HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

52791989-monsters-of-notre-dame-de-paris-c-by-leo1383.jpg

 

 A groteszket általában Kafka és Örkény kapcsán emlegetjük a középiskolában, és az az érzésünk, hogy jellegzetesen huszadik századi jelenség. Pedig a groteszk igen nagy múlttal rendelkezik. Ennek egy jelentős állomása Victor Hugo Előszava, amit a Cromwell c. drámájához írt, és amit gyakran emlegetnek Jókai kapcsán is. 

  Hugo három korszakra osztja az európai kultúra történetét, mindegyiket valamelyik műnem dominálta. Az elsőben, a Genezis keletkezésének idején az emberek még nem társadalomban éltek, hanem családokban. Teljes béke uralkodott a világon: akkor élt elődeinknek nem kellett harcolniuk egymással, mert a Föld bőségesen eltartotta őket. Közel álltak még Istenhez és a teremtéshez, ami csodálattal töltötte el őket, ennek az ámulatnak pedig a lírában adtak hangot, amely nem narratív forma, hanem az érzelmek spontán kifejeződése. A második korszak Homéroszé és az epikáé. Az emberiség itt törzsekbe szerveződött, amelyek harcoltak egymással a javakért, ezt örökítették meg a hőstörténeteik; Hugo szerint még az ógörög dráma is ennek az epikának egyfajta módosulása. Az antikvitást követte a harmadik, modern korszak, ami a kereszténységnek és a romantikának feleltethető meg. Itt már a dráma az uralkodó, mert a keresztény vallásban hatalmas ellentétek feszülnek egymásnak; a jó és a rossz harca a világ teljességét fogja át, ez a teljesség pedig esztétikailag a groteszk a fenséges kettősségében ölt formát. Az antik szépség egyhangú, a modern fenségest viszont kiemeli, kihangsúlyozza ellenlábasa, a groteszk. A szépség egyforma, a rút sokféle, egyaránt lehet komikus és borzalmas is. A középkori katedrálisok ezernyi démona, az átmeneti lények tömege, Dante vagy Shakespeare szörnyetegei mind a groteszk megtestesülései, a groteszk elképzelhetetlen bőségben teremti alakjait a középkorban.    

   Dominique Peyrache-Leborgne érdekes tanulmánya felvázolja Hugo írásának kontextusát, ebből meg lehet érteni, mennyire fontos a groteszk az irodalom történetében, és milyen sokrétű kapcsolatot alakít ki más összetevőkkel. A szerző szerint a groteszk tanulmányozásakor egy egybeesésre és egy paradoxonra bukkanunk. Az egybeesés az, hogy a 19. század első évtizedeiben Európa egymástól távol eső részeiben hasonló koncepciók fogalmazódtak meg egymással párhuzamosan: Friedrich Schlegelnek az arabeszkről írt gondolatai nagyon hasonlítanak Hugo groteszkjéhez, de más példákat is lehet említeni. A paradoxon pedig abban mutatkozik, hogy Hugonál radikálisan újnak tűnik egy olyan jelenség, ami valójában hosszú és kiterjedt antik és középkori múltra tekint vissza, és amit azonban a klasszicista esztétika elfojtott. A romantikus esztétikák így ezzel a neoklasszikus, normatív szabályrendszerrel szemben fogalmazódtak meg. Boileau a Költészettan Harmadik énekében beszél a hármas egységről: "De bennünket az Ész vezet szabálya szabálya rendjén: / úgy kívánjuk, legyen jól formált a cselekmény. / Történjék egy eset, egy helyen, egy napon:; / kezdettől végig azt lássuk a színpadon." Ugyanitt fejti ki azt is, hogy "Mit látni nem szabad, elbeszélés tudassa." (Rónay György frord.) Ez az a kitétel, ami Hugoból heves ellenérzést váltott ki.

  Friedrich Schlegelnek a Beszélgetés a költészetről c. műve volt a romantikus korszak első teoretikus szövege, ami a groteszkkel és az arabeszkkel foglalkozott. Schlegel gondolatai Winckelmannak a görög szépségről alkotott nézetei ellenében pozicionálódtak. A klasszicizmus számára az ideális szépség mozdulatlan, ideális, egyszerre fizikai és intellektuális természetű, a vele szembeállított csúnya nem képezheti művészi ábrázolás tárgyát, inkább csak utalni szabad rá, sejtetni lehet, mint konkrétan megmutatni.  A jénai romantika olyan nyelvet és szemléletmódot jelentett, ami gyökeresen különbözött a klasszikus ízléstől. Az új szemléletmód kapcsolódott a 15. századtól feltárt római freskók jellegzetes, arabeszknek nevezett ornamentikájához: Schlegel Sterne műveiben gondolatilag ugyanazt a szeszélyességet, kacskaringós, indaszerű mozgást érzékelte, ami vizuálisan érzékelhető az említett ornamentikus alakzatokban.

   Az arabeszk, ókori eredettel rendelkezvén, olyan átfogó, a klasszicista esztétikával ellentétes alakzat, amely remekül jelképezheti az emberi kreativitás működését: a csigaszerűen indázó mozgás az egymástól távoli jelenségeket kapcsolja össze, váratlan analógiákat és azonosításokat hoz létre, ezzel felszabadítja a mimézis elvén túllépő művészi energiákat. Az arabeszk ilyen módon azonban nem csupán egy művészi forma, hanem magának a modernségnek a kifejeződése, egy olyan korszaké, amely nem befejezett és lezárt, hanem a folytonos változás és diszharmónia jellemzi, afféle „work in progress.” A modernség olyan korszak, amely elvesztette az abszolútumot, aminek a helyébe a káosz lépett, de ez termékeny káosz, amelynek ellentmondásaiból új értékek születnek. És mivel a groteszk ugyanígy egyesíti magában a komikumot és a visszatetszést keltő elemet, szintén a modernség lényegét juttatja kifejezésre. 

   Hugo gondolatai tehát nem annyira újak, mint amilyennek tűnnek, ám nem világos, ismerte-e a francia költő F. Schlegel írását. A tanulmány szerint Hugo inkább A. W. Schlegelnek egy írására támaszkodhatott. Erre utal az, ahogyan Hugo a hármas egységgel szembeszáll (Schlegel ezzel kezdi az írását), valamint az, hogy a groteszket itt nem annyira a hangnemek sokféleségével hozza összefüggésbe, hanem a fizikai jellemzőit hangsúlyozza (a testi difformitás révén), illetve a szociális aspektusait emeli ki (a szolga, a koldus, a bohóc említésével).

  Hugo teljesítménye abban áll, hogy a groteszket, ami mindenhol jelen van, de hajlamosak elfojtani, mintha valami szégyellni való fenomén lenne, esztétikai értékkel ruházta fel. A groteszk tehát mindig is létezett, de Hugonál tudatosult a léte, itt nyert esztétikai polgárjogot.

Megjegyzendő ezenkívül, hogy a Notre Dame, amelynek a híres vízöntői a középkori groteszk olyannyira fontos produktumai, hogy Hugo gondolatainak tipikus példái lehetnek, éppen a nagy francia szerző révén tett szert népszerűségre a saját hazájában. A párizsiak már-már ott tartottak, hogy lebontják az épületet, amikor Hugo regénye nyomán megváltoztatták a tervet, és inkább felújították azt. A falakon látható szörnyek egy része nem eredeti, hanem ekkor kerültek fel oda.

  Nem világos viszont számomra egyelőre, mit is ért Hugo a fenségesen. A groteszk nála ugyanis nem a széppel, hanem a sublime-mel áll ellentétben, ez viszont nyilvánvalóan nem az a fenséges, amiről Burke, Kant és mások írtak, vagyis nem az elme befogadóképességét meghaladó, borzongással vegyes csodálatot kiváltó valami, hanem inkább a szó köznapi értelmében vett fenséges.

Címkék: szépség groteszk francia irodalom fenséges Hugo Schlegel Boileau

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása