Moravia regénye a normalitásról, az őrületről, a bűntudatról és a fasizmusról elmélkedik nem túl szájbarágós, de nem is nagyon megrázó módon.
Marcellon, a könyv hősén gyermekkorában sötét balsejtelem uralkodik el: úgy érzi, különbözik az átlagos, normális emberektől. Ám ez az eltérés az ő esetében nem pozitív, értékteli, hanem negatív, fenyegető jellegű, nem valamiféle individualista büszkeség, hanem a devianciától, bűnösségtől való rettegés tölti be Marcello lelkét. Sötét, meghatározatlan sorsszerűség végzete lebeg felette. Ez az érzés először a szadizmus bűntudattal teli vágyában realizálódik: Marcello gyíkokat öl a kertben. Szeretne valamiféle külső értelmezést, magyarázatot erre az indíttatásra, feloldozást vagy legalább büntetést, ám a szüleitől semmiféle visszajelzés nem érkezik, teljesen elhanyagolják a fiút. Mint később kiderül, a família tönkrement életének az apa őrültsége az oka: a családfőn idővel olyannyira elhatalmasodik az őrület, hogy elmegyógyintézetbe kerül. Az örökölt devianciának ez a lehetősége tovább fokozza Marcello szorongását. A bűntudat nemsokára másfajta, sokkal megfoghatóbb és durvább tárgyat kap, amikor Marcellot egy kiugrott pedofil pap felcsalja magához, és mikor a férfi bűnös szándékkal közelít Marcellohoz, a fiú lelövi, így gyilkossá válik (a regény cégén kiderül, hogy Lino valójában nem halt meg).
Marcello egész életében a normalitást, az átlagosságot keresi, szeretne megszabadulni a múltban elkövetett tettől, és elvegyülni, feloldódni a tömegben. Harminc éves korában ezért vesz feleségül egy Giulia nevű nőt, aki vonzó, de teljesen átlagos személyiségnek tűnik. A fasiszta párt embereként párizsi nászútja alkalmával azért vesz részt a volt tanára, az antifasiszta Quadri meggyilkolásában (igaz, nagyon áttételesen), mert azt reméli, így szolgálatot tehet a népnek, a tömegnek, akit Mussolini karizmája fog össze, és amellyel ő is azonosulni szeretne. Ám rövidesen szembesülnie kell azzal, hogy mindennek nincs sok köze ahhoz, amit Marcello normálisnak gondol. A feleségéről kiderül, hogy kiskamasz kora óta éveken át folytatott szexuális viszonyt a meghalt apjának egyik idős barátjával. Amikor visszatér a párizsi nászútról, és tudomást szerez Qadri haláláról, rövidesen azt is elárulja neki a bűntársa, hogy Quadri halála felesleges volt, a vezetőik visszavonták a parancsot, ám mivel az ügynökök későn szereztek tudomást az utasítás törléséről, végrehajtották a tettet. A népet összefogó fasizmus pedig nem más, mint kollektív neurózis, a háború végén a duce dicsfénye nyomtalanul szétoszlik: az ünneplő tömegben Marcello és Giulia az utcákat járva döbbenten konstatálják, hogy azok, akik nemrég még imádták a vezért, most a királyért rajonganak, és összetörik az egykor körülrajongott férfi szobrait. Nincs tehát normalitás, csak különböző őrületek vannak, és amint az egyiktől menekülni kezdünk, egy másfajta őrületnek rendeljük alá magunkat.
A megalkuvó helyenként egészen olvasmányos regény; az alapgondolata nem túl bonyolult és meglepő, de nagyjából jól ki van dolgozva. Igaz, helyenként egy kicsit zavaros, pl. Quadri feleségének, Linának a szerepe és a karaktere számomra nehezen értelmezhető. Nem világos, miért ment hozzá egy ilyen fiatal és szépnek bemutatott nő egy idős, púpos emberhez, ugyancsak kissé lóg a levegőben Marcello hirtelen iránta támadt vágyakozása, a nő biszexualitása sincs igazán kontextusba helyezve, mintha ez egy kicsit öncélú erotikus kitérő lenne. Ezeket leszámítva a regény, amit itthon találtam a polcomon karantén idején, pozitív, de nem túl intenzív olvasmányélményt jelentett március utolsó hétvégéjén, a kijárási korlátozás első két napján.
Utolsó kommentek