HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

kant.png

Kant Az ítélőerő kritikája c. művében foglalkozik a széppel és a fenségessel, a romantika érdeklődését meghatározó esztétikai minőségeivel.

  Kant művének jelentősége az, hogy szubjektivizálta a művészetről való gondolkodást, és ezzel előkészítette a talajt a romantikus gondolkodóknak. Elmélete szerint az ízlés nem normatív jelegű, vagyis nem szabályok alapján elsajátítható vagy a mintaképek utánzásával megszerezhető képesség, hanem tisztán szubjektív jellegű, vagyis az egyes befogadó tetszésének kérdése. Hans-Georg Gadamer szerint Kant ezzel a lépéssel megfosztotta a művészetet megismerési funkciójától, vagyis a műalkotást a puszta tetszés, az élvezet objektumaként, nem pedig a megértés, önmegértés tevékenységként gondolta el.[i]

  Kant a műalkotást a zseni produktumaként tárgyalta, ezzel utat nyitott az ún. zseniesztétikának. A romantika Kantot továbbgondolva (és sok értelmező szerint erőteljesen leegyszerűsítve vagy félreértve) úgy vélekedett, hogy a műalkotás nem minták követése, hanem a zseni öntudatlan alkotása. Paul de Man érdekes tanulmányban mutatta be ennek a leegyszerűsítésnek a módját. Kant a fenséges tárgyalásakor két faját különböztet meg: a matematikai és a dinamikai fenségest. Kantnál ezek absztrakt elgondolások, melyek saját rendszerén belül érthetőek. Schillernél viszont ez a két fogalom egyszerű, ellentétes viszonyban jelenik meg.[ii]

  A bevezetésben Kant leírja, hogy szerinte a filozófiát két részre lehet osztani: az elmélet a megismeréssel, vagyis a tapasztalat mibenlétével és lehetőségfeltételeivel foglalkozik, a gyakorlati rész pedig a cselekvés elveivel, vagyis a morális elvekkel. Ennek megfelelően ő maga is ezzel a két nagy területtel foglalkozott előző műveiben: az első kritikában a tapasztalat szerkezetét, a megismerés tudati feltételeit térképezte fel, a másodikban pedig a morális elveket (vagyis a gyakorlat, a cselekvés elveit).

    A filozófia tehát kétosztatú. Kant saját kritikai rendszere viszont három egységből áll. Az elmélet és a gyakorlat megkülönböztetése mellett Kant itt ennek megfelelően bevezet egy másfajta, ezúttal nem kettős, hanem hármas felosztást. A léleknek eszerint három lényegi, további alapokra vissza nem vezethető képessége különíthető el: a megismerőképesség, az öröm-és örömtelenség érzése, illetve a vágyóképesség. Az első az értelem, az utolsó az ész képessége. Valószínű tehát, hogy ennek a közbülső képességek is van egy a priori elve. Az ítélőerő tehát biztosítja az átmenetet a természetfogalmak tartományától a szabadsághoz.

      Az ítélőerő annak a tevékenységnek az elve, ahogyan az egyest az általános alá rendeljük. Általában véve az értelem a kategóriák alapján rendezi el a természeti tárgyak sokféleségét, a szemléleteket alárendelve az értelem fogalmainak. Léteznek azonban specifikus, individuális természeti létezők, amelyeket bizonyos vonatkozásokban nagymértékben meghatároz a többi létezőtől való különbségük. Ezeknek az egyedi dolgoknak az esetében különös természeti törvényekről beszélünk, de feltételezzük, hogy ezen különös törvények esetében is léteznie kell valamilyen egységnek. Az önmagukban ilyen módon esetlegesnek látszó dolgok egységének feltételét Kant célszerűségnek nevezi. Ezzel a megnevezéssel kapcsolatban tudnunk kell, hogy itt nem a mai értelemben vett célfogalomról van szó. „A XVIII. Század nyelvhasználatában a célszerűség tágabban volt értendő: akkoriban egy sokféleség részeinek valaminő egységgé való összehangolódására utaltak vele, mindegy, miféle okokra volt a szóban forgó összhang visszavezethető”.[iii] A célszerűség tehát arra utal, hogy a dolgok elrendeződnek valamilyen nagy egységben, ami viszont nem magában a dolgok rendjében, hanem a befogadó szubjektumban van. A különös természeti étező a célszerűség révén áll összhangban az ember megismerésre irányuló szándékával. Az értelemtől eltérően az ítélőerő tehát kimondottan az egyedivel, a különössel foglalkozik, és ahhoz keres törvényeket. Vagyis Kant itt másfajta összefüggésben vizsgálja meg az egész és részeinek összefüggését, mint ’’A tiszta ész kritikájá’’ban tette.[iv] Az ítélőerő, akárcsak az értelem, az egyest rendezi egésszé, de (Cassirer szavaival) nem teoretikusan, hanem heurisztikusan.[v]

    Az értelem az általános természettörvények alapján a kategóriák segítségével alkotja meg az egységet, az értelem esetében tehát a megismerésről van szó, az ítélőerő tárgyaihoz viszont a szubjektumban az öröm érzése kapcsolódik. Az öröm itt abból a megelégedettségből és csodálatból ered, amit afelett érzünk, hogy ebben a heterogenitásban képesek vagyunk megtalálni az egységet.

    Kant hangsúlyozza, hogy az öröm, ami a tárgy érzékeléséhez kapcsolódik, nem része a megismerésnek, ez nem közös, hanem tisztán szubjektív jellemző. A tárgy lényegében csak azért nevezhető célszerűnek, mert a szubjektumban az öröm érzése kapcsolódik hozzá. Az öröm, a tetszés nem a tárgy tulajdonsága, hanem kizárólag olyan érzés, ami a szubjektumban kapcsolódik hozzá. Amihez (a szubjektum számára való megjelenítésben) az öröm érzése kapcsolódik, az a szép. A szép az, ami csupán a formáját tekintve tetszik, az értelem tehát nem rendeli hozzá a fogalmakat (amik a szemlélet formáit egyébként tapasztalattá rendezik), az ízlésítélet ezért nem általános érvényű, hanem szubjektív. Ugyanakkor viszont a szubjektum feltételezi, hogy a szép mindenki számára szép, és más szubjektumokban is ugyanaz az öröm kapcsolódik a dologhoz. Az ízlésítélet így részben a priori, részben nem az. Az ítélőerőnek az a fajtája, amikor a dolog megjelenítéshez öröm kapcsolódik, a szubjektív ítélőerő.

   Az ítélőerő másik fajtája az objektív ítélőerő, ilyenkor a tárgyhoz nem az öröm, hanem a megítélés képzete tartozik. Az egyik esetben a természet célszerűségéről az öröm, a másik esetben az értelem és az ész által ítélünk. Ennek a két képességnek felel a könyv két része, Az esztétikai ítélőerő és a teleológiai ítélőerő.

 

 

A szép

 

Kant híres meghatározása szerint szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ez azt jelenti, hogy akkor szép valami, ha anélkül tetszik nekünk, hogy létezésének bármiféle haszna lenne a számunkra, vagyis a szép kérdése arra vonatkozik, hogy hogyan ítéljük meg a dolgot a puszta szemléletben. Amikor a szép megítéléséhez valamilyen érdek kapcsolódik, akkor ott nem beszélhetünk tiszta ízlésítéletről.

   A szép abban különbözik a kellemestől, és a jótól, hogy azok esetében a tetszéshez valamilyen érdek fűződik, bár teljesen másfajta érdek. A kellemes vágyakozóképességünkre hat, valamilyen vágyat érzünk vele kapcsolatban. A jó szintén különbözik a széptől abban, hogy az a fogalom által tetszik. A kellemes az érzékeinkre hat, élvezetet jelent, a jó viszont eltekint ettől az évezettől (a jó morális értelemben ébreszt vágyat). Ezek esetében „nem pusztán a tárgy tetszik, hanem létezése is.”[vi]

   Kant az ízlésítéletet ezután a célszerűséghez való viszonyában vizsgálja meg. A célszerűséget Kant itt úgy határozza meg, mint a megismerés tárgyának és a tárgy megismerését lehetővé tévő fogalomnak a kapcsolatát. Az esztétikai tartalom viszont nem kapcsolódik a fogalomhoz, ezért azt célszerűtlen célszerűségként lehet meghatározni. A műalkotásnak a célja önmagában, saját létében, saját belső összefüggéseiben, formájában keresendő. Az ízlésítéletben a tárgy nem teremt kapcsolatot a fogalommal, pusztán játékba hozza a megjelenítőerőket.

    Kant a továbbiakban meghatározások finom elemzések sorát nyújtja a szépséggel kapcsolatban. Elkülöníti a tiszta ízlésítéletet az empirikus ízlésítélettől: a tiszta ízlésítélet a szépségről, az empirikus a kelemről dönt. Szintén különbséget tesz a szabad és a járulékos szépség között. Szabad szépség az, ami független attól, hogy milyennek kell vagy kellene lennie, így azoknak a tiszta ízlésítélet felel meg. Ilyenek pl. a virágok, a kagylók, az ornamentika, amelyek nem jelentenek semmit, a szépségüknek nincs semmilyen mércéje. Egy ember, egy ló, egy épület esetében viszont nem tudunk eltekinteni attól, hogy milyennek kell lennie, ezek pusztán járulékos szépségek.

   Kant feltételezi, hogy van egy olyan alap, amelyből az ízlés származik. Az ízlésítélet (vagyis a szépről szóló ítélet) szubjektív természetű, de olyan módon, hogy a szubjektum feltételezi, hogy az esztétikai objektumról minden más szubjektum is hasonlóképpen ítél. Ilyen módon egyfajta „szubjektív általánosság” jön létre. „A szép jelenségében megtörténik az a fölfoghatatlan valami, hogy szemléletekor minden szubjektum önnön belső körében marad, és saját belső állapotában merül alá, noha ugyanakkor megszabadul minden véletlen partikularitástól …)” [vii]

    Kant tehát, ellentétben a hagyományos elgondolással, a szépséget nem a normákból és a tekintélyek utánzásából vezeti le, hanem magából a szubjektivitásból. Az ízlés nála nem egy kiművelhető, tanulható, fejleszthető képesség, hanem a szubjektivitás jellemzője. Ez összhangban áll transzcendentális alapgondolatával, amely ’A tiszta ész kritikájá’nak is alapjául szolgál, miszerint nem a dolgok adják a szabályt a megismerő szubjektumnak, hanem a szubjektum megismerő adja a szabályt a dolgoknak.

 Az ízlés ősképe a szép ideálja, amelyet igyekszünk önmagunkban létrehozni. Ezt az ideált a képzelőerő hozza létre. A szépség ideálja viszont csak olyan valami lehet, amihez nem tiszta ízlésítélet kapcsolódik. Itt az ész eszméjének kell a megjelenítés alapjául szolgálnia. Az a létező, aki megfelel ennek az ideának, az ember. A tiszta ízlésítélet tehát az érdek nélküli és fogalom nélküli szépségre vonatkozik, de maga a szépség ideája nem mentes a fogalomtól.

 

 caspar_david_friedrich_mann_und_frau_in_betrachtung_des_mondes_alte_nationalgalerie_berlin.jpg

 

A fenséges

 

A másik fontos esztétikai minőség Kantnál a szép mellett a fenséges. Fenséges az a létező, ami felfoghatatlanul nagy (pl. egy óriási hegy vagy a tenger), fenyegető, és ami felindultságot, félelemmel vegyes csodálatot vált ki az emberből. A fenséges egyszerre vonzza é taszítja az elmét.

A széppel összevetve a legfontosabb eltérés e két esztétikai minőség között az, hogy míg a szép célszerű, vagyis olyan módon létezik, mintha eleve a mi tudatunk számára létezne, addig a fenséges jellemzője éppen az, hogy meghaladja a felfogóképességünket, így ábrázolási képességünknek nem felel meg, vagyis lényegében célellenes. A szép esetében mindig az adott dolog tetszik, a fenségesnél viszont egy dolog nagysága önmagában is kiválthatja csodálatunkat, függetlenül attól, hogy pontosan mi is az a dolog. A fenséges esetében nem a természeti létezők individuális szépségét, hanem a természet erejét érzékeljük. Míg a szép az öröm érzését váltja ki belőlünk, addig a fenséges a megismerőképességgel és a vágyakozóképességgel teremt kapcsolatot. A természetben nincs nagyság vagy kicsinység: minden dolog nagy valamihez képest, és kicsi más dolgokhoz képest. A fenséges lényege az, hogy felfoghatatlanul nagy, de nem más dolgokkal összehasonlítva, hanem kimondottan a mi megismerő erőink számára.

Attól függően, hogy a természet nagyságát milyen módon közelítjük meg, a fenségesnek két különböző fajtáját lehet elkülöníteni. A matematikai fenséges esetében a mennyiségi értelemben vett nagyságról van szó, a dinamikai fenségesben viszont a természet ereje, hatalma nyilvánul meg.

A matematikai fenségesben a végtelen nagyság elgondolása bizonyul a legérdekesebb problémának. A hegy nagyobb, mint a fa, egy földrész még nagyobb, és így tovább, egészen olyan méretekig, amit már nem vagyunk képesek felfogni. Az észnek az értelemmel szemben támasztott követelménye arra irányul, hogy a végtelent totalitásként jelenítse meg. Az elme viszont, amely a szemlélet (vagyis az érzékelés) anyagával dolgozik, képtelen erre, hiszen a végtelen nem jelenhet meg a szubjektum számára érzéki formában. Az emberben tehát létezik egy olyan képesség, amely nem érzéki, hanem tisztán intellektuális természetű. Hogy valamit, bármilyen nagy is, totális egészként gondoljunk el, az ész alapvető eszméje (’’A tiszta ész kritikájá’’ban kifejti, hogy a szubjektum egysége, a világ egysége és Isten léte a három alapvető eszme). A képzelőerő nem tudja megjeleníteni ezt az egységet, de emiatt érzékeli az ész nagyságát. A fenséges által tehát az ember saját eszének nagyságát tiszteli, a fenségesben önmagát tiszteli, de olyan módon, hogy ezt a tiszteletet kivetíti egy külső tárgyra, egy olyan természet objektumra, amely szemléletessé teszi számunkra az eszmét.

A természet dinamikailag fenséges, amikor nem a természeti létező nagysága, hanem a természet hatalma a téma. A természet ebben az esetben félelmet kelt az emberben. Kant hangsúlyozza, hogy itt nem a közvetlen, hanem az elgondolt félelem a téma: nem a közvetlen fenyegetettség állapotát akarja leírni, hanem azt az adottságunkat, hogy a természetet képesek vagyunk ilyen módon elgondolni.  

 

  

 

[i] Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Bp., 1984. 53.

[ii] Paul de Man: Kant és Shiller. In.: Uő, Esztétikai ideológia. Ford. Katona Gábor. Janus/Osiris, Bp., 2000. 131-174.

[iii] Ernst Cassirer: Kant élete és műve. Osiris, Bp., 309.

[iv] Uo. 318.

[v] Uo. 320

[vi] Immanuel Kant: Az ítélőerő kritikája. Ford. Papp Zoltán. Osiris, Bp., 2003. 119.

[vii] Cassirer, i. m. 341.

Címkék: szépség fenséges Immanuel Kant Gadamer de Man

4 komment

süti beállítások módosítása