Faulkner regényében az a különös, hogy a lényegi, drámai történésekről, a traumáról és az összetört életről csak mintegy a margón, alig kimondva, inkább csak sejtetve tudósít (Európa, Bp., 1974. Ford. Göncz Árpád). A történet az első világháború után játszódik. A fiatalok hazatérnek a frontról, van, aki új életet kezd, van, akinek nem sikerül feldogozni a traumát. A regény középpontjában a Sartoris család áll, a nagy múltú déli família. Az egykori legendás családfő, John Sartoris már nem él, csak az emléke kísérti a házat. A fia, az idős Bayard Sartoris a Sartoris-bankot igazgatja, a rideg Jenny néni, John nővére irányítja a háztartást. A fiatal Bayard a testvérével, Johnnyval repülősként szolgált a harcmezőn, és tanúja volt Johnny halálának, látta a zuhanó, lángoló gépet, amit kilőttek a németek, átélte a tehetetlenséget, hogy képtelen segíteni. Ez az oka a későbbi önpusztításnak, a féktelen száguldozásnak az új autóval. Faulkner csak egy-két alkalommal, néhány mondatban szól a tragédiáról, éppen csak annyit mond, hogy tudomást szerezzünk róla. Bayard halálvágya is csak említés szintjén tematizálódik, amikor arról elmélkedik, hogy mennyire hosszú a hetven év, ami egy ember átlagos várható élettartama, és ő még csak 26 éves (64).
Faulkner az öreg Bayard haláláról is elképesztően szűkszavúan szól, tulajdonképpen még azt sem mondja ki, hogy meghalt: „Öreg Bayard most se moccant, még arra sem, hogy unokája elhajította a cigarettát, és gorombán megrázta.” (309) Nem teljesen egyértelmű, mi az oka ennek a halálnak (lehet, hogy az idős ember fizikailag sérült, amikor balesetet szenvedtek az autóval, de az is lehet, hogy a rémület okozta sokk ölte meg). Faulkner ezt követően sem pillant bele a kis Bayard lelkébe, nincsenek belső monológok, nem tudjuk, mit érez: a szerző ezután leírja Bayard céltalan, magányos bolyongását (a balesetet követően nem tár többé haza) a rideg téli tájakon és a nagyvárosban, aminek alapján elképzelhetjük a bűntudatot, a szörnyű társtalanságot, de csak a külső körülmények alapján következtethetünk minderre. Hasonló a helyzet a kis Bayard halálának megjelenítésével is. Amikor a fiatalember kipróbál egy repülőgépet, ezt olvassuk: „Megint visszahúzta a botkormányt, a szárnyvég megint meghajlott, átcsapta a botot, a gépet belerúgta abba a vad csúsztatásba, hogy a sebességet megfékezze. Az megint szárnyaló ívben dobta föl a farkát, de a szárnyak ez alkalommal leváltak, behúzta a fejét, az egyik gonoszul elcsapott mellette, bele a farokba, s letépte azt is.” Ennyi a szöveg, magáról Bayard haláláról nem esik szó.
Talán analóg ez az elbeszélő technika a regény világával: a traumák, problémák nincsenek kibeszélve, mintegy elfojtódnak a lelki felszín, a társadalmi élet mindenapjai alatt. Jenny néni egy helyen gúnyolódik is a fiatalokon, akik nem olyan hősiesen viselik a háborús események terhét, ahogy szerinte John tette. Narcissa végig idegenkedik Bayardtól, nem viszonozza a közeledését, mintha ő maga is valamiféle traumától szenvedne.
A regény bővelkedik gyönyörű leírásokban, amelyek némelyike olyan szecessziós-impresszionista stílusú, hogy egy Kosztolányi-vagy Proust-regényben is megállná a helyét. Példák: „(…) estefelé, mikor a vénasszonyok nyara megülte a földet, és a szélcsendben mint az égő fa füstje csípett az ősi szomorúság,” (281) ilyenkor körülvette őket a tűnő nyár érett illata és minden dús, szétfolyó szomorúsága (…)” (283) Ilyen szecessziós hangulatú kép a halott virágcsokor az elhagyott szobában (303), vagy a nap olvadt aranyában fürdő rét (311). Más leírásokból azonban valamiféle komor sivárság árad, mintha a táj és a környezet is szenvedne az elhagyatottságtól és az örömtelenségtől, és mintha a társtalanság és céltalanság fájdalma, amit a szubjektum elfojt a saját lelkében, a külső dolgokban manifesztálódna. Amikor pl. Bayard ébren fekszik Buddyék tanyáján, körötte élessé válik „a fa száraz kínja a fekete fagyban,” (325) a levegő „keserű, fagyos és sűrű, nagyon is sűrű ahhoz, hogy be lehetne lélegezni, mint a láthatatlan latyak, olyan (…).” (323) „Az égen nem csillant egyetlen csillag sem, az égbolt önmaga petyhüdt hullája volt.” (326) Vagy: „Fölötte a fenyők, bár nem fújta őket a szél, száraz és vad hangon zúgtak szakadatlan, mintha csak a fagy lelte volna meg hangját a levegőben; (…) háta megett gerinc gerinc után hullámzott a föld, kéken, mint az égő fa füstje, rá a hártyavékony alvadtvér-színű égre.” (309)
Végül kiemelek néhány meglepő, szuggesztív hasonlatot, illetve pár rövid, de gyönyörű impresszionisztikus képet. A tükör „mozdulatlan vizű esti tó, tele sötéttel.” (13) A kölyökbékák kuruttyolása „ezüstbuborékok szüntelen pezsgése,” (56) a csődör úgy áll, „mint egy mozdulatlan bronzláng.” (134) „A légroham mint leveleket tépte a szavakat,” (153) Narcissa „szándékosan alámerített a tudatát, mint ahogy az ember egy kölyökkutyát nyom a víz alá, míg már nem kapálózik,” (157) „mint fekete korall sárga tengervízbe, gallyak lógtak a fénybe,” (202) a denevérek úgy bukkannak fel és tűnnek el az égbolton, mint az ablaküvegen az esőcseppek (148).
Utolsó kommentek