André Gide A pénzhamisítók c. regénye a modern irodalom egyik kiemelkedő alkotása (Európa, Bp., 1981.). Nagy reményekkel kezdtem hozzá az olvasásához, de nekem sajnos nem sokat mondott ez a mű. Számomra nagyon nehéz volt azonosulni a szereplőkkel; a házasságtörések, titkos találkozók, vonzalmak és szakítások történetei nekem egy kissé szürkének tűnnek. Az idősebb férfiak (Édouard, Robert de Passavant) és a fiúk (Olivier Molinier, Bernard Profitendieu) egymás iránt érzett erős vonzalmában van valami homoerotikus jelleg, miközben sehol sem esik szó ilyesmiről expliciten (pl. amikor Édouard a könyvárusnál nézegeti Georgest, abban van valami érthetetlen, zavaró). Egyes események, mint pl. amikor Édouard elveszti a csomagmegőrző számát, és Bernard megtalálja, eléggé mesterkéltnek hatnak. A regény lezárása, Borisz öngyilkossága elég érdekes, és majdhogynem csattanós végkifejletnek tűnik, vagy legalábbis eléggé erőteljes eseménynek érzem ahhoz, hogy egy könyv befejezését képezze. Elég jól meg is van indokolva e szörnyű tett, hiszen Borisz elhagyott fiú, aki kétségbeesetten vágyik a többiek elfogadására. Csakhogy ez a befejező motívum nem kapcsolódik igazán erősen a korábbi szálakhoz, témákhoz, kissé mintha kilógnak a regényből.
Az persze érthető, hogy A pénzhamisítók a „regény a regényről” témának egy korai változata, és ez valamiféle eredet-szereppel ruházza fel a modernséggel kapcsolatban. A pénzhamisítók Gide regényének címe, de egyben a szereplő, Édouard regényéé is. Ez utóbbi magáról Édouard-ról szólna, amint írja a regényt. A szöveg sejteti, hogy Édouard regénye olyan mű, ami eleve nem készülhet el: Édouard szerint minden mű kimetsz valamit a valóság szövetéből, és kerekké formálja azt, ő viszont nem akar ollót használni, hanem magát a sokrétűséget szeretné megformálni. Ilyen módon Édouard regénye egyfelől lényegében Gide regényével azonos, hiszen ebben pontosan úgy, alkotás közben látjuk Édouard-t, ahogy magát ábrázolni szeretné, másfelől viszont egy soha el nem készülő, nem létező regény is. A pénzhamisítók így egyszerre tükrözi is és nem létezőként is állítja önmagát. Ez persze érdekes játék – talán azért nem értékelem eléggé, mert sok ilyet olvastam már, későbbi íróktól, kidolgozottabb formában. Másfelől viszont az is igaz, hogy nem világos, miért kellene megalkotni egy olyan regényt, amiről Édouard beszél. Miért lenne jó, ha nem alkotna az író történetet, nem vágná meg a valóságot? Mire lenne kívánatos egy ilyen mű? Nekem ez egy kicsit értelmetlennek tűnik.
Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a műben megjelennek a pénzhamisítók, de csak a margón: az intézeti fiúk azok, akik hamis pénzzel üzletelnek. Hogy kitől kapták, rejtély, és nem is igen kerekedik ki semmi ebből a történetszálból. Ez egy kissé zavaró, mert ha már belekezdett Gide a témába, akkor jó lett volna kifuttatni valahova, de ez így lóg a levegőben, akkor már jobb lett volna, ha egyáltalán semmiféle pénzhamisítót nem tesz a műbe.
Gide ügyesen játszik, de szerintem inkább csak a mű elején, a nézőpontok változtatásával. Ilyen pl. az az epizód, amikor Édouard elveszti a csomagmegőrző céduláját, és Bernard megtalálja azt (az esemény erőltetett. de az ábrázolása érdekes). Ezt az eseményt Gide többször is leírja, különböző fejezetekben, különböző szereplők perspektívájában. Továbbá: a történet egy részét Édouard naplójából, más részeket levelekből, megint másokat az elbeszélő szólamában ismerünk meg. Ráadásul az elbeszélő egyszer teljes szenvtelenséget árul el, és ő is mintha a nézője lenne az eseményeknek, máskor mindentudó narrátorként árul el fontos információkat, bizonyos esetekben pedig azt hangsúlyozza, hogy nem helyesli a szereplői döntéseit – vagyis az elbeszélő identitása is megbomlik a szövegben.
Érdemes megjegyezni, hogy számos olyan téma is megjelenik a regényben, ami aztán a modern irodalomban nagy karriert futott be. Az egyik ilyen az én egységességének a problémája, amiről Édouard elmélkedik a mű egyes részeiben, pl.: „Mindig csak az vagyok, akinek hiszem magam – ez pedig folyton változik, olyannyira, hogy ha nem léteznék én, aki bizalmas viszont létesít közöttük, reggeli énem fel sem ismerné az estit” (76). Vagy: „Fontosabbnak tartottam, hogy azzá legyek, aki lenni akarok, mint azt, hogy voltaképpen ki is vagyok. Mostanában már-már a határozatlanságban látom annak titkát, hogy az ember ne öregedjék meg.” (330) Többször elhangzik a szövegben, hogy az embernek nincs állandó jelleme, és nem egyértelmű, milyen viszony fűz minket másokhoz, valamint hogy nem tudhatjuk, helyesek-e a döntéseink. Bernard pl. a mű elején büszkén és dühösen hagyja el a nevelőapját, később, viszont felmerül benne, hogy helytelenül döntött, végül pedig vissza is tér a nyomozóhoz.
Ezek a jellemzők mind a regény (cselekmény, nézőpont, elbeszélő identitása) egységének megbomlása irányába vezetnek, és ezzel, gondolom, a modernség fontos állomását képezik. Nekem most ennyi jutott eszembe, egy ideig nem fogok Gide-t olvasni, nekem mindezek ellenére meglehetősen nehézkesnek tűnt, és örülök, hogy a végére értem.
Utolsó kommentek