A tavaszi szünetben Grecsó Krisztián Mellettem elférsz c. regényét olvastam. (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Magvető, Bp., 2011.) A regény lapjain az egyes szám első személyű elbeszélő családjának régi történeteit idézi fel a saját életeseményei keretében, két szerelem közötti átmeneti időben. Az elbeszélővel a kötet kezdetén szakít szerelme, Helga, később pedig egy ex-prostituáltnak kezd udvarolni, Jucinak, ám ennek a kalandnak a kimenetele homályban marad: a regény ott szakad meg, ahol az elbeszélő éppen Jucira várakozik. 
A szerző ezen a szakítás és az új szerelem közti időben Juszti mama feljegyzéseit olvasva és ismerősökkel beszélgetve próbálja meg felidézni és történetekké kerekíteni a család régi emlékeit. A regény négy ilyen nagyobb egységből áll össze: Juszti és Márton története; Sadi és Benedek titkos vonzalmának elbeszélése; Róza, Imre és Márton hármasa, majd végül Domos és Zács Éva szerelme, melynek sztorija összemontírozódik a szerző saját szerelmi kalandjával.
Ahogy belepillantottam a kritikákba, a mű fogadtatása nem mondható éppen sikeresnek. A recenzensek számos problémára világítottak rá, és úgy érzem, jogosan is. László Emese szóvá tette, hogy a regény egyes komponensei idegenek egymástól, nem sikerül köztük termékeny kapcsolatot kialakítani. Ilyen távolság van a falu és a város világa, de méginkább az elbeszélő jelene és az felidézett múltbeli történetek között. A múlt elbeszélése a jelen felől indul: a szerzőt saját identitásválsága készteti gyökereinek kutatására, csakhogy ezek a fellelt és újramesélt történetek végül semmiben nem járulnak hozzá az identitás megteremtéséhez vagy újraalkotásához, a jelenbeli történet pedig kimunkálatlan, motiválatlan. Deczky Sarolta szintén a szerelmi szálak motiválatlanságát kifogásolta: a szakítás traumája nem igazán kap mélységet a regényben (holott ez indítja, motiválja az egész emlékezést), és az örömlány iránti szerelem is felszínesen előadott történet, amiből hiányzik a mélyebb motiváció érzékeltetése. Bíró Gergely is kifogása szerint disszonáns aszimetriát eredményez, hogy az anyai ág jóval kevesebb teret kap, mint az apai, illetve hogy miközben a nagyszülők életét alaposan megismerjük, addig keveset tudunk meg valamit az apáról, anyáról. Urfi Péter az elbeszélő személyiségének és stílusának egyedítését hiányolta, illetve a szöveg didaxisát (a múlt fontosságának túlzott hangsúlyozását) és a giccshatár túlzott közelségét fájlalta.
Mindezzel nem nagyon akarok vitatkozni, mert nem is lehet, az ellenvetések helytállónak tűnnek. A regénynek nagyjából a második felét egyébként én is untam kicsit, nehezen haladtam vele, a könyv szerkezete összességében tényleg egy kicsit szétesőnek tűnik. Viszont önmagában az első két történetet szerintem Grecsó nagyon jól és élvezetesen írta meg, és azt szeretném megfogalmazni, hogy nekem mi tetszett benne.
Itt valahogy az volt az érzésem, hogy a regény igazi tétje nem az, hogy az elbeszélőnek mennyire sikerül koherens családregényt alkotni, és annak a tükrében mennyire képes újraépíteni saját identitását. A szerzői szándék itt mintha önmagában az emlékek felidézésnek az aktus lenne, amelynek poétikai sikerességérő az dönt, hogy mennyire intenzívek az elénk tért emlékek és a sorsok. A megrendítő itt önmagában az, hogy léteztek elődeink, akiknek mi a folytatásai vagyunk, és ezek az emberek a maguk sorsával és életével együtt örökre eltűnnek a nemlét, a felejtés feketeségében. Erre gondolva az ember rácsodálkozik, hogy milyen apró és jelentéktelen egy élet, és elborzad, hogy a sajátja is az. Az erőfeszítés itt arra irányul, hogy megmentsünk valamit ezekből az életekből, kiemeljük a róluk szóló emlékeket a felejtésből, és ha lehet, az ő saját belső emlékeiket is megpróbáljuk újraalkotni. Ez nem az identitás megalkotásának tevékenysége, hanem a felejtés és a halál elleni közdelem.
Mindennapos tapasztalat, hogy a saját életünkből is milyen sokat felejtünk, és az emlékek folytonos újramesélésével kell küzdenünk ellene. A saját életünk története is egy helyenként a múlt és a feledés ködébe tűnő, máshol éles fényben kirajzolódó ösvény; néhol sivár és egyhangú, máshol kanyargós és gazdag növényzettel szegélyezett. De mindenekelőtt ott vannak azoknak az emlékeknek a szigetei, amelyek különösen éles fényben és erőteljes színekkel emelkednek ki - ezek a legjellemzőbb emlékeink, amelyek a leginkább meghatároznak minket.
Grecsó regényében vannak jelenetek, amelyek ezeknek a szigeteknek felelnek meg: olyan pillanatok, amiket az író különösen éles kontúrokkal rajzol meg, és amelyeket nehéz is feledni az olvasás után. Nekem az egyik ilyen kedvencem az az epizód, amikor a fiúk együtt fürdenek a halott vízben (57-60). El van találva az a jelenet, ahogy Sadi nem mer kijönni a vízből, mert szégyenlős Ignác társaságában. Ez a konkrét fizikai szégyenérzet nagyon szépen tükrözi azt a mélyebb szégyent, amit Sadi a nemi beállítottsága miatt érez. Grecsó néhány mondattal egy összetett és sajátos lelki szituációt rajzol Sadi szégyene köré: Benedek azzal próbál Sadin segíteni, hogy úgy tesz, mintha nem érdekelné a barátja, hogy ezzel a megjátszott közönnyel terelje el Ignác figyelmét cimborájáról, Márton viszont éppen Benedek színlelt érzéketlenségén ütközik meg. Ám az egész esemény azért lesz olyan megragadó, mert Grecsó képes az egészet rendkívüli módon érzékletessé tenni. Érdemes megfigyelni, hogy szinte minden érzékszervünkre hat: lassan besötétedik, a víz egyre hűl, a szél zúg a fák között. Tehát van vizuális jellegű inger, hang-és hőhatás. Mindezt pedig nagyon takarékosan teszi, szinte semmiről nem mond egy szóval sem többet, mint amennyi ahhoz kell, hogy oda tudjuk képzelni magunkat a képbe, akárha mi magunk is jelen lennénk ebben az emlékben.
Ugyancsak rendkívül megkapó az a miniatűr kép, amikor a szerző lelkében egy váratlan pillanatban felidéződik Benedek alakja, mintha a kertben jelen lenne halott rokona. Belép a plébánia udvarára az esőben, és hirtelen rátör az emlék. "A plébánia udvarán, akárha csontok lennének, csattognak a diófa ágai. A szélzúgás mögül, az eső dobogásán túl túl hallok valami szokatlan, csengő hangot. (...) Nem kell végiggondolnom semmit, egyszerűen tudom, hogy Benedeknél vagyok. (...) Dunavölgyi Benedek cimbalma az udvaron ázott a diófa alatt. Ahogy a szél verte a termést, a leeső diók ütötték a húrokat. A vihar valami ócska, szabálytalan nótát játszott; néztem, ahogy a dió meg az ágak verik a húrokat." (110) Ugyanaz az érzékszervi gazdagság, mint az előző képben: a bőrünkön érezzük az eső hideg nyirkát, látjuk a sűrűn ömlő folyamokat, felidéződik a száraz ágak tapintása, és egymásba rejtőző, majd szétváló hangok töltik meg a fülünket. És mindez ugyanolyan gazdaságosan, tömören van megfogalmazva, mint a fürdés esetében.
Számomra szintén feledhetetlen az a jelenet, amikor az idős Márton szörnyű viszontagságok után hazatér a frontról, hosszan bújkálva elér majdnem a saját falujáig, amikor nyolc kilométerre az otthonától a volt szeretőjénél elfogják az oroszok, és újra fogságba vetik, ahonnan csak később újabb hosszú megpróbáltatások után szabadul. Az oroszok a volt szerető férjének kiáltására törnek rá Mártonékra, de eldöntetlen marad, hogy vajon a kiáltás csalta-e őket oda, vagy kezdettől fogva ott voltak-e (33).
Ez a kép azért is megrendítő, mert kifejezi annak a tragikumát, amit Heidegger belevetettségnek nevez. A regény alakjait mind meghatározza, korlátozza valahogy a környezetük, megakadályozva őket, hogy teljesen a saját életük urai legyenek. Nagyon érdekes a regényben, hogy Grecsó ezeknek az egyszerű életeknek súlyt tud adni, egyedivé teszi őket hétköznapiságukban is, visszarántva őket a feledésből. Ebben a tekintetben ez a regény mindenképpen jobban teljesít, mint az előző kötet, a Tánciskola, ahol a szereplőknek és sorsoknak mintha nem igazán sikerült volna súlyt adni: a főszereplő Jocó eléggé érdektelen ahhoz, hogy ne nagyon tudjunk azonosulni vele, Lajos bácsi pedig, akit a regényíró valószínűleg egy szimpatikus bohémnak szánt, inkább csak felszínes és felelőtlen figura (Radics Viktória találóan írt róla, hasonló kifogásokat olvastam máshol is, pl. Görföl Balázsnál.)
Ha el is fogadjuk, hogy Grecsó Krisztián nem remekel igazán az egész regény megszerkesztésében, mindenképp el kell ismerni azt az írói erényét, hogy bizonyos jeleneteket, dolgokat képes rendkívül érzékletessé tenni. Erről Heidegger gondolata jut eszembe, aki szerint a műalkotásban a létező kilép a lét tisztására, saját létének állandóságába jut. Safranski ezt úgy fogalmazza meg, hogy a műalkotásban a dolgok elveszítik közömbösségüket. Ez szépen megtörténik Grecsónál: az emlékek itt tényleg mintha megkapnák a súlyukat; amiről ír, annak az illatát, tapintását mintha jobban éreznénk, ahogy a valóságban. Ez szerintem mindenképpen elismerésre méltó írói teljesítmény.
Utolsó kommentek