Az alábbi kritikát kollégám, Miklós Gábor verseskötetéről írtam.A szöveg valószínűleg a Holmi c. irodalmi lapban fog megjelenni. A címen lehet hogy még változtatni fogok.
Gellén-Miklós Gábor második verseskötetének címe A beérés fokozatai (Cédrus Művészeti Alapítvány - Napkút Kiadó, Budapest, 2012.). A cím olyan szövegkorpuszt ígér, amely egyfajta bildungsromanként a személyiség kiképződésének állomásait mutatja be. A „beérés” lineáris és teleologikus időbeliséget feltételez, amely során a személyiség folyamatosan kiteljesedve, a külső tapasztalás és az önmegismerés halmozódó és tökéletesedő aktusai révén fejleszti ki önnön személyiségét.
A címválasztás messzemenően ironikus, mert az időbeliség témájának a szövegekben nem igazán találjuk nyomát. A versekben a létezés kitüntetett dimenziója nem az idő, hanem a tér. Gyakori motívumok a lift, az utca, az útkereszteződés, a ház, a lépcsőház. Ez azt sejteti, hogy végig egy városi térben vagyunk, ami a maga egyhangúságával, labirintusszerűségével, önismétlő épületeivel elbizonytalanítja az embert a térbeli mozgást illetően. Ez a tér nem igazán tagolt, mindig mintha valami összefüggő, viszonyulási pontok nélküli környezet lenne, „Nagy összefüggő felület”, ahogy az Egyre idegenebb táj külön meg is fogalmazza.
Gyakori motívum így az út, amely sehova sem vezet (Útvesztő, Az éjszaka lépcsőházában, Idegenebb táj, Égitestek nélkül). Ezzel a motívummal kapcsolatban nem lehet elfelejtkezni arról, hogy az út egy toposz: életútként magának az életnek a metaforája, ez hangsúlyozódik pl. az Útvesztőben is, ami meg is nevezi az utat mint toposzt. A mozgás, a megtett út az idő materiális vetülete; ha az út nem visz sehová, akkor nem érzékeljük az idő mozgását, és nem tagolódik a tér sem. Az út azért is hangsúlyos kép Gellén-Miklós Gábor kötetében, mert ennek a tematizálásával végződik a könyv, a kitüntetett textuális pozíció ilymódon nyomatékosítja a motívum hangsúlyos, integratív szerepét: „A vonalat követte. Előbb csak a szemével, / majd az ujjával, végül az egész életével. / (…) A vonalat követte, a vonal pedig / ment előtte hűségesen. Ment, mendegélt. ” (Égitestek nélkül). Az, hogy az út itt ’vonalként’ jelenik meg, méginkább absztrakttá és üressé teszi a teret. Bár a vers elején ez a vonal elmélyül és árokká válik, a szöveg végén visszaváltozik vonallá, aminek a mozgását a szubjektum a végtelenségbe követi. Ha ezt egy egyenes matematikai vonalként (és nem pl. határvonalként) képzeljük el, akkor azt mondhatjuk, hogy ez egy kétdimenziós létező, aminek nincs vastagsága, és nem tagolja semmi (ahogy a vers alapján sejthető), ugyanakkor olyan végtelen, aminek az egyes részei nem elkülöníthetők egymástól, és a részek nem különböznek egymástól és az egésztől. Mivel az út nem tagolódik és nem változik, a mozgás is érzékelhetetlenné válik, lényegében meg is szűnik, és ezzel eltörlődik a tér és az idő.
A térbeliség mellett a kötetben megfigyelhető egy nagyon sajátos, áthatolhatatlan anyagszerűség képzetének állandó jelenléte, ami az olyan motívumokban konkretizálódik, mint pl. a jég, hó (pl. Téli kert, Álomfejtés,) a beton (Eltévedt lift), agyag (Game over), vasbeton (Angyal száll). A hó ugyan finom és könnyű, de nagy tömegben elfedi a dolgokat, és ezzel megkülönböztethetetlenné teszi azokat, felszámolja identitásukat. A többi említett anyag pedig a formátlanság, egyneműség, nehézség megtestesítője. Mintha az arisztotelészi ősanyaggal találkoznánk itt, amely még nem egyesült a formával, amivel együtt létrehozza a szubsztanciával rendelkező, elkülönült létezők univerzumát. Maga a szubjektum is egy-két kivételtől eltekintve nem dialogikus, interszubjektív szituációkban konstituálódik, hanem inkább ezzel az áthatolhatatlan materialitással szemben szituálódik. Kettejük szembenállása helyenként olyannyira erőteljessé válik, hogy a beszélő csak egy egészen erőszakos aktus révén tud kapcsolatba kerülni az anyaggal: „csak legyen egy légkalapácsom, amellyel / feltöröm a betont, meglazítom a felszíni szerkezetet” (Eltévedt lift), vagy: „A fúró mélyre hatol, és / nagyon bíznak benne, konokul a dolgok lényegét keresi” (Civil a műhelyben). A Téli kertből világosan látszik, hogy ez a hideg anyagszerűség a szöveg önmetaforájaként is értelmezhető: „Régi toposz a kert, ki tudja, / milyen veszélyeket tartogat a gyanútlan szemlélő számára, / aki aztán tapogatózhat a dércsípte metaforák sűrűjében.”
Azok a legsikerültebb szövegek, amelyekben ez az anyagszerűség, a térbeliség és a mozgás motívumai következetesen vetülnek rá valamilyen más motívumra, vagy kapcsolódnak össze egymással. A Beszélő viszony az egyik ilyen szöveg:
Az erdőben az ágak hierarchiája.
A lomboké. Ahogy félrehajtod őket,
arcokat keresve mögöttük. De a lomb
újabb lombokat takar, hiába lapozol.
A lombok, az erdő itt a 'lapozás' aktusának metaforája révén magával a könyvvel, a szöveggel azonosítódik. A lombok áttűnése könyvlapokká önmagában is igen invenciózus, szuggesztív kép. Emellett viszont az erdő a szöveg önmetaforája, önprezentációjának médiuma lesz, és ebben a formában is sajátos, poétikailag igen figyelemre méltó szerveződést hoz létre. Az újabb lombot takaró lomb jól illeszkedik a mozgás és az azt ellehetetlenítő anyagszerűség képzetkörébe: az új valójában csak egy előző identikus megismétlése: nincs változás, csak annak az illúziója; a mozgás csak a mozdulatlanság álarca. Ráadásul azáltal, hogy a lombok lapokká válnak, mintha sötét felületekké préselődve elveszítenék térbeliségüket, miközben megtartják áthatolhatatlan, fekete mélységüket. Ez a kiterjedés és térbeliség nélküli mélység és tömörség mintha a kötet „sűrűsödési pontja” lenne, miközben rendkívül különös hatást kelt, ahogy elképzelhetetlen elképzelésére kényszeríti az olvasót. Ebben az anyagszerűségben szintén igen sajátos módon tételeződik és függesztődik fel a jelentésképzés lehetősége: "
Minden arc láthatatlan. Se írni rájuk,
se olvasni bennük nem lehet. A beszéd
a névtelen sötétből árad, és csak az létezik, aki hallja.
A szubjektum hozzáférhetetlen, "olvashatatlan" ebben a szövegben. Az arcokat, a szubjektumokat az tenné megképezhetővé, ha hallanánk a hangjukat, ám ez hangsúlyozottan nem az ő hangjuk, hiszen a sötétből jön. Másfelől viszont az is érzékelhetővé tehetné az arcokat, ha ők maguk hallanák a hangot, de mivel nem láthatók, feltételezhető, hogy ez a hang sem hallható. Ehhez hozzáadódik még maga az olvasó, aki akkor láthatná meg az arcokat, ha hallaná a hangot. Ám mivel ezt a szöveg eleve megtagadja, ezzel az olvasót is megfosztja saját arcától, identitásától, ami viszont magát a szöveget is olvashatatlanná teszi. A több komponensből álló rendszer így saját magát teszi olvashatatlanná a jelentésképzés aktusainak többirányú felfüggesztésével. Ez a szöveg tehát úgy tartja fent az áthatolhatatlan materialitás és jelentéstelenítés képzetét, hogy közben megőrzi a textuális sokrétűség gazdagságát is.
Az Üres dióhéj hatodik szakaszában ez a materialitás összekapcsolódik a másik témával, a mozgással: "A lakóházak / egyetlen hosszú folttá állnak össze, / elmaszatolt kép, amelyen csak sejteni lehet / a körvonalakat." Itt az az érdekes és különös, hogy paradox módon éppen a mozgás teszi a térben fellelhető, így a teret strukturáló létezők tömegét formájától megfosztott tömeggé. A mozgás így saját magát változtatja mozdulatlansággá.
Ugyanennek a versnek a második szakasza a szobor témáját helyezi hasonló kontextusba:
Mindig is szobrokat akartam készíteni.Mozdulatlan, állandó figurákat, akik
nem cserélgetik arcukon a mosolyt, sírást
megdöbbenést, haragot. Akik nincsenek
kiszolgáltatva az idő hullámainak, nem írják
át őket az évek szintelen apályai, dagályai.
Akiknek az idegenségét elég csak egyszer
megtanulni. Nem kell naponta.
A szöveg itt következetesen az ellenkezőjükbe fordítja az időbeliség struktúráit. A tanulás olyan folyamat, amelyben előrehaladva interiorizáljuk a külső világ tárgyait, és ezzel felfüggesztjük a saját szubjektumunk és a külvilág közti éles határokat. Itt viszont a tanulás pontosan ezeknek a határoknak a folyamatos újraépítése azáltal, hogy mindig felismerjük annak idegenségét. Ráadásul amit felismerünk, az is mindig ugyanaz az idegenség, vagyis a tanulás egyfelől szukcesszív, önismétlő tevékenység, ugyanannak a végtelen ismétlődése (ahogy a Beszélő viszonyban a lapozás). Másfelől ez az aktus mindig önnön lehetetlenségének beteljesítése, saját eltörlése. A műalkotás jellemzője az időbeliség tekintetében az, hogy egyszerre állandó és változó. Mindenkivel egyidejű, de mégis mindig más, mert minden korszakban minden befogadó számára egy kicsit mást jelent. Itt viszont ez az időbeliség is megfordul: a szobor egyszer s mindenkorra idegen, és ezzel tehermentesíti a befogadót az idegenség újabb tudatosítási aktusainak sorozatos kudarcától.
Gellén-Miklós Gábor verseskötete következetesen dolgozik a térbeliség, az anyagszerűség motívumaival, így egy meglehetősen masszív, sokrétű szövegkomplexum jön létre, jól kitapintható sűrűsödési pontokkal.
Utolsó kommentek