HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

001_3.jpg

   Poe egyetlen regénye, az Arthur Gordon Pym nekem a szeszélyes vonalvezetése, a lezáratlansága és titokzatossága okán tetszik, meg persze a horrorisztikus jelenetei és fantasztikus ötletei miatt is.

   A regény egymáshoz lényegében nagyon lazán kapcsolódó elemekből áll, amelyek között szinte csak az azonos főszereplő az összekötő kapocs. A mű első felében Arthur, Augustus, Peters és Parker túlélésének történetét olvashatjuk, melynek során Augustus belehal a sebesülésbe, Parkert pedig megeszik, miután sorsot húznak, hogy kit áldozzanak fel. Egyébként érdekes módon egy héten belül ez a második emberevős történet, amivel találkozom, hiszen Byron Don Juanjának csapata is hasonlóképpen jár a második énekben, ott a címszereplő tanárát fogyasztják el az éhező tengerészek. Úgy látszik, ez egy irodalmi vándormotívum. Poe-nál rendkívül félelmetes az a jelenet, amikor egy halottakkal teli roncs úszik el Pymék mellett, az egyik tetemből éppen egy madár falatozik.

  A regény második fele a Déli Sark felfedezését írja le (miután az életben maradt Pymet és Peterset felvette a Jane Guy nevű hajó).  Egészen megdöbbentő regényben a víz leírása: a Déli sark vize pont olyan folyékony és pontosan úgy kitölt minden formát, mint a mi vizünk, ám mintha különálló vízerekből állna, melyek színtelenek ugyan, de mégis mintha mindegyiknek más színe lenne.

  A Tsalal-szigeteken bennszülöttekkel találkoznak, akik eleinte barátságosnak mutatkoznak, majd megtámadják őket. Arthurék először egy hatalmas fekete hegy hasadékaiban menekülnek a vademberek elől, majd a tengeren egy csónakban, ahol valamiféle titokzatos fehér köd veszi körül őket, amiben végül teljesen el is merülnek, ezen a ponton szakad meg az elbeszélés. A történetet a szerkesztő megjegyzése zárja le, amiben elmondja, hogy a regény hiányzó két-három fejezete a szerző (Pym) halála miatt nem készült el, valamint ad néhány információt a történet végével kapcsolatban, amelyek látszólag megvilágítanak, valójában azonban inkább enigmatikussá teszik a szöveget. A szerkesztő szerint azoknak a járatoknak a formája, amikben Pymék bujkáltak a fekete hegyekben, valójában írásjelek, és ezek a jelek etiópul a „sötét” szót adják ki. A járat falába vájt vonalak pedig szintén jelek, amik viszont a „fehér” szót írják le, ez az a szín, ami egyáltalán nem létezik a Tsalal-szigeteken, az indiánok rettegnek tőle, és végül ez a szín nyeli el Pyméket. A fehér és a fekete egyaránt valamiféle rettenetet testesít meg, miközben ezeknek a jelölőknek nincs semmiféle hozzáférhető jelentésük (a fekete nem utal a halálra, a fehér szimbolizálja a tisztaságot stb.). A szikla hasadékai tehát írásjelek, mintha Arthurék maguk is egy szövegben bujkálnának, amely viszont nem jelent semmit, csak a saját színét, materialitását írja le. Ez a radikális jelentéstelenítés egészen különös költői megoldás. Olyan ez, mintha Derrida, de Man vagy Foucault találta volna ki, kész posztmodern trükk.

  Mindezt méginkább érdekessé teszi a posztmodern játék, amely szerint a regénynek két szerzője van: részben Poe, akinek Pym elmesélte a történetét, részben maga Pym, aki egy idő után átvette Poe-tól az emlékeinek lejegyzését. Ez is egészen meglepő játék: a magyar olvasó számára Kosztolányi és Esti Kornél kettősét idézi fel, vagy Medve és a szerző kettős perspektíváját az Iskola a határonból.  

Címkék: Poe

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása