Az utóbbi napokban Szajbély Mihály Jókai-monográfiáját olvastam, amit ebben a posztban mindenkinek a figyelmébe ajánlok. Viszonylag érdekes könyv, amely megfogalmaz néhány fontos és számomra eredetinek tűnő gondolatot Jókai műveinek értelmezéséről.
Bár Jókai az egyik legnépszerűbb írónk, kritikai megítélése távolról sem nevezhető egyöntetűen pozitívnak. Korának nagy kritikusai, Péterfy Jenő és Gyulay Pál hevesen támadták a nagy írót a regények gyenge jellemrajza és a történetek csodás elemei miatt. Péterfy hosszan ironizált a Fekete gyémántok főhősén, Berend Ivánon, aki tudós bányamérnök, aszkéta életet élő felfedező, de amikor Bécsbe látogat, a bálban összes férfitársát az asztal alá issza, mindenkit legyőz kártyában, a párbajban oda lő, ahová csak kedve van, aztán pedig tudományos előadást tart a föld mágneses teréről (akkori kifejezéssel a „delejről”) stb. Ez nem egy valóságos ember, nem egy realista jellem, hanem egy hős, egy népmesei figura, veti szemére Jókainak Péterfy. Hasonkóképpen dühöngött Gyulay is Jókai művein, mondván: „Személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései. Sajátságos, bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. Amelyik szép, az szebbnél szebb akar lenni, a rút a rútnál rútabb, a béna bénánál bénább, a vitéz vitéznél vitézebb, a bohó bohónál bohóbb.”[i] Máshol: „Jellemrajza éles és élénken színezett, de nagyobbára torz vagy túleszményített s tarkánál tarkább. Hősei kívül szemkápráztatók, de belül meglehetős üresek.”[ii]
Én személy szerint nagyon szeretem Péterfy írásait, csodálatra méltónak találom a hihetetlen műveltségét, éles megfigyeléseit, sziporkázó stílusát. Az az igazság, hogy amikor a Jókairól szóló tanulmányát olvasom, egyet is értek vele, olyannyira jól megfogalmazott, találó és ironikus szövegnek tűnik. Péterfy a realizmust tartotta követendő mintának, amely a korban uralkodó irányzat volt az európai irodalomban, és amelyet a számos idegen nyelven kiválóan olvasó kritikus alaposan ismert. A realizmus jellemző alkotásmódját tartotta követendő mintának és ezt kérte számon a saját kortársain. Ennek a fő összetevői a koherens, árnyalt jellemrajz és a szereplők cselekedeteinek lélektani motiváltsága, valamint a cselekmény koherenciája. Péterfy ezt az elvárásrendszert nagyon következetesen és okosan érvényesíti a kritikáiban és a tanulmányaiban, és ha belehelyezkedünk az ő perspektívájába, teljesen egyet is érthetünk vele.
Ám el kell mondani, hogy Péterfy óta számos olyan filozófiai felismerés született, ami alapjaiban rengette meg a realista alkotás- és értelmezésmód létjogosultságát. Ezek közül én kettőt említek röviden.
1. A realizmus egy olyan naiv nyelvelméletre épül, amelyet úgy nevezhetünk, hogy mimetikus nyelvfelfogás. Ez az elgondolás nyelvet és a valóságot két különálló szférának képzeli el: létezik egy önmagában adott és megismerhető társadalmi valóság, és ezzel szemben, ettől függetlenül a nyelv, ami leírja, ábrázolja ezt a valóságot. Ez az elképzelés erősen megkérdőjeleződött az olyan filozófusoknál, mint pl. Wittgenstein vagy Heidegger. Szerintük a nyelv nem leírja, hanem megalkotja a valóságot: a nyelv egyfajta világot teremt. Nincs jó, szép, igaz, rossz, szerelem és ember a nyelven kívül: csak azért tudjuk mindezt elgondolni, mert van nyelvünk. A nyelv és a valóság között tehát megfordul a viszony.
2. A másik felismerés a személyiségre és a lélekre vonatkozik. Freud megkérdőjelezte azt a felfogást, amely szerint a lélek egységes, önazonos objektum, amelyet az ember képes objektivitásában megismerni. A lélek Freud szerint egymással ellentétben álló komponensekből áll, az egésznek az alapja pedig a tudattalan, amit soha nem lehet teljességében megismerni. A tudattalant mindig csak értelmezni lehet, de ez az értelmezés kimeríthetetlen, amelynek során mindig újabb és újabb elfojtott, tudattalan vágyak kerülnek felszínre.
Mindezzel tehát a realizmus két alapelképzelése kérdőjeleződött meg. Az első az, hogy a nyelvi alkotás képes egy tőle független valóság ábrázolására, a másik pedig az, hogy az emberi személyiség megismerhető, és a cselekvések motivációja levezethető ebből az ismeretből. A modern irodalomban ennek megfelelően el is tűnik az ún. „mindentudó elbeszélő”, felértékelődik a többértelműség, a polifónia. A magyar irodalomtudományban a realizmus eszménye igencsak sokáig jelen volt a szocialista rezsim által propagált „kritikai realizmus,” vagy „társadalomábrázolás” ismert fogalmainak révén, és lényegében még ma is jelen van, amikor pl. arról beszélünk, milyen jól ismerte és hogyan bírálta Mikszáth a dzsentrit, vagy hogyan ábrázolta Jókai a reformkor Magyarországát.
Így viszont Jókai esetében sem tűnnek már magától értetődőnek a realista ábrázolásmód követelményei. Ennek szellemében a kortárs irodalmárok más nézőpontot keresnek a Jókaihoz való közeledéshez. Szilasi László érdekes Jókai tanulmánya például arról beszél, hogy Jókai műveit nem regényekként, hanem románcként kell olvasnunk, amely műfaj egyik fő jellemzője éppen az, hogy a hősök emberfelettiek, olyannyira, hogy „átmenetet képeznek isten és ember között.”[iii]
Szilasihoz hasonlóan Szajbély Mihály is egy olyan, bár a Szilasiétól eltérő megközelítést javasol, amely Jókait a realizmus értelmezési keretéből kiszabadítva lehetővé teszi, hogy túllépjünk az árnyalt jellemrajz és a valóságábrázolás vonatkoztatási pontjain.
Szajbély Jókai-kötetéhez egy Nemes Nagy Ágnes-idézetet választ kiindulópontul. Nemes Nagy Jókait a modern folytatásos szappanoperákhoz hasonlítja, amelyeket a folyt. köv. varázsa határoz meg. Jókai kalandregényeket írt, amelyek folytatásokban jelentek meg a korabeli lapokban. A megjelenésnek és az alkotásnak ez a módja nem mellékes tényező Jókaira nézve: Jókai művei kimondottan tárcaregények, nem pedig könyvek, bár a folytatásos közlést követően napvilágot láttak különálló kötetekben is. Egy tárcaregény pedig alaptermészetét tekintve tér el a könyvként íródott műtől.
A tárcaregény lényege a folytatás, a részletekben való közlés. A tárcaregény az olvasók tudatában feltétlenül áll össze szerves egésszé. Vannak, akik menet közben kapcsolódnak be a történetbe, és akadnak, akik csak egyes epizódokat olvasnak el aszerint, hogy mikor melyik folyóirat mely lapszáma kerül a kezükbe, és, ahogy Szajbély A lélekidomár c. regényt idézve mondja, még az is elképzelhető, hogy valaki félretegyen egy folyóiratból egy egész évfolyamot, és azt egyszerre olvassa el sorrendben, vagy időben visszafelé haladva. Ez az oka annak, hogy oly hatalmas sikert arató Egy magyar nábob egyesepizódjai, bár részei egy adott regénynek, javarészt remekül érthetőek és élvezhetőek önmagukban is. A tárcaregény tehát olyan műfaj, ami nem annyira az egész koncepció következetességét és a szerkezet lezártságát követeli meg, mint inkább annak ellenkezőjét, vagyis a részek minél markánsabb önállóságát. Ha úgy tetszik, nem annyira az integráció, mint inkább egyfajta dezintegráció ennek a műfajnak a jellemzője. A jellemek következetes és aprólékos kidolgozása talán gátlóan is hatna akkor, amikor az epizódok gördülékenysége a tét.
Ám Jókai és a folyóiratban való közlés kapcsolatának és az ezzel összefüggő közönségsikernek van egy másik összetevője is, amiről szólni kell. A tizenkilencedik század közepe táján drámaian megváltozott az irodalom és az írásbeliség létmódja Magyarországon. Sorra jelentek meg a különböző politikai és irodalmi lapok, melyek rövidebb-hosszabb ideig működtek. Jelentősen megnőtt a rendszeresen olvasó emberek száma, ám ez a frissen alfabetizált tömeg nem rendelkezett azzal a széles irodalmi és egyéb műveltséggel, mint a korábbi írástudó elit, így magától értetődően egészen másként viszonyult az írott szöveghez. Ezt a népréteget nem annyira a megismerés és a művelődés igénye, mint inkább a szórakozás vágya vezette. Ezenkívül, nem rendelkezvén elmélyült irodalmi ismeretekkel, ez az új olvasóközönség nem a klasszikusok vagy a kortárs világirodalom kontextusában olvasta a lapokban megjelenő novellákat és folytatásos regényeket, számára nem létezett ez a vonatkoztatási keret. Ezeknek az embereknek a népmesék jelentették az irodalommal való kapcsolat alapformáit, a népmesék jellemzője pedig a csodás elemek nagy száma és a jó-rossz kettősség. A népmeséken felnőtt, a klasszikusokat nem ismerő új olvasóréteg számára a csoda természetes volt, és természetesnek tűntek az emberfeletti képességekkel rendelkező Jókai-hősök is. Egy realistának tűnő társadalomrajzban lényegében azokat a meseelemeket és mesehősöket látták viszont, amik meghitt környezetükhöz, személyes világukhoz tartoztak.
Magyarországon Petőfi volt az első költő, aki képes volt megélni kizárólag a verseiből. Margócsy István Petőfi-könyvében bemutatta, hogyan használta fel Petőfi ezt az új kulturális közeget arra, hogy önmagát lénygében egyfajta korabeli médiasztárként alkossa meg. Az őt ért bírálatokra pl. azok jelentőségét drámaian eltúlozva válaszolt, megalkotva ezáltal azt a képet, hogy az az ő személye és költészete az irodalom legfontosabb kérdése. Petőfihez hasonlóan Jókai is kihasználta az új korszak lehetőségeit, ráérzett a széles olvasóközönség igényeire, és azt magas színvonalon elégítette ki. Az Egy magyar nábobbal szépen keresett is, igaz, még annál is jobban költekezett. Jókai művei tehát nem felétlenül a kortárs európai realizmus keretében olvasandók, hanem egy sajátos irodalmi irányt jelentenek, aminek megvannak a maga speciális irányai és értékei.
[i] GYULAI Pál, Jókai legújabb művei. In: Uő, Birálatok 1861-1903. Franklin-Társulat, Bp., 1912. 82.
[ii]GYULAI, Újabb magyar regények. In: Uo. 100.
[iii]SZILASI László: A selyemgubó és a “bonczoló kés”. Osiris-Pompeji, Bp., 2000 105-110.
Utolsó kommentek