A regényt Norman Mailer nagyon fiatalon, huszonöt éves korában írta, meglehetősen gyorsan dolgozva, az angol wikipédia-szócikk szerint tizenöt hónap alatt készült el a vaskos kötet. (Az általam olvasott kiadás (Európa, Bp., 1971.) 770 oldal. Ez persze nem olyan sok ahhoz képest, hogy pl. Jókai állítólag nagyjából hat hét alatt vetette papírra Az arany embert.) A regényről nem mondható, hogy össze lenne csapva: a szöveg megfogalmazása rendkívül kidolgozott, csiszolt, tartalmilag elképesztően sokrétű. Káprázatosan szuggesztív, impresszionista jellegű leírások váltakoznak a csaták rémítő leírásaival, a szereplők jellemrajza és az egyes szituációk pszichológiai elemzése aprólékosan kidolgozott. A karakterek nagy része egyszerű, hétköznapi figura, de olyan elgondolkodató politikai-filozófiai vitákat is olvashatunk, mint pl. Hearn és Cummings disputái a háborúról, az emberi társadalomról, a huszadik századról. Ezek a tematikus elemek folytonosan váltakoznak, egymásba játszanak, ettől olyan sodró lendületű a könyv. Nem kizárólag a háborúról van itt szó, az Időgép c. betétek a szereplők előző életére is visszatekintenek, és a hősök párbeszédeinek is inkább az élet általános nehézségei a témája.
Ami a gondolatiságot illeti, a legizgalmasabb és leginkább tanulságos az az epizód, amikor Cummings kifejti Hearnnak a háborúról szóló nézeteit. A tábornok előzőleg elrendelte, hogy a tisztek jóval nagyobb húsadagot kapjanak, mint a közlegények. Hearn ezt felháborítóan igazságtalannak tartja, Cummings erre elmagyarázz neki, mi volt a valódi célja az utasításnak: ha a katonák jólétben és demokráciában élnek, akkor túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak a jogaiknak, és kevésbé lesznek elszántak a harcra. Ellenben ha elkeseredettek és megalázottnak érzik magukat, engedelmesebbeké válnak, sőt a frusztrációjukat a harcban vezetik le. „A legütőképesebb hadsereg az, amelyikben mindenki retteg a feljebbvalójától, és megveti az alárendeltjeit,” mondja Cummings. (192) Számára az emberek nem egyéniségek, a hadseregben nem is lehetnek azok: ha átlagoljuk a személyiségek egyéni különbségeit, az emberekből arctalan, szürke massza válik. Ez a cinikus, machiavellista gondolkodás remekül megmutatja a háború szörnyűségét, ugyanakkor a jelenet művészi ereje abból adódik, hogy ezt az eszmefuttatást nem önmagában, szárazan tárja elénk, hanem két élő ember és egy feszült szituáció alapos pszichológiai rajzán keresztül adja elő.
A regény rendkívül szuggesztív leírásokat tartalmaz, amelyek minden érzékünkre hatnak. Igen gyakori a színek sokaságának említése, a színárnyalatok aprólékos megkülönböztetése, pl.: „A látóhatár peremén a Mount Anaka szinte láthatatlanná vált a ködben: fakó szürkéskék foltja mintegy átmenet volt a tenger és az égbolt kékségének árnyalatai között.” (31) Az erdő, a légköri-és fényviszonyok festői megjelenítéséhez hasonló erővel jelennek meg a taszító érzékletek is, mint pl. az oszló hullák és a férgek részletes képei (pl. olyanok, mint egy puskagolyó, de a hasuk a halak hasára emlékeztet, 229), vagy a hullabűz ecsetelése (235.) Ugyancsak a színek vad kavalkádja ragyog fel, amikor a felderítők a Botoi-öblön átkelve a naplementében gyönyörködnek, és olyan érzésük támad, mintha a vöröslő lángokból egy önálló sziget képződne a víztükrön, olyan tündérsziget, amilyennek a keleti uralkodók álmodhatják a túlvilágot. (491) A harmadik rész, amelyik a Mount Anaka küzdelmes megmászásáról tudósít, különösen bővelkedik az ilyen gyönyörű leírásokban. Itt tulajdonképpen csak részben az emberek a főszereplők, a másik főhős maga a táj, ami lenyűgözi az olvasót tágasságával, túlvilági szépségével és a fenyegető idegenszerűségével, egyben pedig csodálatosan változatos formáival és élővilágával: a felderítők sűrű őserdőn, hideg folyón kelnek át, vállig érő fűben gázolnak, majd a szörnyű forróságban és fényben fürdő hegynek vágnak neki, ahol „a vakító fényesség mint ezernyi szilánk hasított érzékeny szemükbe.” (706)
Mailer azonban nem csak a külső környezet, hanem a belső világ rajzában is lenyűgöző. Elképesztően sokféle lélek-és idegállapotot különböztet meg, nagyon alaposan elemzi a szereplők belső világát és az adott szituációk dinamikáját. Ettől lesz megrázó pl. az az epizód, ami a felesége halálhírével szembesülő Gallagherről szól, amikor a katona a gyászmunkának rengeteg apró stádiumán megy keresztül, egyik kétségből a másikba esve, egy végtelen belső utazás állomásait járva. Az egyes jelenetek rajtai is ilyen magukkal ragadóak. Ki kell emelni azt az epizódot, amikor a felderítés során Roth egy kis sebesült madarat talál, amit aztán Croft elvesz tőle, és megöl. Nagyon ügyes és szuggesztív írói eljárás, hogy a feszültség egy ilyen meglepő témában kulminálódik. Az a groteszk pillanat is rendkívül erős, amikor a felderítés végén Croft véletlenül belenyúl egy darázsfészekbe, és a végtelenül elcsigázott katonákat végül ez a fájdalmas találkozás tántorítja vissza a pokoli úton. Mailer a fizikai fáradtság stádiumainak, változatainak, fizikai és szellemi tüneteinek érzékeltetésében is remekel, szinte az olvasó is együtt szenved a katonákkal. A harmadik rész éppen ezen jellemzők miatt egy kalandtörténetre emlékeztet, és az is lenne, ha nem hatná át az egészet a reménytelenség és a hasztalanság érzése. A felderítés ugyanis semmiben nem járul hozzá a japánokkal vívott harc kimeneteléhez, hiszen az véget ér, mire Croft csapata visszaérkezik a partra, ráadásul ettől függetlenül a győzelemben sincs semmi dicsőség, hiszen a japánokkal nem az amerikai katonák hősiessége, hanem az éhség és nélkülözés végeznek. Goldstein és Ridges pedig hiába cipelik vissza, önmagukat a totális kimerültségig hajtva a sebesült Wilsont majdnem a partig, mert végül a bajtársuk meghal, holttestét pedig elragadja a folyó. Mindez jó érzékelteti a háború értelmetlenségét, céltalanságát.
Számtalan meglepő, de zseniálisan érzékletes szóképet lehet gyűjteni a regényből, íme néhány példa. A szakaszparancsok úgy röpködnek a katona feje kerül, mint a bogarak (28), a víztócsa amőbaként terjeng (108). A parancsokat osztogató tábornok olyan, mint egy idegvégződés, aminek az az egyetlen célja, hogy mozgásba hozzon valamit (121). Red tudta, hogy bármikor megölhetik, de valami kagylófélét növesztett a gondolat köré (137), a sötét erdőben az ágyú olyan, mint egy törékeny rovar (147). Gallagher emlékezetében házaséletnek eseményei fortyognak és kavarognak, mint a töltött káposzta a fazékban (307); a reggel úgy csillog, mint a frissen vert érme (492); a traumatikus pillanatban a katona úgy leizzad, mintha minden folyadék kicsapódna a testéből (551), a másodpercek egymástól elszigetelve peregnek (639). A pihenő után viszont erőre kap, mintha kiégett volna belőle a tétlenség salakja (541). A sebesült Wilson egyik fájdalomfelhőről a másikra száll (576). Amikor úgy érzi, a többiek nem fogadják be, Roth „a kétségbeesés fenekére zuhant, de legalább szilárd talajra esett.” (621) A felderítés során a katonák annyira kimerülnek, hogy úgy érzik, már nincs is önálló személyiségük, csak a fájdalom burkai, a gondolataik pedig úgy szaladgálnak összevissza, mint a patkányok a labirintusban. (706)
A regény rendkívül izgalmas és szuggesztív mű, olyan, amit jó olvasni, és néhány évenként újra kézbe lehet venni, ha az előző olvasás emléke már halványult egy kissé. Egyik kedvenc olvasmányom.
Utolsó kommentek