészen másként működik, mint Proust-nál. Proust az emlékek között képződik kapcsolat, Joyce regényében viszont a külvilág és a tudat objektumai játszanak állandóan egymásba. Proust kedvvel merül el a tudatában, Joyce-nál a külvilágból érkező ingerek tömege roncsolja, tépi szét a tudatot.
A másik regénytípus a metanarratív vagy önreferenciális regény. Žmegač erről kevésbé mond érdekes dolgokat, mint a pszichogramról. A példa Gide A pénzhamisítók-ja, ahol a regény címe azonos az Edouard által tervezett regény címével. Gide elvetette a szimbolista esztétikát, és egy önmagát tematizáló narratívát alkotott meg. Ez a metanarratív elbeszélésmód jellegzetesen polifonikus szerveződés, hiszen a szöveg különböző szintjein, különböző perspektívákban veszi szemügyre a kérdéseket. Ez az eljárás az olvasótól is nagyobb aktivitást igényel, mint a hagyományos regény.
Utolsó kommentek