Poe egyetlen regénye, az Arthur Gordon Pym nekem a szeszélyes vonalvezetése, a lezáratlansága és titokzatossága okán tetszik, meg persze a horrorisztikus jelenetei és fantasztikus ötletei miatt is.
A regény egymáshoz lényegében nagyon lazán kapcsolódó elemekből áll, amelyek között szinte csak az azonos főszereplő az összekötő kapocs. A mű első felében Arthur, Augustus, Peters és Parker túlélésének történetét olvashatjuk, melynek során Augustus belehal a sebesülésbe, Parkert pedig megeszik, miután sorsot húznak, hogy kit áldozzanak fel. Egyébként érdekes módon egy héten belül ez a második emberevős történet, amivel találkozom, hiszen Byron Don Juanjának csapata is hasonlóképpen jár a második énekben, ott a címszereplő tanárát fogyasztják el az éhező tengerészek. Úgy látszik, ez egy irodalmi vándormotívum. Poe-nál rendkívül félelmetes az a jelenet, amikor egy halottakkal teli roncs úszik el Pymék mellett, az egyik tetemből éppen egy madár falatozik.
A regény második fele a Déli Sark felfedezését írja le (miután az életben maradt Pymet és Peterset felvette a Jane Guy nevű hajó). Egészen megdöbbentő regényben a víz leírása: a Déli sark vize pont olyan folyékony és pontosan úgy kitölt minden formát, mint a mi vizünk, ám mintha különálló vízerekből állna, melyek színtelenek ugyan, de mégis mintha mindegyiknek más színe lenne.
A Tsalal-szigeteken bennszülöttekkel találkoznak, akik eleinte barátságosnak mutatkoznak, majd megtámadják őket. Arthurék először egy hatalmas fekete hegy hasadékaiban menekülnek a vademberek elől, majd a tengeren egy csónakban, ahol valamiféle titokzatos fehér köd veszi körül őket, amiben végül teljesen el is merülnek, ezen a ponton szakad meg az elbeszélés. A történetet a szerkesztő megjegyzése zárja le, amiben elmondja, hogy a regény hiányzó két-három fejezete a szerző (Pym) halála miatt nem készült el, valamint ad néhány információt a történet végével kapcsolatban, amelyek látszólag megvilágítanak, valójában azonban inkább enigmatikussá teszik a szöveget. A szerkesztő szerint azoknak a járatoknak a formája, amikben Pymék bujkáltak a fekete hegyekben, valójában írásjelek, és ezek a jelek etiópul a „sötét” szót adják ki. A járat falába vájt vonalak pedig szintén jelek, amik viszont a „fehér” szót írják le, ez az a szín, ami egyáltalán nem létezik a Tsalal-szigeteken, az indiánok rettegnek tőle, és végül ez a szín nyeli el Pyméket. A fehér és a fekete egyaránt valamiféle rettenetet testesít meg, miközben ezeknek a jelölőknek nincs semmiféle hozzáférhető jelentésük (a fekete nem utal a halálra, a fehér szimbolizálja a tisztaságot stb.). A szikla hasadékai tehát írásjelek, mintha Arthurék maguk is egy szövegben bujkálnának, amely viszont nem jelent semmit, csak a saját színét, materialitását írja le. Ez a radikális jelentéstelenítés egészen különös költői megoldás. Olyan ez, mintha Derrida, de Man vagy Foucault találta volna ki, kész posztmodern trükk.
Mindezt méginkább érdekessé teszi a posztmodern játék, amely szerint a regénynek két szerzője van: részben Poe, akinek Pym elmesélte a történetét, részben maga Pym, aki egy idő után átvette Poe-tól az emlékeinek lejegyzését. Ez is egészen meglepő játék: a magyar olvasó számára Kosztolányi és Esti Kornél kettősét idézi fel, vagy Medve és a szerző kettős perspektíváját az Iskola a határonból.
Utolsó kommentek