Érdekes, hogy bizonyos mítoszok öntudatlanul mennyire meghatározzák a gondolkodásunkat, és hogy egymástól látszólag teljesen különböző elképzelések maszkjai mögött mindig ugyanazok a mesék térnek vissza újra meg újra.
Ilyesfajta szívós mítosz a bűnbeesés és a paradicsomból való kiűzetés elképzelése. A Genezis ismert története szerint Ádámnak és Évának, miután a kígyó rábeszélésére fogyasztottak a tiltott fa gyümölcséből, hirtelen feltűnt, hogy meztelenek. Szégyellni kezdték magukat, elbújtak az Úr elől, Jahvét viszont ez a tőlük addig szokatlan magatartás ébresztette rá, hogy teremtményei vétettek egyetlen parancsa ellen (ha nem rejtőzködnek, talán nem is szúrt volna szemet a mindenhatónak, hogy hiányzik egy gyümölcs az Édenkertből). Isten ekkor eldöntötte, hogy kiűzi felmenőinket a Paradicsomból. Ez a váratlan fordulat éppenséggel önmagában is meglehetősen kellemetlen lehetett Ádámék számára, ám Jahve távolról sem elégedett meg ennyivel. A következő intézkedéssel fejelte meg előző ítéletét: „És ellenségeskedést szerzek közted és az asszony között, a te magod, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát taposod.” (Móz I. 3, 15.) Tehát az emberek nem annyira önszántukból békétlenek, mint inkább a mi Urunk és Teremtőnk akaratából, hiszen ő vert meg minket a világháborúval, az atombombával, a népirtásokkal és egyéb szörnyűségekkel, viszonzásul az egykori gyümölcslopásért.
Ennyit azonban Istenről, ő nem is érdemel több szót, de egyébként sem róla akarok beszélni. Itt most az a pillanat az érdekes, amikor Ádámék észreveszik, hogy nincs rajtuk semmi olyasmi, amit ruhának lehetne tekinteni. Ez azt jelenti ugyanis, hogy egészen addig nem voltak tudatában önmaguknak. Addig valamiféle öntudatlan egységben éltek a környezetükkel, a bűnbeesés pillanatában viszont szubjektumokká lettek, és ezzel el is különültek, vagy más szóval el is idegenedtek egymástól és a boldog Édentől.
Ez a vonzó elbeszélés tehát az, ami újra és újra feltűnik előttünk, nyugati emberek előtt, bármit olvassunk is. Sokat lehetne mesélni erről, én most csak három példát említek. A bibliai mítosz három alternatív verziója következik, véletlenszerűen kiemelve számtalan más közül.
1.
Rousseau szerint az emberre természetes állapotában az önkéntelen jóság a jellemző: „Bizonyos tehát, hogy a szánakozás természetes érzés; minden egyedben mérsékeli az önszeretet működését, mivel hozzájárul az egész faj fennmaradásához. Ez az érzés teszi, hogy habozás nélkül segítségére sietünk mindenkinek, akit szenvedni látunk. (…) Ez az érzés tartja vissza az erős vadembereket attól, hogy elvegyék a gyenge kisgyermekek vagy a magatehetetlen öregek nagy fáradsággal megszerzett eleségét, ha remélhetik, hogy másutt találnak maguknak ennivalót.” Ennek a természetes jóságnak a léte korántsem magától értetődő, józanabb gondolkodók máshogy látták az ügyet, Hobbes szerint pl. az ember természetes állapota a „mindenki harca mindenki ellen,” Baudelaire pedig úgy gondolta, hogy az embernek a természetes ösztönei nem súgnak mást, mint hogy feleméssze, elpusztítsa embertársát – csak a kultúra az, ami megtanít legyőzni az ilyesfajta késztetéseket.
Rousseau szerint mindenesetre annak idején az emberek jól megvoltak önmagukban, nem szorultak rá a másik emberre, és ha nem is a paradicsomban, de valami ahhoz hasonlóban éltek. Ekkor történt a Csokonai által is megénekelt nevezetes esemény. „Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat.” Pont, mint a Bibliában, csak itt nem Isten ellen vétett az ember, és nem tőle idegenedett el, hanem az embertársától. Mindez, ahogy a bűnbeesés is, egy csapásra történt meg. (Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól, elektronikusan néhány részlet itt.)
2.
Érdekes módon a kései Heideggernél, akinek Rousseau-hoz nem sok köze van, az elveszett paradicsomnak ugyanaz a vágyképe kísért.
Heidegger 1927-ben, a Lét és időben a létkérdést mint az ember (a jelenvalólét) saját létének értelmére való rákérdezést gondolta el. Az emberi élet előrehaladása dinamikus folyamat, amelyben az ember időről időre újra felteszi magának ezt a kérdést, amire ugyan nincs végérvényes válasz, de a kérdés sem kikerülhető. Ami pedig a világot illeti, az nem objektumok összessége, ahogy pl. Kantnál, hanem jelentésösszefüggés; a dolgok nem a szubjektumtól elválasztott létezők, hanem cselekvési lehetőségek hordozói, amikhez az ember megértő módon viszonyul, mert a saját létével és annak értelmével kapcsolatosak. Ezzel az értelmezéssel nincs semmi gond, innen termékeny gondolkodástörténeti utak nyíltak, pl. Gadameren keresztül az irodalmi hermeneutika irányába.
Később azonban, és ez már kevéssé elfogadható, Heidegger elképzelésében a lét önálló, mintegy az emberen kívül lokalizált hatalommá vált, ami maga hívja az embert a maga igazságába. Ez így önmagában is igencsak homályos vízió, de az abszurditását tovább fokozza az, hogy Heidegger szerint a nyugati civilizációnak nagyjából az egésze süket volt a lét szavára: ez az, amit ő létfeledésnek nevez. Ez a folyamat már valamikor az ógörög kultúrában elkezdődött, de csak Déscartes-nál vált igazán explicitté. Déscartes a szubjektivitást abszolút uralmi pozícióba helyezte: az ember számára a saját gondolkodása lett a végső bizonyosság. A létezők eldologiasodtak ennek a szubjektivitásnak az uralma alatt, számokkal leírható tárgyak lettek ahelyett, hogy a lét mutatkozhatott volna meg rajtuk keresztül. Az embert körülvevő világ dolgok halmazává amortizálódott, és nem beszélt többé az emberhez, ahogy azelőtt tette. A világ néma lett, a lét világló tisztása sötétbe borult, a lét elmenekült, a mai ember pedig metafizikailag otthontalanul bolyong a sötét horizont alatt.
De hát mikor is lehetett az a pillanat, amikor a lét még nyitottan tátongott az ember előtt? Nos, a kezdet kezdetén, teljesen a legelején, vagy még az elejének is az elején, mikor máskor, valahol az ógörög kultúra hajnalán, mondjuk pl. Hérakleitosznál. Azóta minden rossz, üres, értéktelen, vacak, az ember ócska báb, az égbolt pedig örökké esős és borús, akárcsak némelyik Baudelaire-versben. Már semmi sem az igazi, ahogy mondani szokás. Egy érdekes tanulmány úgy fogalmaz, hogy Heideggernél ez a kezdet egyfajta édeni pillanat volt, az ártatlanság kora, a gyermeki rácsodálkozás időszaka. Pont mint a Bibliában a kiűzetés után, amikor csak az első napok (vagy első órák, ki tudja) értek valamit.
De nemcsak a létfeledés a baj. Maga az egész európai filozófiai hagyomány úgy a maga egészében is tévútnak tekinthető, mivel a filozófia fogalmakat használ, e fogalmak pedig ridegek, merevek, akár a kristály rajzolatai, szemben a kezdeti ógörög nyelvvel, amelyben a megnevezésekben még maga a lét ragyogott fel. Ez az oka annak, hogy a kései Heideggernél a fogalmi nyelv helyét a költői képek veszik át, hiszen a lét csak a poézisben fedi fel magát. A fogalmak elkülönült jelentésegységek, egymástól elvált, elidegenedett elemek, ahogy az emberek is elidegenedtek, elváltak egymástól és a léttől valahol még a legelején. Bezzeg a kezdeti aranykorban ez még mind egy volt, egy nagy egységben oldódott fel a lét, az ember és a nyelv, ahogy Ádáméknak sem tűnt fel, hogy meztelenek.
3.
A mostanában divatos paleolit diétának ugyan látszólag semmi köze az előzőekhez, de valójában ezt az elképzelést is az elveszett paradicsom illúziója motiválja. Nálunk ennek a diétának az apostola Szendi Gábor, akinek az Isten az agyban c. könyve rendkívül érdekes és tanulságos munka (ajánlom mindenkinek!), de ezen kívül Szendi az áltudományos sarlatánságok szószólója, mostanában pedig az oltásellenesség vezéralakja lett, azt hirdetve, hogy a védőoltások autizmust okoznak, ami már valóban mindennek a legalja, mert ennél sokkal kártékonyabb, aljasabb hazugságot nehéz kitalálni.
A paleo elképzelés lényege az, hogy úgy kell táplálkoznunk, ahogy az őseink tették, még valamikor a vadászó és gyűjtögető korszakukban, a földművelés és az állattenyésztés ideje előtt, úgy tízezer évvel ezelőtt. Ez azt jelenti, hogy húst és gyülölcsöket, illetve zöldségeket kell fogyasztani, és kerülni a feldolgozott élelmiszereket, főleg a kenyeret és a finomított cukrot (vannak mindenféle más korlátozások is, pl. ha jól tudom, a bab sem megfelelő, de ez most nem tartozik ide, meg nem is érdekel). A diéta szószólói szerint az ember genetikailag nem alkalmas a tészta, illetve a tej megemésztésére sem, hiszen ezeket a táplálékokat csak úgy kb. tízezer éve ismerjük, ennyi idő alatt pedig genetikailag nem változik annyit a szervezet, hogy alkalmazkodjon hozzájuk. Azelőtt évmilliókig éltünk húson és gyümölcsön, ehhez képest tízezer év semmi. Ezzel az étrendi javaslattal egyébként önmagában semmi gond nincs, hiszen a magas glikémiás indexű ételek azok, amik cukorbetegséghez és elhízáshoz vezetnek, úgyhogy ezeket tényleg jobb elhagyni, paloe ide, paleo oda.
A vitatható része a dolognak az a hipotézis, hogy az ősember is így táplálkozott. Az első probléma ezzel kapcsolatban az, hogy nemigen rendelkezünk pontos információkkal arra vonatkozólag, mivel is tölthették meg bendőjüket paleolit őseink, mert sajnos megfeledkeztek arról, hogy étlapokat hagyjanak ránk. Nagyon vonzó a látomás, amiben az ősemberek nagybátran, megannyi apró harcos, roppant mammutokra vadásznak, de a kép szépsége sajnos nem érv semmire. Azonkívül az ősemberek valószínűleg nem éltek egységes populációkban, így nem ugyanazon ételeket fogyasztották a világ különböző részein élő egyedek.
De én nem értek ehhez, csak másokra hivatkozom. A következőkben egy érdekes cikk alapján írok le néhány ellenérvet a paleoval kapcsolatban. Ezek közül a harmadik a fontos ebben a blogbejegyzésben, de azért a másik kettőt is megemlítem, csak úgy érdekességből. (És akkor arról még csak nem is beszélek, hogy az őseink valószínűleg emberhússal is éltek, de mi mégsem fogyasztjuk el a nagymamát, ha már távozott belőle a lélek).
1. A cikk írója először is a tojásról beszél. A paleo-guruk melegen ajánlják ezt a táplálékforrást, ám nem valószínű, hogy az ősemberek túl gyakran jutottak volna hozzá, hiszen náluk nemigen kapirgáltak csirkék a hátsó udvaron kukacok után keresgélve (mivel nem is volt hátsó udvar, ahogy semmilyen udvar sem). A szárnyasok csak azóta látnak el minket tojásokkal, hogy áttértünk a fölművelésre és az állattartásra, és háziasítottuk őket, vagyis a tojás éppen annak az életformának a hozadéka, amit a paleo szakértők elítélnek. Ez nyilvánvalóan eléggé önellentmondásos.
2. A paleolit diéta tiltja a tej fogyasztását, mondván, az ember nem alkalmas ennek a megemésztésére a benne lévő laktóz miatt. Nos, a cikk szerzője szerint kimutatható, hogy a laktóz emésztését lehetővé tevő genetikai mutáció egymástól függetlenül legalább három alkalommal megjelent az embernél az utóbbi ezer év során.
3. De a legérdekesebb az, hogy azok a zöldségek és gyümölcsök, amiket a paleo diétában fogyasztásra ajánlanak, valójában az utóbbi évezredek termékei. Nem léteztek a paleolit korban, mivel maguk is az emberi szelekció eredményei. A banán pl. akkoriban egészen kicsi volt, tele magokkal, a saláta leveleit tüskék borították stb. Ezeket a gyümölcsöket és zöldségeket éppen az ember tette fogyasztásra alkalmassá, és éppen abban az időszakban, amit a paleolit diéta szeretne kikerülni. Ha az akkori banán ma a kezünkbe kerülne, nem találnánk ehetőnek.
A paleolit táplálkozás víziója szerint tehát volt egy törés az időben, amikor megjelent a gazdálkodás. Az időben nincs folyamatos átmenetet, hanem csak drasztikus törés. Azelőtt az ember emésztőrendszere összhangban volt a környezettel és az élelmiszerekkel, amik ebbe az emésztőrendszerbe belekerültek, de aztán mintegy varázsütésre eltűnt ez az összhang. Ahogy Rousseau-nál nem létezett meghasonlás az emberek közt, Heideggernél pedig a lét és az ember közt, úgy paleoéknál az emésztés és a környezet a két tag, aki végzetesen elidegenedett egymástól. Mindenhol ugyanaz a kiűzetés és elidegenedés előtti állapot uralkodott, mint a Bibliában a paradicsomban.
Utolsó kommentek