A Geekz lelkesült kritikáján felbuzdulva a napokban elolvastam Cixin Liu trilógiájának első kötetét. A regény sajnos számomra nemigen igazolta a várakozást. Akadt benne néhány izgalmas pillanat, ami reményre adott okot, és felvillantotta egy valamire való mű ígéretét, ám miután hosszú ideig nem tudtam eldönteni, egy összecsapott, pocsék fércművel vagy egy kidolgozott és okos építménnyel van-e dolgom, a lezárás végképp elvette a kedvemet a folytatástól.
Az első benyomás nem volt különösebben pozitív, hiszen egy igazán magával ragadó történethez elengedhetetlenek a markáns, jól körvonalazott és élő karakterek, akikkel azonosulni lehet, ez a regény pedig igencsak híján van az ilyesfajta hősöknek. A háromtest-probléma szereplői nem személyiségek, még csak nem is archetipikus lények, hanem teljesen üres, jellemvonások nélküli figurák, szinte piktogramszerűen sematikus vázlatok: Wangról annyi derül ki, hogy tudós, Shi titkosrendőr, Chang katona. Ye Wenjie szintén tudós, de neki legalább van valamiféle sorsa, a döntéseit indokolja az, ahogyan az emberi történelem traumatizálta, ahogy az erőszakos, vak események sora elnyeli, megrágja és kiköpi a lelket.
Ami ezek után mégis reménykeltő volt, az az, ahogy a társadalom megjelenik a műben: az egyes események és perspektívák remekül ellenpontozzák, felülírják egymást. Amikor Evans a kérdésre, hogy mit csinál az erdőben, azt feleli, hogy életeket ment, de nem emberekét, hanem egy madárfajét, akkor ez szépen destruálja emberközpontú perspektívánkat – hiszen miért is vesszük magától értetődőnek, hogy csak az emberi élet az élet, hogy csak az fontos? Ám ez az ellenpont újabb ellentézist kap, amikor kiderül, hogy Evans egyenesen az emberi faj eltörlésére készül, az állatvilág megmentése együtt jár nála az emberi faj gyűlöletével, itt Evans előző moralitása immoralitásba fordul át. Hasonlóan szép az az epizód, amikor Ye találkozik az apját meggyilkoló nőkkel, akiktől megbánást, bocsánatkérést remél, de azzal kell szembesülnie, hogy azok éppen annak a vak, destruktív hatalomnak, a történelemnek az áldozatai, amelynek eszközei voltak: ők és éppen annyit szenvedtek, mint Ye, az egyikük a karját vesztette, fáztak, éheztek, nélkülöztek.
Különösképpen eltalált az a jelenet, amikor az idegenek a trisolarison megkapják a földi üzenetet. A hallgató visszaüzen Yenek, hogy ne küldjenek több üzenetet, mert félti őket a trisolairisiak támadásától. Ironikus módon ő ugyanolyan reménytelennek látja a saját faját, mint Ye és társai az embereket. Később viszont az uralkodó morálisan éppen azzal legitimálja az emberek ellen indított invázió tervét, hogy az ember is invazív faj, hiszen apránként ő is kiirtja a környezetét benépesítő egyéb fajokat. Ám a trisolarisiak nem csak az invázió területén tükörképei az embernek, hanem abból a szempontból is, hogy ők is éppen attól félnek, hogy a Földdel való kapcsolat esetleg vallássá válhat náluk, ahogyan ők is vallási köntösben jelennek meg egyes emberek perspektívájában. És ahogy mi, úgy ők is tartanak a mi technikánktól.
Az egyes perspektíváknak az egymást kimozdító-felülíró tükörjátéka nagyon izgalmas, és már ott tartottam, hogy elolvasom a második kötetet (meg is vásároltam a boltban), de akkor jött a befejezés, ahol a sophont tárgyalja a szerző. Az idegenek itt kinagyítanak egy protont olyan módon, hogy a tizenegy dimenziós létezőt kicsomagolják három dimenzióba. Az ilyen módon megváltoztatott proton nagyobb lesz, mint a saját bolygójuk, hatalmas buborékként körbe is veszi azt, elfogva előle a nap fényét sötétbe burkolja a bolygót. A lények áramköröket forrasztanak a proton belső felületére, mindentudó szerkezetet hozva létre belőle majd az egészet visszahajtogatják az eredeti méretére, és ezt a csodagépet elküldik a Földre, hogy tegye tönkre a részecskegyorsítókban folyó kutatásokat, ezzel blokkolva bolygónk tudományos és technikai fejlődését. Nomármost mi ezzel a probléma?
- A proton nem egy részecske, hanem három, hiszen a feltételezések szerint három kvarkból áll. Tehát felnagyított formában sem lehetne belőle egy buborék.
- A húrelmélet szerint a részecskék valóban több dimenzióban léteznek, de ők maguk nem több dimenziósok. A részecske egy parányi rezgő húr, aminek csak hosszúsága van, vagyis egyetlen dimenzióban terjed ki. Nem a részecske több dimenziós, hanem az a tér, amiben mozog. Így tehát akármekkorára nagyítanánk, nem lehetne belőle sem gömb, sem más három dimenziós forma.
- Az extra dimenziók nagyon kicsik, így tehát a részecske széthajtogatva sem lehetne bolygó méretű.
- Ha a trisolarisiak ilyen könnyedén tudják magukat a dimenziókat formálni, akkor lényegében korlátlan hatalommal rendelkeznek az anyag felett, úgyhogy ezzel az erővel a saját bolygójukat vagy annak legalább a keringési pályáját megváltoztathatnák. Ugyan mi szüksége lenne egy ilyen fajnak a Földre? Ez totál következetlen húzás az író részéről.
Ahogy az is, amikor az idegenek azt üzenik a földieknek, hogy „bogarak vagytok”. Ehhez ugyanis tudniuk kellene, hogy mik azok a bogarak. Tekintve azonban, hogy egyelőre alig-egy két üzenetet váltottak a Földdel, nemigen ismerhetik annak élővilágát. Ráadásul az adott üzenet egy metafora, a metafora léte pedig a verbális nyelvhez kötődik, holott az idegenekről éppen az derül ki, hogy ők ilyet nem használnak, mivel a tudattartalmukat mindenféle nyelv nélkül, direktben közvetítik egymásnak. Túl sok ötlet ez egyszerre, mind kidolgozatlan és zavaros, egymásnak pedig ellentmondanak.
Ez azért is fura, mert az ajánlók szerint ez igazi sci-fi, nem fantasy, vagyis nem fantázia, hanem olyan mű, ami kimondottan a fizika törvényeire épít. Amit azonban a felnagyított protonról ír, annak a fizikához nem sok köze van. Ez önmagában nem lenne baj, ha a sületlenségeket nem tudományos fantasztikumként prezentálná. Stanislaw Lem Kiberiádája a modern fizika tudományos fogalmait mitikus-szürreális történetekbe építi be, pl. a csillagmérnök atomlevest kotyvaszt, a csillagködök óriási sárkányokként küzdenek egymással stb. Ám Lem nagyon tudatosan és következetesen űzi ezt a játékot, a történetei mindvégig káprázatosan szuggesztívek, minden pillanatukban meglepőek, a szereplők nem emberek, hanem gépek, idegen lények, vagy meghatározatlan, szervetlen identitások, mint pl. a több ezer tagból álló király, aki gyűrűként veszi körbe a bolygóját. Lemnél tiszták a játékszabályok és a fikció elvei, Cixin Liu viszont mintha nem tudná eldönteni, mit akar, a realitás és a képzelet olyan módon csúszik egymásba, hogy nem megtermékenyítik, hanem ellehetetlenítik egymást.
Utolsó kommentek