HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

00aa.jpg

Király István kétkötetes Ady-monográfiája[i] igen érdekes áttekintést nyújt Ady háborús költészetéről. Izgalmas leírásokat olvashatunk benne a korhangulatról, az időszak uralkodó eszméiről, illetve mélyreható elemzéseket Ady társadalmi nézeteiről. A könyv eléggé olvasmányos, bár kicsit talán bőbeszédű (mindkét kötet terjedelme 600 oldal felett van). Vitatható a marxista nézőpont, amely nem a poétika, hanem a társadalomtudomány felől közelít egy irodalmi életműhöz, hiszen a szövegek így könnyen politikai gondolatok illusztrációivá válhatnak az értelmezések során. Ráadásul talán kissé túlságosan is erőszakosan marxista a kép, mely Ady „forradalmiságát” hangsúlyozza mindenek felett, mintha nem is kölőt, hanem politikus lett volna. De mindennek ellenére a verselemzések sokszor nagyon is ötletesek és alaposak, és helyenként a korszak bemutatása is rendkívül szuggesztív, érdekfeszítő.

Különösen magával ragadó az a szakasz, ahol Király az első világháború kitöréséről beszél. Ma már nagyon nehéz elképzelni, mi lehetett az oka a háború iránti hihetetlen lelkesedésnek, ami akkor áthatotta egész Európát, és még a komoly, gondolkodó művészeket, tudósokat is magával ragadta. Király szerint ennek több oka is volt. Az első a naivitás: Európában már több évtizede béke uralkodott, a háborúról így meseszerű elképzelések éltek az emberek lelkében, amiket a középkori lovagregényekből örököltek. A háborút egyéni hőstettek sorának hitték, amely egyfajta nagy kalandhoz, vagy kiránduláshoz hasonlít. Néhányan még ünneplő ruhát is vittek magukkal a frontra, arra az estre, ha bált rendeznek a győztes csaták után az elfoglalt városokban. Az irracionális lelkesedés hipnotikus módon szippantotta magába az egyes embert, a szociálpszichológia ezt nevezi tömeghisztériának. Nem véletlen, hogy a tapasztalatok alapján Freud is komolyan érdeklődni kezdett a tömeglélektan iránt, és 1920-as klasszikusával kezdődően (A halálösztön és az életösztönök) az agressziós ösztön lett pszichoanalitikus elméletének egyik főszereplője.

Ám csatlakozott még a naivitáshoz és az illuzionizmushoz egyfajta korhangulat, sivárságérzés. A modern kapitalista társadalom elidegenedettsége fullasztó légkört teremtett, és Isten távozása, a világ „varázstalanítása” (Max Weber híres kifejezése, Király nem használja), megfosztotta az embert attól az illúziótól, hogy valamiféle nagyobb rend részese. Az ember (ahogy Marx leírta) elidegenedett a munkájától, ezzel önmagától, saját világától, de a társaitól is. Az emberek menekülni akartak a levegőtlenségnek és atomizáltságnak ebből a kétségbeejtően sivárnak érzett világából, és valami újat, nagyot, ismeretlent szerettek volna. Ahogy Rousseau egy ideális múltba vágyott vissza, úgy a modernség embere egy izgalmas, titokzatos jövőbe. A háborúban, a halállal és a veszéllyel szemben úgy érezhette az ember, valamiféle addig nem tapasztalt intenzitást kapott a léte, a bajtársiasság és a nemzet védelme pedig ismét egy közösség részévé tette az egyes individuumot. A lelkesedés egy-egy pillanatra Adyt is hatalmába kerítette, de ő nem engedett az őrület csábításának, megőrizte a józanságát, ezt az érzést örökíti meg a Mégsem, mégsem, mégsem c. vers.

Ezt a hipnotikus varázst érezték tehát az egyes emberek. Az uralkodó réteg viszont egyértelműen hatalmi és hódítási vágyból ragaszkodott a háborúhoz. Ennek a törekvésnek az egyik legerőszakosabb szószólója Rákosi Jenő volt, aki újságcikkek tömegében támadta a modernnek, dekadensnek, nemzetellenesnek gondolt Adyt. Rákosinál a nemzet szeretete a nagynemzeti álmok hódító törekvéseivel azonosítódott, az erkölcs pedig a háborúval. Ehhez járult a xenofóbia, minden „idegennek” az elutasítása, illetve a magyarság kiválóságáról alkotott délibábos illúziók mindent elsöprő tömege. Király Rákosi kapcsán „leg-stílusról” beszél: ami magyar, az minden a „leg”. A magyar nép a legeredetibb, legbátrabb stb.

Ady kezdettől fogva elutasította a háborút és a nemzeti illuzionizmust. Ő is vonzódott a nagynemzeti eszméhez, ám amikor az értelem fényénél megvizsgálva a kérdést, sokáig tépelődve azon, lassacskán a kisnemzeti gondolat felé fordult. A kisnemzeti lét fullasztó, frusztráló érzése az individualista Ady szerint úgy győzhető le, ha az ember a saját személyiségét teljesíti ki, és ezzel van hasznára a nemzetének és a világnak is. Adynál a nemzeti gondolatot egyébként is ellensúlyozta erőteljes internacionalizmusa és szemléletének az a jellemzője, hogy a választóvonalat nem is annyira az egyes nemzetek, mint inkább a társadalmi rétegek között látta. Ady forradalmisága ennek a törésvonalnak a tudatosulását jelenti. A kisnemzeti hős emblematikus figurája a kuruc, országa pedig Erdélyország.

Ami a korabeli Magyarország nemzetiség politikáját illeti, Ady kezdetben osztotta az idegengyűlölőt nacionalista nézeteke, gyűlölte a románokat, ám 1900 után a Nagyvárai Napló szerkesztőségében liberális eszmék felé fordult, egyre nagyobb elfogadást, megértést mutatott a nemzetiségek iránt, de a magyarság vezető szerepének igénye továbbra is megmaradt benne. Aztán liberális demokratává érett; Párizsból visszatekintve megundorodott a hazája nemzetiségekkel szembeni erőszakos fellépésétől, de továbbra is megmaradt az elképzelés, miszerint a magyarságé kell, hogy legyen a vezető szerep a Duna-menti népek között, csakhogy ezt nem erőszakos magyarosítással, hanem kulturális asszimilációval kell elérni. Végül Ady eljutott annak a felismeréséig, hogy a történelem nem a nemzetek, hanem az osztályok harca. Ady tisztában volt vele, hogy a nemzet fogalma nem örökkévaló, a modernségben jelent meg, és így el is tűnhet egy új, nagy szolidaritásban. Végül számot vetett azzal is, hogy Magyarország el fogja veszteni területének egy részét – ami persze nem jelentette azt, hogy szimpatizált volna a szeparatista törekvésekkel, inkább egy nemezetek feletti szolidaritásban gondolkodott. Király szerint ez az internacionalizmus volt az oka annak, hogy Ady a kezdetektől a világháború ellen lépett fel.

Később aztán, a világháború alatt csalódott a forradalmiságban. A dolgozó nép, akinek a felemelkedését azelőtt annyira remélte, most tömegnek tűnt, arctalan, befolyásolható és ösztönvezérelt masszának. Adynak a népbe vetett hite megrendült, de közben megmaradt a bizakodása is. Ezt a kettősséget nevezi Király paradox forradalmiságnak.

Nem tudom, Király Istvánnak az Adyról társadalmi-politikai nézeteiről adott leírása mennyire fedi Ady tényleges gondolkodását. Ami a nacionalizmus kritikáját és a világháborúról adott leírását illeti, az nagyon élvezetes és teljesen elfogadható része volt a kötetnek. Az a kép viszont, amit a forradalmár Adyról fest, mindenképpen gyanús. Ady ebben a kötetben egy igazi marxista, a leírás nem más, mint egy marxista elme fejlődéstörténete. De ezen túl is van probléma: a marxista irodalomtudomány fals elképzelése hatja át a kötetet, amely szerint az irodalmi mű nem más, mint a valóság visszatükrözése. Király egy helyen úgy fogalmaz Ady ellentmondásosságát tárgyalva, hogy annak a sokféle oka közt „az első mozgató mégis a társadalmi volt: az egykorú valóság. Annak ellentmondásait tükrözte vissza a művészi alkotás.”[ii] A „valóság”, a „visszatükrözés” a marxista irodalomtudomány kulcsszavai, Lukács György nagyszabású (de nem túl inspiratív, és rendkívül unalmas) művében dolgozta ki ennek az elméletét.[iii] Szili József egy rendkívül alapos gondolatmenetben tárta fel a visszatükrözésre épülő lukácsi elmélet millió önellentmondását.[iv]

Lehet, hogy Ady szimpatizált a marxista elképzelésekkel, de nem hinném, hogy ez hozzásegítene minket a verseinek alaposabb megértéséhez. A társadalmi problémák, azok feldolgozása vagy megfogalmazása nemigen hitelesíti vagy magyarázza a költői teljesítményt.  

 

[i] KIRÁLY István, Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben. Szépirodalmi, Bp, 1982.

[ii] I, 439.

[iii] LUKÁCS György, Az esztétikum sajátossága. Ford. Eörsi István. Bp., Akadémiai, 1965. I-II.

[iv] SZILI József, A művészi visszatükrözés szerkezete. A művészet ismeretelméleti kérdései Christopher Caudwell és Lukács György esztétikájában. Akadémiai, Bp., 1981.

 

Címkék: nacionalizmus marxizmus Ady Endre Lukács György

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása