Dumas regényét olvastam a téli szünetben, mivel valami könnyed, de igényes, pihentető olvasmányra vágytam. Ám a regény számomra sajnos egyáltalán bizonyult szórakoztatónak; ez egy bántóan buta, amatőr, csupa kliséből összetákolt, esztétikailag meglepően alacsony színvonalú szöveg (Használt kiadás: Totem könyvkiadó, Bp., 1994).
Az még nem is lenne igazán nagy gond, hogy sem a helyszíneknek, sem az adott korszaknak nincs benne semmilyen jelenléte, sűrűsége, atmoszférája. Nem tudunk meg belőle semmit a korabeli Párizsról, egy aprócska leírás, egy hangulatfestő mellékmondat sincs sehol. Ha ezt összehasonlítjuk pl. Hugo A párizsi Notre Dame-jával, ahol a korabeli város és a katedrális szinte önálló szereplővé válik, vagy mondjuk Zola Germinal-jával, ahol az olvasó szinte maga is fulladozik, amikor az író a bánya mélyéről mesél, akkor igencsak bántó a különbség. Szintén nem tudunk meg semmit a korról, az életmódról, az emberek gondolkodásáról.
De, mint mondom, nem ez az igaz probléma. A baj az, hogy a jellemrajzok teljesen felszínesek, totálisan következetlenek, a drámai szituációkból súlytalanok, sokszor nem is lehet eldönteni, hogy egy adott jelenetet komikusnak vagy tragikusnak szánt-e a szerző. Már eleve az sem világos, kik is akarnak lenni ezek a testőrök. Azt várnánk, hogy egy kalandregény főhőseiként igazi nemes lelkű vitézekkel találkozunk majd, akiknek a sorsáért önfeledten izgulhatunk, ám a szóban forgó egyénekről minden elmondható, csak éppen az nem, hogy lovagokként viselkednének.
Magáról D’Artagnanról a szerző többször is azt állítja, hogy ő a legokosabb, legfurfangosabb a csapatban, viszont amit ezzel szemben a tettei alapján látunk, az az, hogy egy bunkó gascogne-i paraszttal van dolgunk. Rögtön a regény elején az önuralmát elvesztve heves szóváltásba keveredik Rochefort gróffal, amiért az megjegyzést tett a lovára (11). Egy olyan lóra, ami az elbeszélő állítása szerint sem egy Pegazus, és amin D’Artagnan rögtön olcsón (három tallérért) túlad, mihelyt megérkezik Párizsba (18). Nem sokkal később főhősünk egy Bernajoux nevű gárdistának esik neki, ugyanígy egy odavetett szó miatt (56). Mindezt persze lehetne a kor erkölcseivel mentegetni, vagy azzal, hogy D’Artagnan még nagyon fiatal, és ezért ilyen heves, ám én erősen kétlem, hogy minden huszonéves férfi ilyen izgága természetű lenne, vagy hogy akkoriban lépten-nyomon így kaszabolták volna egymást a fiatalok, ugyanis akkor ma nem lennének emberek a Földön. Ez a minden szó miatt rögtön gyilokra menő hevesség nem valamiféle büszke természetre utal, hanem sokkal inkább a futballhuligánok esztelen agresszivitását idézi. D’Artagnan ezután beleszeret a szállásadójának, Bonacieux-nak a feleségébe, Constance-ba, viszont amikor a nőt elrabolják, flörtöl egy kicsit Miladyvel is meg a szolgálójával, Kettyvel is. Hát nem egy állhatatos hősszerelmes.
Angliából hazafelé menet D’Artagnan elveszíti a cimboráit, később visszaindul, hogy megkeresse őket. Porthost egy fogadóban találja meg, ahol, miután megsebesült egy párbajban, napok óta lebzsel, eszik-iszik, nem hajlandó fizetni, a fogadóst fegyverrel terrorizálja, a pénzét és a lovát eljátszotta kártyán, az inasa, Mousqueton lopja a tulaj borát. Amikor találkozik D’Artagnannal, Porthos hazudik neki arról, hogyan szerezte a sebeit (218-227). Lehet, hogy a szerző ezt valamiféle jópofaságként, bohém viselkedésként szeretné eladni az olvasónak, de az igazság az, hogy Porthos meg az inasa az elmondottak alapján a legsilányabb, legléhább söpredéknek tekinthető. Ez persze még nem feltétlenül lenne baj, ha a regény bevallottan bűnözőkről, csavargókról, erkölcsi nyomorékokról szólna, csak azt nem kellene bemesélni az olvasónak, hogy ezek hősök, és hogy ezeket a hazug, ocsmány toprongyokat igaz barátság fűzi egymáshoz. Meg különben is: normális ember mit várna D’Artagnan helyében egy ilyen hitvány semmirekellőtől? Ez a gazember fog neki segíteni Constance kiszabadításában? És hogyan lehet egy ilyen semmi ember bármiféle elitnek a tagja?
Nem sokkal szívderítőbb Athos esete sem. Róla a 27. fejezet elején azt az információt kapjuk, igazi nagy jellem, aki csodálatot vált ki D’Artagnanból (244), ehhez képest ő is szerencsejátékos, a lovát elveszti kockán D’Artagnan gyémántjával együtt (260), nyakló nélkül eszik, iszik. Részegen elmeséli a nagy, drámainak szánt jelenetét D’Artagnannak: huszonöt évesen elvett feleségül egy tizenhét éves szőke lányt (a hajszín nyilván a legfontosabb elem egy ember jellemzésében), akinek egy nap a vállán megpillantott egy beleégetett liliomot, amikor a nő leesett a lováról, és a férfi megoldotta a ruháját (256). Ez a virág annak a jele, hogy lány lopott, a lány tehát sátáni gonosz. (A francia eredetiben egyébként egészen pontosan az áll, hogy valami szent vázát lopott el egy templomból, de persze erről sem tudunk meg többet). Mit tett Athos? Felakasztotta. Ennyi a történet, nem több, nem kevesebb.
Rendben, hogy a fiatal nő nem más, mint a későbbi, démonian aljas szereplőnek szánt Milady, de Athos ezt akkor nem tudhatja előre, az adott pillanatban csak annyi információja van a szerelméről, hogy lopott. Miért kell felakasztani? Ha valaki liliomot égetett a nő vállára, akkor egyszer már felelősségre vonták a tettéért. Miért kell akkor mégjobban megbüntetni? Miért nem elég elűzni a háztól, vagy valami hasonlót cselekedni (mivel válás még nem létezett akkoriban)? Vagy megkérdezni, miért, hogyan, mit lopott? Ezek a kérdések nem merültek fel Athosban? A szerelemben nem létezik megbocsátás, megérteni vágyás? És miért nem magát akasztja fel Athos, amiért ilyen rosszul választott párt? És D’Artagnannak nem jut eszébe, hogy előzőleg Porthos is ugyanúgy lopott, úgyhogy akkor neki is lógni kellene? D’Artagnan kimondja, hogy ez gyilkosság, de akkor hogyan lehet, hogy később mégis erkölcsi nagyságként tekint Athosra? Az adott pillanatban D’Artagnan teljesen elborzad, később azonban nyoma sincs a gondolataiban ennek a borzadásnak. Athost pedig furamód nem az zavarja, hogy gyilkossá lett: ő magára a női nemre haragszik nagy világfájdalmában, vagy legalábbis a szép nőkre (mert ha egy szőke nőt lopáson kaptak, akkor mind bűnös). Egyébként ha Athos előzőleg elvette a nőt, hogyan lehet, hogy soha nem látta a liliomot a vállán? Mindig csak nyakig felöltözve nézegette? Egyszóval: egy ilyen überdrámainak szánt nagyjelenetet jobban ki kellene bontani, el kellene magyarázni, mi hogyan történt, mert így egy iskolás fogalmazás szintjét sem éri el a regény. Nyilvánvaló, hogy Dumas itt Milady figuráját kívánta bevezetni a regénybe, felkészítve az olvasót a nő különleges gonoszságára, de az eredmény az lett, hogy nem az egykori hitves, hanem a főhős Athos hitványságát sikerült bizonyítani.
Lehetne még sorolni a hasonló értelmetlenségeket, én már csak egyetlen olyan mozzanatot emelek ki, ami zavaró. A király testőrsége és a bíboros állandó harcban állnak egymással, a regény elején nyakra-főre gyilkolják egymást, mintha csak egy videójátékban lennének. De miért? Amikor D’Artagnan Athosékkal párbajozik, és rajtuk ütnek a gárdisták, a fiatalember egy pillanatig habozik, melyik társasághoz csapódjon, végül a testőrök mellett dönt. De miért? Milyen erkölcsi, minőségi, mentalitásbeli különbség van a két csapat között? Mitől jobb testőrnek, mint gárdistának lenni? Ezt el kellene magyarázni, mert akkor képesek lennénk azonosulni velük, szurkolni nekik a megpróbáltatások során. Így viszont nem világos, miért kellene izgulni a királynő (Ausztriai Anna) vagy akárki másnak a sorsáért. Hiába, hogy ez egy kalandregény, valamiféle következetességre akkor is szükség lenne a cselekmény vezetésében és a hősök megalkotásában.
A regény felszínes ábrázolásmódja kissé Sue regényére emlékeztet engem, de azt kell hogy mondjam, Sue mégiscsak sokkal igényesebb író Dumas-nál. Sue is inkább csak direkt, szájbarágós módon jellemzi a hőseit, anélkül, hogy igazán érzékeltetni tudná a személyiségüket, érzelmeiket, de ő következetes a hőseinek irányításában, és helyenként egészen szép képeket fest a korabeli Párizs nyomortanyáiról, sötét bugyrairól, börtöneiről, amik előképei lehettek Hugo monumentális tablóinak.
Utolsó kommentek