Julio Cortázar érdekesebb novelláinak, amennyire az Átjárók c. kötet (L’Harmattan, 2005.) alapján meg tudom ítélni, jellegzetes motívuma az áttűnés, a különböző perspektívák, tudatállapotok, létmódok egymásba játszása, felcserélődése, szembesítése. Az Egy sárga virág elbeszélője egy idegen gyerekkel kapcsolatban érzi úgy, hogy valamiképpen ugyanaz a sors irányítja mindkettejük életét, mintha azonosak lennének, aztán pedig egy virágra pillantva támad az a benyomása, mintha az is nézné őt (94). A zenekar mesélője számára mintha a valóság cserélődne fel egy másik valóságra, az Itt, de hol, hogyan beszélő hangja halott barátját gondolja élőnek, a múltat pedig jelennek. A sziget délben a perspektívák ellentétességével játszik: a stewardess a gépről gyakran szemléli a kis görög szigetet, aztán pedig a szigetről pillantja meg a gépet. Az üldöző iszákos, marihuánát szívó szaxofonosa a valóság és a látomások között bolyong; összekeveri az idősíkokat („ezt a számot most holnap játszom”, mondja), illetve a belső gondolatok és a külsőleg látott képek is felcserélődnek számára: „mintha magam előtt látnám, amit gondolok, de nem gondolom, amit látok.” (243) Talán nem véletlen, hogy több történet (köztük a Nagyítás főszereplője is) műfordító.
A legjobb novella, a Nagyítás attól különösen érdekes, hogy számos ilyen egymásba játszó felületből épül, és közben az elbeszélés, a művészi reprezentációval kapcsolatos dilemmákat is felveti. Az elbeszélő jelene egybejátszik a múlttal, az elbeszélés pedig egy kép készítésének történetét meséli el, illetve a képet írja le, vagyis a reprezentáció különböző módjai (nyelvi és képi) fonódnak egybe. Emellett az objektív leírás és a fantáziálás (pl. amikor az elbeszélő arról ír, mit csinálhat otthon az utcán megfigyelt fiú) is áttűnik egymásba.
Mindez összekapcsolódik az elbeszélés, a művészi ábrázolás kérdéseivel: az idő összefüggő, határolhatatlan, tagolatlan folyam (mint Bergsonnál), a művészi ábrázolás viszont mindig kimetsz egy darabot ebből a parttalan és strukturálatlan valamiből. Nem csak a fénykép, hanem a történet mesélése is. De vajon hogyan képes az időt reprezentálni az idő egy mozdulatlanná merevített darabja? Az elbeszélő egy képet szeretne készíteni a téren látott fiúról és nőről, ezért vár az alkalmas pillanatra. De leképezi-e ez a pillanat a valóságot? Hiszen ez egy művészileg megkomponált jelenet, olyasmi, amire a fotós direkt várokozott, amit előre elképzelt. És hogyan is mutathatna meg valamit a fotó, amikor olyan sok apró részlet kimarad belőle, pl. a levelek a földön, az autó a jelenet szélén? És különben is, a világ értelmezése és az objektív pillantás hogyan fér össze? Lehet-e látni értelmezés nélkül? „Azt hiszem, hogy ha valamit, hát nézni tudok, és azt is tudom, hogy minden nézésből valami ferdítés szivárog, mert épp ez az, ami kivet bennünket magunkból”, elmélkedik a narrátor (222). Ha nem akar képet készíteni, akkor elmerül a látványban, egészen másként néz, mondja. (221) Amikor aztán a fotó elkészül, a jelenet résztvevői felfedezik a fotóst, és rátámadnak. Aki tehát reprezentál, az maga is része annak, amit ábrázol, nem tudja kivonni magát, a megjelenítés egyben beavatkozás is. Ahogy egyetemi tanárom, Szili József írta Lukács kapcsán: az objektív társadalmi valóság ábrázolása nem lehetséges, mert az ábrázoló szubjektum maga is része annak, amit ábrázol, és ezzel vissza is hat arra, amit meg szeretne örökíteni. De akkor mit is jelenít meg a művészet? Akkor mi is a művészet?
Cortázar novellájának az az érdeme, hogy ezeket a kérdéseket egy egyszerű történeten keresztül tematizálja, nem túlragozva, hanem csak finoman érzékeltetve.
Utolsó kommentek