A portugál Luís de Camões eposza kevésbé élvezetes és összefogott szöveg, mint Tasso vagy Zrínyi munkája, bár akadnak benne figyelemre méltó részletek.
Camoesnél nemigen találkozhatunk olyan szép, melankolikus, lírai történetekkel, mint Tassonál, és annak az archaikus, komor heroizmusnak sincs nyoma, ami Zrínyinél meghatározó. A Luziadáknak, mely Vasco de Gama Föld körüli hajósútjának kalandjait meséli el, alig van összefüggő története, az olvasónak folyamatosan az az érzése, hogy a költőnek igencsak erőlködnie kellett, hogy valamiképpen kitöltse a tíz éneket szöveggel. Vasco De Gama szinte el is vész az eposzban, a költő semmivel sem egyedíti a kapitányt, nem aktív részese az eseményeknek, nincs semmilyen hőstette, inkább csak fohászkodik Istenhez a viszontagságok közepette (VI. 81). A történetnek Bacchus ármánykodása ad némi összefüggést: az isten álruhában a hajósok ellen hergeli a bennszülötteket meg a muszlimokat, majd később Neptunusz segítségével vihart támaszt a nyílt vizen, hogy elveszítse hőseinket. Mivel azonban már az elején kiderül, hogy ellenséges indulatában nem élvezi istentársai egyetértését, az ármányai rövid életűek és jelentéktelenek, sem feszültséget, sem egységet nem biztosítanak a műnek. Ráadásul akárhogy is nézzük, Bacchus, a bor és a mámor istene valahogy nem is túl meggyőző a főellenség szerepében. Úgyhogy az eposz terjedelmét helyenként olyan betéttörténetek hivatottak bővíteni, amelyeknek egyébként nem sok köze van a cselekményhez, mint pl. Adamasztor átváltozása (V. 50-től), vagy Veloso elbeszélése (VI. 42-től). Ezek a mesék egy kicsit olyan hatást keltenek, mintha Chaucer mesefolyamát olvasnánk.
Fura az is, ahogyan az antik és az újkori vallások együttesen jelennek meg: a cselekményt az ókori istenek irányítják, ám a szereplők mégis a keresztény Istenhez imádkoznak, aki azonban nem jelenik meg a szövegben (ahogy pl. Zrínyinél); a portugálok identitásában a keresztény vallás a meghatározó, ez különíti el őket olyan élesen a muszlimoktól, miközben az eposz vége felé Vénusznak és a nimfáinak vendégszeretetét élvezik egy tündéri szigeten.
Sokat emlegetik az eposz kapcsán a hazaszeretetet, de nekem a portugálok hősiességének sulykolása is egy kicsit erőszakos hősködésnek tűnik. A harmadik-negyedik ének a portugál nép történelmét meséli el, amely tele volt szörnyű, vérfolyamokat fakasztó csatákkal, itt a szerző szintén a nemzeti dicsőséget szeretné kifejezni, de a szövegen inkább a történelem céltalan erőszakossága érződik át. A szereplők történelmi személyiségek, akik nem válnak irodalmi alakokká, nehéz velük azonosulni.
Akadnak viszont szép szakaszok a műben. Megindító az epizód, amikor a hajósok elbúcsúznak a szeretteiktől, akik kétségbe vannak esve, hogy soha többé nem látják őket: „Mint hosszú, kétes útra távozókat, / mindünket elveszettnek ítéltek, / az asszonyok megindultak zokogtak, / a férfiakból sóhaj tört az égnek.” (IV. 89., ford. Hárs Ernő). Erős az atmoszférája az ötödik éneknek, amikor Vasco de Gamáék túllépnek az addig ismert területek határain, és a teljes ismeretlenben folytatják az útjukat (14):
Új csillagot észleltünk a magasban,
az új féltekén haladva előre,
mint nem ismert más nép, csak legujabban
hallván valami keveset felőle.
Az ég kevésbé szép, mert fukarabban
fénylő felét láttuk, mely egyelőre
nem adta tudtul, föld van-e alatta,
vagy ott is tart még a tenger uralma.
Szép a Neptunus tenger alatti palotájának leírása a hatodik énekben, és érzékletesek Vénusz szigetének jelenetei is az utolsó két énekben, itt egészen meglepő képekre találunk, pl. amikor Cupido a „holdív szarvait” összehúzva lövi ki a nyilát (IX. 48), vagy amikor „az illatos, friss citromok az ágak / közül, mint szűz mellbimbók kandikálnak.” (IX. 56). Igaz, ez az erotikus betét elég kevéssé illik a hősiességről szóló történetbe.
Camões eposza tehát tartogat élvezetes részleteket, de inkább tűnik egészen különböző jellegű szövegdarabok lazán összefüggő szövetének.
Utolsó kommentek