A levélregénynek nincs összefüggő története, nem magáról az európai utazásról mesél, hanem főként Üzbég és Rika gondolatait közli a világ dolgairól (akadnak más levélírók is). (Európa, Bp., 1981.) Az egyes szövegek lényegében olyanok, mintha apró esszék lennének, amelyek néhány jellegzetes témát járnak körül, időnként szeszélyesen elejtve, majd máshol felvéve az elmélkedés fonalát – ahogy a való életben is gyakran kisebb ötletekből, szétszórt benyomásokból állnak össze a meggyőződéseink, lassan érlelődve, körvonalazódva, összekapcsolódva, egyre árnyaltabbá válva. (Az első olvasók és a szerző eredetileg nem is tekintette a művet igazán regénynek, a levélregény mint műfaj ekkor még nem is igazán létezett, a levélforma ekkor még nem a narráció, hanem a vita eszköze volt.)
A kötet egyik fő témája a vallások sokfélesége és Isten léte. Ami az elsőt illeti, a divergencia lényegében érv a vallások igazságtartalma ellen. Hogyan lehet dönteni ilyen eltérő hitbéli hagyományok között? Ha létezik egy önazonos isten, akkor miért írt elő egymástól ennyire különböző szertartásokat, tiltásokat? Milyen alapon ítélhetnénk meg, kinek van inkább igazsága? Például mindegyik hitvilág számára más állat tisztátalan, más és más okból. (100) És ha a keresztény vallás olyan sok vonásban hasonlít az iszlámra, akkor hogyan lehetséges, hogy éppen Mohamed hiányzik belőle? Illetve ha a keresztények nem hisznek Mohamedben, vajon bejuthatnak-e a mennybe? (81-82) Ehhez kapcsolódik Üzbég megfigyelése, hogy a keresztények egymással sem tudnak megegyezni: a perzsa csodálkozik azon, mennyire kíméletlen Spanyolországban az inkvizíció, és hogy míg más bíróságokon az ártatlanságot, ott a bűnösséget feltételezik; ha valaki a gyanúsított ellen vall, mindig hitelt adnak neki, legyen az egyébként bármilyen kétes életű egyén. (70-71) Üzbég a saját vallása kapcsán is feltesz pár olyan kérdést, ami rávilágít az önellentmondásokra. Ilyen pl. az, hogy a lelki „tisztátalanság” mindig a fizikai testtel kapcsolatos: az olyan állatokat tartjuk elutasítandónak, amiket piszkosnak, mocskosnak látunk, vagy büdösnek érzünk, ez viszont az érzékelésre alapul, ami szubjektív minőséget feltételez, a dolgok önmagukban nem tiszták vagy tisztátlanok, csak számunkra azok. Továbbá: hogyan lehet, hogy a lelki megtisztulás érdekében testi mosakodást végzünk? (40-41) A vallások ellentmondásosságával szembesülve le lehet vonni a következtetést, hogy alapvetően mindegyik hiedelem az ember vágyainak kivetülése, az emberek „magukat tolják fel mintaképül”, amikor elképzelik az isteneiket. (136) Ebből pedig következik a vallási türelem eszméje: mindenki áldozzon a saját hitének, de ne akarja azt erőszakkal rákényszeríteni másokra. (138) Egyébként is hasznosabb, ha több vallás van jelen egy államon belül, mert így mindenki kötelességének érzi, hogy a viselkedésével ne vessen rossz fényt a maga hitére. (198)
Szintén állandó dilemma tárgyát képezi a nők eltérő helyzete. Vajon milyen jogon zárják el az asszonyaikat a muszlimok? Ez-e az erkölcsösebb, vagy az, hogy a nők a nyugati világban szabadon járnak-kelnek? A házasság és annak különböző fajtái (egy-és többnejűség, valamint a válás lehetősége) ugyanakkor nem pusztán morális és kulturális kérdésként vetődik fel, hanem az adott állam gazdaságával, fejlődésével, anyagi jólétével is összefügg. Egy érdekes gondolatmenet szól arról, hogy a többnejűség visszafogja a gazdasági fejlődést, hiszen egy férfi nem tud egyszerre olyan sok nőnek jó férje lenni: „Látogasd meg asszonyaidat, mondja a próféta, mert éppoly szükséges vagy nekik, mint a ruhájuk, és éppoly szükségesek neked, mint a ruhád. Íme a parancsolat, amely bizony szerfölött fáradságossá teszi az igazi muzulmán életét. Ha valakinek csak a törvényben előírt négy felesége és ugyanannyi ágyasa van, vajon nem esik-e terhére ez a rengeteg munka? (…) Az én szememben a jó muzulmán olyan, mint egy atléta, akinek szünet nélkül viaskodnia kell; ám csakhamar elgyöngül s megrokkan korai fáradalmaitól (…)” (262-263). Az eunuchok ugyanígy kiesnek nem csupán az anyagi javak termeléséből, hanem az utódok nemzéséből is. A többnejűség tehát rendkívül káros a gazdaságra nézve. De nem sokkal hasznosabb a keresztény házasság sem, ami nem ismeri a válást intézményét. A szerelmi viszony ugyanis nem feltétlenül áll fenn két ember között sokáig, gyakran előfordul, hogy gyorsan egymás terhére lesznek, ilyenkor a házasság mindkettőjüket megbénítja, megfosztva őket a teremtő, nemző energiáiktól. (267-269) A papi nőtlenség sem kerül jobb megítélés alá. Üzbég csodálkozik azon, hogyan lehet az önmegtartóztatás érték, hiszen itt nem arról van szó, hogy valaki megtesz, hanem hogy nem tesz valamit. A nőtlen papok sem utódokat nem hagynak maguk után, sem másféle javakat nem termelnek, csak felélik azokat, ez teljesen holt tőke. (272)
Ugyancsak készít egy kisebb leltárt a regény a kisebb-nagyobb emberi hibákról, társadalmi visszásságokról. Ahogy látom, Üzbég inkább filozofálni szeret a vallás, társadalom és egyéb témákról, Rika viszont szívesebben figyeli meg az emberi természetet és szokásokat. A király pl. nem az érdemeik szerint jutalmazza az embereit, a közeli szolgáit többre becsüli, mint egy-egy nagy hadvezért, akinek komoly sikereket köszönhet; a nők hiúk, azt képzelik, sokkal fiatalabbnak látszanak a valóságos koruknál stb. (118-119).
A szöveget apróbb egzotikus, erotikus-erőszakos betéttörténetek tarkítják, amelyek a hátrahagyott szeráj életéről számolnak be. Az asszonyok elpanaszolják uruknak, mennyire hiányzik nekik, az eunuchok ugyancsak panaszokkal és kérésekkel fordulnak hozzá leveleikben. Egy alkalommal pl., amikor új eunuchra van szükség háremőrnek az asszonyokhoz, a főeunuch a kertészt szeretné megfosztani férfiasságától, aki kétségbeesetten hadakozik a csonkítás ellen, végül Üzbég védelmébe veszi, és megtiltja a beavatkozást. (95) Egy más alkalommal az egyik asszony, Zaki számol be Üzbégnek arról, milyen kalandokat éltek át, miközben vidékre utaztak. (102-103) Máshol a főeunuch panaszkodik Üzbégnek, hogy nagy sok a perpatvar a szerájban, úgy érzi, nincs elég hatalma, hogy megfékezze az ellenségeskedést, szeretné megkérni urát, hogy erőszakosabban léphessen fel. (145) A könyv végén a főeunuch halála után egy új ember, Szelim veszi át a szeráj vezetését, aki káoszt és kicsapongást talál maga körül, ezért szokatlan erőszakossággal lép fel, hogy rendet tegyen. Roxánt rajtakapja egy ismeretlen férfival, aki rátámad az őt tettenérőre, de Szelim a többi háremőrrel együtt végül is legyőzi a betolakodót. Roxán viszont nem akar tovább élni: a mű végén bevallja Üzbégnek, hogy sohasem szerette, sohasem volt boldog, mindig is szenvedett az elnyomástól.
Számos más téma is felvetődik mindezeken kívül, mint pl. a párizsiak divattal kapcsolatos megszállottsága (228), a természettörvények (223), a különböző kormányformák (187), az amulettek és a csodák (339) sőt az öngyilkosság jogossága (178)
Utolsó kommentek