Alfred de Musset regényét a George Sanddal való viharos kapcsolata ihlette. A nő hat évvel volt idősebb a férfinál, és egy velencei útjuk alkalmával állítólag elhagyta az orvosért, akit a hirtelen megbetegedett Musset-hoz hívott. Ám A század gyermekének vallomása nem ezt a történetet meséli el, az életrajzi élmény csak kiindulópont, a mű egy sajátos lelkialkatot rajzol fel, ami feltételezése szerint a sajátos történelmi korszak szülötte, leképeződése. (Szépirodalmi, Bp., 1975)
A történelem a regény elején egy hosszú fejezetben reprezentálódik. Musset úgy látja, saját kora a letűnt múlt és a még el nem érkezett jövő közötti senkiföldje – bizonytalan, kilátástalan terület. A múlt világa elmúlt, a jövő társadalma még beláthatatlan távolságban dereng. Akik ekkor születtek, még emlékeznek Napóleonra, aki egyszerre hozott felszabadulást és rémületet, szenvedést – ám az ő tündöklése szokatlan intenzitást jelentett, ragyogó fénybe burkolta a világot, utána pedig nemigen következett más, mint üresség, kiábrándulás. Bukását követően visszatértek a régi intézmények és a régi rend, ám már senki nem tud hinni bennük igazán. A feudalizmus építményét lerombolták, de még nem építettek újat helyette. A néptől egy szebb, igazságosabb földi világ reményében elvették a vallást, mely a túlvilág ígéretével nyújtott volna vigaszt a földi szenvedésekre, ám a remélt új világ nem valósult meg. Az emberek kétféleképp próbálnak viszonyulni ehhez az új helyzethez: egy részük a pénzszerzésben és az anyagi élvezetekben látja az élet értelmét, más részük elfordul a külvilágtól, és egyfajta nihilizmusba süllyed.
Ezt követően a regény egyáltalán nem foglalkozik többet a történelemmel, csak főhősével, akinek a sorsát, jellemét ez a korszak determinálja. Octav már fiatalkorában eldönti, hogy teljesen szabad lesz, vagyis nem választ foglalkozást, hivatást, életcélt. Az egyetlen, ami érdekli, a szerelem, ám ez az egy szenvedély több is az elégnél. Octavot a regény elején megcsalja a szeretője, és ez akkora traumát okoz neki, hogy későbbi szerelmét, a nála idősebb Briggitte Piersont is állandóan a féltékenykedésével gyötri. Brigitte erre nem ad okot, őszintén szereti a fiatalembert, képes lenne feláldozni érte mindent. Octav azonban ezt nem képes belátni, állandóan sötét titkokra gyanakszik, mindenhol összeesküvést szimatol, fantasztikus történeteket agyal ki, és csak a regény végén, már csak a lelki szenvedések legmélyén látja be, hogy tévúton járt, minden fájdalmat ő okozott önmagának és a kedvesének, és egyedül ő az oka annak, hogy tönkrement a szerelem.
Octav az önsorsrontó embertípus emblematikus alakja, testvére lehetne Füst Milán Störr kapitányának a Feleségem történetéből, vagy Jake La Mottának Scorsese Dühöngő bikájából. Freud az ismétlési kényszer működését fedezné fel benne: egy ember, aki mindig ugyanazt a sorsot szenvedi el, ahogy, mint Freud utal rá A halálösztön és az életösztönökben, Tankréd A megszabadított Jeruzsálemben véletlenül megöli a szerelmét, Clorindát, majd megsebesíti a fát is, amivé Clorinda változott.
Az önsorsrontás egyenes következménye a külső céltalanságnak: aki a külvilágban nem talál örömöt, sem célt, annak a belső világa sem lesz túl tartalmas. Ha mégis folyamatosan ezzel az üres, sivár lélekkel foglalkozik, az csak szenvedéshez vezethet, Octav végtelen, tartalmatlan, önismétlő, önsajnálattal teli monológjai az olvasó számára is fárasztóak, az unalom így törvényszerűen vezet a keserűséghez, kínlódáshoz. Hogy ez a kor következménye, ahogy Octav állítja, vagy a korszak sajátos mivolta csak önigazolásként szolgál a számára, azt nemigen lehet eldönteni. A karakter mindenesetre művészileg igen erőteljes, emberileg kevéssé szimpatikus.
Utolsó kommentek