Király István kétkötetes Ady-monográfiája[i] igen érdekes áttekintést nyújt Ady háborús költészetéről. Izgalmas leírásokat olvashatunk benne a korhangulatról, az időszak uralkodó eszméiről, illetve mélyreható elemzéseket Ady társadalmi nézeteiről. A könyv eléggé olvasmányos, bár kicsit talán bőbeszédű (mindkét kötet terjedelme 600 oldal felett van). Vitatható a marxista nézőpont, amely nem a poétika, hanem a társadalomtudomány felől közelít egy irodalmi életműhöz, hiszen a szövegek így könnyen politikai gondolatok illusztrációivá válhatnak az értelmezések során. Ráadásul talán kissé túlságosan is erőszakosan marxista a kép, mely Ady „forradalmiságát” hangsúlyozza mindenek felett, mintha nem is kölőt, hanem politikus lett volna. De mindennek ellenére a verselemzések sokszor nagyon is ötletesek és alaposak, és helyenként a korszak bemutatása is rendkívül szuggesztív, érdekfeszítő.
Különösen magával ragadó az a szakasz, ahol Király az első világháború kitöréséről beszél. Ma már nagyon nehéz elképzelni, mi lehetett az oka a háború iránti hihetetlen lelkesedésnek, ami akkor áthatotta egész Európát, és még a komoly, gondolkodó művészeket, tudósokat is magával ragadta. Király szerint ennek több oka is volt. Az első a naivitás: Európában már több évtizede béke uralkodott, a háborúról így meseszerű elképzelések éltek az emberek lelkében, amiket a középkori lovagregényekből örököltek. A háborút egyéni hőstettek sorának hitték, amely egyfajta nagy kalandhoz, vagy kiránduláshoz hasonlít. Néhányan még ünneplő ruhát is vittek magukkal a frontra, arra az estre, ha bált rendeznek a győztes csaták után az elfoglalt városokban. Az irracionális lelkesedés hipnotikus módon szippantotta magába az egyes embert, a szociálpszichológia ezt nevezi tömeghisztériának. Nem véletlen, hogy a tapasztalatok alapján Freud is komolyan érdeklődni kezdett a tömeglélektan iránt, és 1920-as klasszikusával kezdődően (A halálösztön és az életösztönök) az agressziós ösztön lett pszichoanalitikus elméletének egyik főszereplője.
Ám csatlakozott még a naivitáshoz és az illuzionizmushoz egyfajta korhangulat, sivárságérzés. A modern kapitalista társadalom elidegenedettsége fullasztó légkört teremtett, és Isten távozása, a világ „varázstalanítása” (Max Weber híres kifejezése, Király nem használja), megfosztotta az embert attól az illúziótól, hogy valamiféle nagyobb rend részese. Az ember (ahogy Marx leírta) elidegenedett a munkájától, ezzel önmagától, saját világától, de a társaitól is. Az emberek menekülni akartak a levegőtlenségnek és atomizáltságnak ebből a kétségbeejtően sivárnak érzett világából, és valami újat, nagyot, ismeretlent szerettek volna. Ahogy Rousseau egy ideális múltba vágyott vissza, úgy a modernség embere egy izgalmas, titokzatos jövőbe. A háborúban, a halállal és a veszéllyel szemben úgy érezhette az ember, valamiféle addig nem tapasztalt intenzitást kapott a léte, a bajtársiasság és a nemzet védelme pedig ismét egy közösség részévé tette az egyes individuumot. A lelkesedés egy-egy pillanatra Adyt is hatalmába kerítette, de ő nem engedett az őrület csábításának, megőrizte a józanságát, ezt az érzést örökíti meg a Mégsem, mégsem, mégsem c. vers.
Ezt a hipnotikus varázst érezték tehát az egyes emberek. Az uralkodó réteg viszont egyértelműen hatalmi és hódítási vágyból ragaszkodott a háborúhoz. Ennek a törekvésnek az egyik legerőszakosabb szószólója Rákosi Jenő volt, aki újságcikkek tömegében támadta a modernnek, dekadensnek, nemzetellenesnek gondolt Adyt. Rákosinál a nemzet szeretete a nagynemzeti álmok hódító törekvéseivel azonosítódott, az erkölcs pedig a háborúval. Ehhez járult a xenofóbia, minden „idegennek” az elutasítása, illetve a magyarság kiválóságáról alkotott délibábos illúziók mindent elsöprő tömege. Király Rákosi kapcsán „leg-stílusról” beszél: ami magyar, az minden a „leg”. A magyar nép a legeredetibb, legbátrabb stb.
Ady kezdettől fogva elutasította a háborút és a nemzeti illuzionizmust. Ő is vonzódott a nagynemzeti eszméhez, ám amikor az értelem fényénél megvizsgálva a kérdést, sokáig tépelődve azon, lassacskán a kisnemzeti gondolat felé fordult. A kisnemzeti lét fullasztó, frusztráló érzése az individualista Ady szerint úgy győzhető le, ha az ember a saját személyiségét teljesíti ki, és ezzel van hasznára a nemzetének és a világnak is. Adynál a nemzeti gondolatot egyébként is ellensúlyozta erőteljes internacionalizmusa és szemléletének az a jellemzője, hogy a választóvonalat nem is annyira az egyes nemzetek, mint inkább a társadalmi rétegek között látta. Ady forradalmisága ennek a törésvonalnak a tudatosulását jelenti. A kisnemzeti hős emblematikus figurája a kuruc, országa pedig Erdélyország.
Ami a korabeli Magyarország nemzetiség politikáját illeti, Ady kezdetben osztotta az idegengyűlölőt nacionalista nézeteke, gyűlölte a románokat, ám 1900 után a Nagyvárai Napló szerkesztőségében liberális eszmék felé fordult, egyre nagyobb elfogadást, megértést mutatott a nemzetiségek iránt, de a magyarság vezető szerepének igénye továbbra is megmaradt benne. Aztán liberális demokratává érett; Párizsból visszatekintve megundorodott a hazája nemzetiségekkel szembeni erőszakos fellépésétől, de továbbra is megmaradt az elképzelés, miszerint a magyarságé kell, hogy legyen a vezető szerep a Duna-menti népek között, csakhogy ezt nem erőszakos magyarosítással, hanem kulturális asszimilációval kell elérni. Végül Ady eljutott annak a felismeréséig, hogy a történelem nem a nemzetek, hanem az osztályok harca. Ady tisztában volt vele, hogy a nemzet fogalma nem örökkévaló, a modernségben jelent meg, és így el is tűnhet egy új, nagy szolidaritásban. Végül számot vetett azzal is, hogy Magyarország el fogja veszteni területének egy részét – ami persze nem jelentette azt, hogy szimpatizált volna a szeparatista törekvésekkel, inkább egy nemezetek feletti szolidaritásban gondolkodott. Király szerint ez az internacionalizmus volt az oka annak, hogy Ady a kezdetektől a világháború ellen lépett fel.
Később aztán, a világháború alatt csalódott a forradalmiságban. A dolgozó nép, akinek a felemelkedését azelőtt annyira remélte, most tömegnek tűnt, arctalan, befolyásolható és ösztönvezérelt masszának. Adynak a népbe vetett hite megrendült, de közben megmaradt a bizakodása is. Ezt a kettősséget nevezi Király paradox forradalmiságnak.
Nem tudom, Király Istvánnak az Adyról társadalmi-politikai nézeteiről adott leírása mennyire fedi Ady tényleges gondolkodását. Ami a nacionalizmus kritikáját és a világháborúról adott leírását illeti, az nagyon élvezetes és teljesen elfogadható része volt a kötetnek. Az a kép viszont, amit a forradalmár Adyról fest, mindenképpen gyanús. Ady ebben a kötetben egy igazi marxista, a leírás nem más, mint egy marxista elme fejlődéstörténete. De ezen túl is van probléma: a marxista irodalomtudomány fals elképzelése hatja át a kötetet, amely szerint az irodalmi mű nem más, mint a valóság visszatükrözése. Király egy helyen úgy fogalmaz Ady ellentmondásosságát tárgyalva, hogy annak a sokféle oka közt „az első mozgató mégis a társadalmi volt: az egykorú valóság. Annak ellentmondásait tükrözte vissza a művészi alkotás.”[ii] A „valóság”, a „visszatükrözés” a marxista irodalomtudomány kulcsszavai, Lukács György nagyszabású (de nem túl inspiratív, és rendkívül unalmas) művében dolgozta ki ennek az elméletét.[iii] Szili József egy rendkívül alapos gondolatmenetben tárta fel a visszatükrözésre épülő lukácsi elmélet millió önellentmondását.[iv]
Lehet, hogy Ady szimpatizált a marxista elképzelésekkel, de nem hinném, hogy ez hozzásegítene minket a verseinek alaposabb megértéséhez. A társadalmi problémák, azok feldolgozása vagy megfogalmazása nemigen hitelesíti vagy magyarázza a költői teljesítményt.
[i] KIRÁLY István, Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben. Szépirodalmi, Bp, 1982.
[ii] I, 439.
[iii] LUKÁCS György, Az esztétikum sajátossága. Ford. Eörsi István. Bp., Akadémiai, 1965. I-II.
[iv] SZILI József, A művészi visszatükrözés szerkezete. A művészet ismeretelméleti kérdései Christopher Caudwell és Lukács György esztétikájában. Akadémiai, Bp., 1981.
Utolsó kommentek