Kosztolányi lírájának, mint köztudott, központi témája a halál. És így persze az élet is, ami nem más, mint az az út, ami a halálhoz elvezet. Ha végigtekintünk az életmű lírai részén, azt látjuk, hogy lényegében az életidő múlásáról szól az egész. A lírai én mindig ehhez az időhöz viszonyulva jelenik meg: állandóan számlálja az életéveit, felidézi régi énjeit és az elmúlt dolgokat, illetve tudatosítja önmagában, hogy az idő múlását nem lehet megfordítani és megállítani, minden pillanattal közelebb kerülünk a halálhoz. Még a versesköteteinek címei is az emberi életkor hármasságára utalnak: A szegény kisgyermek panaszai; A bús férfi panaszai; Számadás, vagyis: gyermekkor - felnőttkor - halál. A halál tudatának állandó jelenléte ugyanakkor nem teszi kiábrándulttá a költőt. Ellenkezőleg: ha a halál felől pillantunk az életre, akkor mindent megszépít a tudat, mindez egyszeri és visszahozhatatlan. Ezért van, hogy Kosztolányi költészete az apró dolgok költészete: a halállal szemben minden, ami egyébként jelentéktelennek tűnne, felragyog, hiszen a lét csodája mutatkozik meg benne.
Utolsó verseskötetében, a Számadásban minden korábbinál erősebben van jelen a halál témája, hiszen itt a halál már nem távoli lehetőség, hanem közvetlen bizonyosság. Németh G. Béla szerint a kötet attól különösen érdekes, hogy a halálhoz való viszonyulásnak többféle magatartási formája jelenik meg benne, ha jól emlékszem, Németh G. négy ilyet említ. Én egy szólamot szeretnék kiemelni, ami szerintem különösen megrendítő.
A 18-19. század regényeinek kedvelt változata volt az ún Bildungsroman, a fejlődésregény, amely a főhős jellemének kialakulását, személyiségének kifejlődését mutatja be. A műfaj elterjedtsége mögött az alapvető elképzelés állt, hogy az emberi élet nem más, mint tapasztalatok sorából kialakuló tanulási folyamat, mely a személyiséget egy magasabb tudati és erkölcsi szintre juttatja el. Ennek az időbeli folyamatnak a végére a személyiség mintegy "megérik", "kiteljesedik." Ez a folyamat lineáris, lezárt, lényege a fejlődés, eredménye egy önazonos egész.
Kosztolányinál az életút mintha valamiféle negatív Bildungsroman lenne. Az élet nem fejlődés, hanem a halálhoz vezető út bejárása, és a halál elfogadása. A végeredmény (és a végcél) nem a kiteljesedett személyiség, hanem az út lezárulása, a halál, vagyis a személyiség megszűnése. Erre példa a Már megtanultam c. vers:
Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.
Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.
Különösen érdekes az utolsó strófa önríme, a "megértem." A "megérés" mint "beérkezés," "kiteljesedés" nem csak a téma szerint, hanem még a hangalak azonosságában is megegyezik a fájdalom és a halál elfogadásával, annak belátásával, hogy nem lehet változtatni azon, ami van, nem lehet változtatni a sorson. Az érettség nem a személyiség gazdagsága, teljessége, hanem a végesség elfogadása.
A másik különösen megrendítő vers az Ébredés:
Reggel ha ébredsz s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt s szivedbe bánat ás,
de mert álmodba mindezt elfeledted,
oly frissen-új, ködös a számadás,
hogy percekig nem fáj, mint régi heg fed
s nézed magad, minthogyha volna más,üres közönnyel. Még kacagni is mersz,
min sirni szoktál, majd mindent megismersz,
hogy ez tiéd, eldobni nem lehetés - mit tehetsz? - mint szennyes, unt ruhádat
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, viszed a végzetet.
Itt is kifordítások sorával van dolgunk. Az ébredés, a reggel hagyományosan (Kosztolányi más verseiben is) az újjászületés, az új kezdet metaforája. Itt viszont az ébredés éppen ennek az ellenkezője: annak a tudatosítása, hogy nincs új kezdet. Az élet nem sorozatos újrakezdés, nem új tapasztalatok sora, hanem a régi veszteségek új ás új tudatosításának, a közelgő halál elkerülhetetlenségével való számvetések sora. Minden ébredésben arra eszmélünk, hogy ami volt vagy lehetne, az nincs.
Az élet veszteségek sora, ezek lehetnek konkrét veszteségek, de gondolhatunk itt a lehetőségek elvesztésére is. Minden döntésünkkel lezáródik (kizáródik) egy lehetséges ösvény. A lehetőségek labirintusából az idő múlásával így válik az élet útja olyan egyenes vonallá, mely a halálhoz vezet; a veszteségeink és a csalódásaink érlelnek meg minket a halálra. Ahogy Freud is mondta: az élet végcélja a halál, az organizmus életcélja a halál.
Utolsó kommentek