Erdélyi János, a XIX. század kiemelkedő esztétája és filozófusa számára Az ember tragédiájának nem volt olyan magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen az esztétikai értéke, mint ahogy ma gondoljuk. Az ellenvetései szerintem nagyon érdekesek, sőt meglepőek, nem is tudnék állást foglalni, hogy egyet értsek-e velük, vagy nem. Addig is, míg eldöntöm, ha eldöntöm, röviden összefoglalom itt a bölcselő ellenérveit.
Erdélyi első kifogása azzal kapcsolatos, hogy Madách absztrakciókkal dolgozik. Ami megjelenik a színen Ádám képében, az maga az emberiség. Az emberiség azonban eszme, míg az egyes ember konkrét valóság, a kettő pedig nem feltétlenül egyeztethető össze. Ennek a tételnek az igazolására Erdélyi egy érdekes állítást hoz: az egyes ember halandó, míg az emberiség nem az. Ádám különböző szerekepben jelenik meg, ám csak félig válik Fáraóvá vagy Tankréddá, részben mindig megőrzi elvontságát.
Erdélyi következő problémája ott adódik, hogy Ádám nem a jó és a rossz, Isten és Lucifer között pozicionálódik, hanem kizárólag Luciferrel áll kapcsolatban, és az álmot is az ördög bocsátja rá. A tragédiának ilyen módon „organicus baja” van, ami a „conceptióban gyökerezik.” Ez az oka annak, hogy a mű mindennnek csak a negatív oldalát emeli ki, mindenből csak az „ördög rész” tűnik elő: „Athánból a szélirányu változó nép, Rómából a megromlottság, a kereszténységből a türelmetlenség, a tudományból a tudatlanság (…)” stb.
Ugyancsak hibásnak ítéli a filozófus a paradicsom ábrázolását. Szerinte ebben az állapotban „mindketten elmerülve voltak az egyetemes létbe, amelyet anélkül éltek, hogy tudták volna, hogy élik.” Madáchnál ezzel szemben az első emberpárt kezdettől a reflexió jellemzi: azon elmélkednek, hogy hogyan, miért élnek. Furcsa ez a kifogás Erdélyi részéről, hiszen a paradicsom egy mítosz, irodalmi alkotás, szubjektív kifejezése egy elképzelésnek, aminek nincs olyan abszolút érvénye, amihez egy másik esztétikai objektumnak igazodnia kellene. Abban az Erdélyi-féle tézisben viszont van valami elgondolkodtató, hogy ha Ádámék már a kezdeti pillanatban is ilyen öntudatosak lettek volna, akkor nem lett volna értelme enni a tudás gyümölcséből.
Erdélyinek nemigen tetszik az sem, hogy Madách nagyívű koncepciója az egész történelmet átfogja. Ha emberi problémákról akarunk beszélni, azt kisebb időbeli méretekben is megtehetjük; ahogy egy hasonlattal érzékelteti a filozófus: a nap nem csak a tengerben, hanem egy harmatcseppben is vissza tud tükröződni.
Erdélyi a Fáraó alakját is hiteltelennek tartja, mivel az nemigen hasonlít a valódi fáraóra, akit – érdekes módon – a filozófus szerint Mózes első könyve örökített meg. Ott ugyanis Egyiptom uralkodója földet és pénzt halmoz fel, míg Madáchnál egy liberális vezetővel találkozunk, aki felismeri a nép szenvedését.
A tanulmányíró úgy vélekedik, hogy a Tragédia központi témája az emberi egyéniség és autonómia kérdése, csakhogy erről a legtöbb szín nem mond semmi érdemlegeset, a történelem menete mintegy eltéríti a szerzőt az eredeti kérdésfeltevéstől.
Erdélyi megrója Madáchot a Falanszter ábrázolásáért is. Amikor annyi szenvedés van a világban, a költőnek az a feladata, hogy biztasson és egy jobb világ vágyképét rajzolja, nem pedig az, hogy elkedvetlenítse az embert. Azonkívül Madách félre is magyarázza a falansztert, Erdélyi idéz ezzel kapcsolatban egy francia szocialista szerzőt, aki szerint nem akarja kötelezővé és uniformizálttá tenni a falanszter munkabeosztását, ahogy Madách mutatja be azt Michelangelo, Luther kapcsán.
Utolsó kommentek