Ha Jürgen Habermas írásai alapján készítünk egy rövid ismertetést a modernségről, három jellemzőt lehet kiemelni.
1. Habermas szerint a modernség Hegelnél ébred először öntudatra, innen indul a modernségről szóló diskurzus. Ennek az öntudatnak az első legfontosabb jellemzője a sajátos időtudat: az ember ekkortól fogva a jövő felé nyitottan él, a saját korát mint átmenetet fogja fel, ekkor válik a filozófia egyik fontos kifejezésévé a korszellem.[i] Magát a modern kifejezést az 5. században használták először, hosszú ideig minden korszak modernnek tekintette magát, de saját identitása mindig a klasszikus kultúrával való viszonyának jellege alapján képződött meg. A romantikánál figyelhető meg az éles törés, hiszen a romantikusok már éppen az ókort mintának tekintő klasszicizmussal szemben határozták meg önmagát, erről szól Hugoék lázadása az akadémikusok ellen. Az avantgard esetében ez az időtapasztalat radikalizálódott, hiszen az előőrs mindig valamilyen ismeretlen területre, átvitt értelemben a még születőben való jövőbe való behatolást jelenti, a jelen ehhez a jövőhöz képest mindig tünékeny, átmeneti pillanat.[ii]
2. Mindez összekapcsolódik a második jellegzetességgel: a modern kornak már nem a korábbiakhoz kell viszonyulnia, hanem ki kell szabadítania önmagát a múlt fogságából (mint említettem, a francia romantikusok azért léptek fel a klasszicisták ellen, mert nem akarták az ókori mintákat követni), emiatt viszont önmagából kell kiindulnia, önmagából kell megalapoznia magát. Hegel szerint a modern kor lényege a szubjektivitás. A szellem szabaddá válik, ennek a szabadságnak több aspektusa is van: az individualitás előtérbe kerül, a filozófiai vizsgálódások tárgya a tudat lesz; a francia forradalomtól a törvények az emberi jogokra alapulnak, amiket minden embernek el kell ismernie, nem pedig az isteni kinyilatkoztatás vagy a szokások szabják meg, mit kell tennünk.[iii] Descartesnál a cogito alapoz meg mindent, Kantnál is a megismerő szubjektum önmagára vonatkozása a kiindulópont. A morál sem a vallási útmutatásra, hanem az „individuumok szubjektív szabadságára” épül, a romantikus művészet pedig az abszolút bensőségesség kifejeződése. Ugyanakkor azonban a szubjektivitás elve meghasonlást is jelent, hiszen a reflexióban az emberi tudat önmaga tárgyává válik, ha az ember önmaga ura, akkor egyben önmaga szolgája is. Hegel és követői többféleképpen igyekeztek elvégezni ezt az önmagából való megalapozást olyan módon, hogy feloldják a hasadást, miközben megának az önmagától való elidegenedésnek is többféleképpen ragadták meg a lényegét (Marx szerint pl. az ember a modern világban a munkában idegenedik el önmagától), mígnem Nietzsche eltérő kiindulópontot választott: ő az alapot képező szubjektivitásnak, az önazonosságnak, a bensőségnek az elvét tagadta, lemondva a modernség emancipatorikus tartalmáról, amit addig magától értetődő értéknek vettek. A dionüszoszi ünnepben ez a szubjektivitás oldódik fel, és merül el az esztétikai élvezetben, a hatalom akarása által teremtett látszatokban. Ehhez hasonlóan Heideggernél a lét az, ami magába olvasztja a szubjektumot. A de Sade örökségét folytató, filozófus és szépíró Georges Bataille-nál a szubjektum az erotikumban lép túl önmagán; Bataille a szexualitás merész ábrázolását összeköti minden autoritás, így a szentség hatalmának lerombolásával. Szuggesztív kisregénye, A szem története (Európa, Bp., 1991) olyan, mintha egy elnyújtott freudi álmot olvasnánk; a dologk elvesztik szilárd identitásukat: a bizarr jelenetekben a szem és a tojások, a különböző testi váladékok és a csillagrendszerek egymás metaforáivá válnak, a szexuális aktusok sora végül egy pap brutális meggyilkolásához és az oltáriszentség meggyalázásához vezet.
3. A két elemhez hozzávehetjük harmadiknak a három nagy értékszféra elkülönülését, egymástól való elidegenedését. Ez a három terület a megismerés, az erkölcs és az esztétikum. E szétválás fejeződik ki abban, hogy Kant három nagy kritikát írt, mindegyikről egyet. Azelőtt e szférák összetartoztak, magyar vonatkozásban a felvilágosodás kapcsán Margócsy István is leírta egy érdekes és jól érthető tanulmányban, hogy nagyjából Kazinczyék idején kezdett elkülönülni egymástól a szép és az igaz: előttük az irodalomba a tanító, illetve ismeretterjesztő jellegű művek is beletartoztak, a megismerést nem tekintették ellentétesnek az esztétikummal. A modernségben tehát elkülönül egymástól a megismerés, a normatív cselekvés és a szépség birodalma. Kantnál válik nyilvánvalóvá ez a hasadás – bár ebben ő még nem látta az elidegenedés tünetét, mint Hegel. A három szféra pedig nem pusztán eltávolodik egymástól, hanem egyre inkább szakértők által birtokba vett területekké lesznek, amik egyre távolabb kerülnek a mindennapi gyakorlattól.[iv] Az esztétikum öntörvényűvé válik, az interpretátorok nem annyira a közönség felé közvetítenek, mint inkább a művészi termeléshez tartozónak érzik magukat, a műalkotások nem ábrázolnak, hanem önmagukat fejezik ki (pl. az impresszionizmusban a színek leválnak a vonalakról, végül eljutunk a l’art pour l’art művészethez).[v] A Kant utáni gondolkodók jórészt azzal kísérleteztek, hogy valamelyik önállóvá vált szféra kierjesztésével egyesítsék újra a szétszakadt részeket, ám ezek a törekvések nem voltak sikeresek – éppen azért mert az egyesítés valamelyik részt próbálta abszolutizálni.
Egészen másként fogalmaz Richard Rorty, ha jól értem a szavait. Szerinte a három értékszféra elkülönülése túl nagy hangsúlyt kap Habermasnál, Hegelnél és másoknál, nincs itt olyan nagy probléma, mint amit sok filozófus csinált belőle. A modernség elve egyáltalán nem ez az elidegenedés, hanem az a készség, „hogy reményeink középpontjában a faj jövője, utódaink előreláthatatlan sikerei álljanak.”[vi] A szétszakítottságot és az egyesítést sem kell úgy túldramatizálni, ahogy Habermas teszi, hiszen „jórészt a szakszervezetek létrejötte, az érdemekre alapozott oktatás, a választójog kiterjesztése és az olcsó újságok alakították ki a demokráciák polgáraiban azt a készséget, hogy magukat egy ’kommunikációs közösség’ részének tekintsék (…)”[vii] Éppen emiatt Rorty szerint annak sincs értelme, hogy nagy filozófiai metanarratívákat meséljünk a modernségről, csakis kisebb történeteket van értelme elmondani (ahogyan Foucault is teszi), a mindennapi élet problémáival és a hatalomtechnikával kell törődni.[viii]
[i][i] Jürgen Habermas, Filozófiai diskurzus a modernségről. Helikon, 1998., 11.
[ii] Jürgen HABERMAS, Egy befejezet len projektum – a modern kor. In.: A posztmodern állapot. Századvég, Bp., 1998. 153-156.
[iii] Uo. 19-20.
[iv] Egy befejezetlen projektum, 163.
[v] Uo. 187-168.
[vi] Richard RORTY, Habermas és Lyotard a posztmodernitásról. In.: A posztmodern állapot. 241.
[vii] Uo. 239.
[viii] Uo. 246-247.
Utolsó kommentek