Radnóti Miklós költészetét sokan szeretik, de én nem tartozom közéjük. Radnóti jellegzetesen rossz költő, és a következőkben azt szeretném elmondani, hogy miért. 
Radnóti nemigen kapcsolható be a magyar líra történetébe: nem alkotott újfajta beszédmódot, nem jelentett követhető hagyományt az utódok számára. Ady szimbolikus képalkotása drámai újdonság volt a maga költészettörténeti pillanatában, Kosztolányi prózája, a jelölőt előtérbe helyező szemlélete visszaköszön többek között Esterházynál, Babits tárgyias költészete pedig az újholdasok lírájában folytatódott. Radnótiról semmi ilyen nem mondható el; nyelvileg, poétikailag semmi sajátosság nem emelhető ki nála.
Radnóti lírájára alapvetően a vallomásos karakter jellemző: amikor éppen nem valamilyen természeti jelenséget ír le, akkor a saját sorsával, életével, szerelmével foglalkozik. Ez önmagában persze még nem feltétlenül lenne probléma - még akkor sem, ha a kortársai, a modern költészet meghatározó alkotói éppen a vallomásos szólam leépítésére törekedtek olyan poétikai eljárásokkal, mint pl. a dialogikusság, a fragmentáltság, többértelműség, tárgyiasság.
A probléma az, hogy Radnótinál ez a vallomásosság egyfajta banalitással, szürkeséggel jár együtt. Ady is vallomásos költő, de az ő verseinek beszélője olyan különleges személy, akinek elhisszük, hogy mindent sokszorosan mélyebben él át, mint bárki más, és, mint ahogy Horváth János is írta, egy olyan mágikus alak, aki belelát a világ legmélyebb titkaiba, legrejtettebb összefüggéseibe. Ezzel szemben Radnóti lírai énje egy érdektelen, szürke átlagember, akire a hétköznapiság jellemző, aki szerényen él kispolgári otthonában szőke felségével. Egy ilyen emberrel nincs is semmi baj, ha a valóságban találkozunk vele, de nem érezzük azt, hogy személyiségének versben kellene kifejeződnie. Ha valaki vallomásos jellegű élménylírát akar alkotni, ahhoz szükség lenne élményekre is, illetve különleges karakterű vagy intenzitású érzelmekre, ahogy pl. Adynál láttuk.
Ennek a hiányában Radnóti költészete popslágeresen édeskés közhelyek gyűjteménye a hitvesi szeretetről, a hazaszeretetről meg az évszakokról. Iskolás líra szájbarágós gondolatokkal. Még tartalmilag is is szegényes: kitűnik, hogy ég és föld a különbség közte és az igazi költők között, ha ha összehasonlítjuk ezeket a szerelmes pl. Ady ambivalens érzelmeivel, Szabó Lőrinc önelemző-önmarcangoló szerelmi lírájával, József Attila merész képeivel a kedves a vágyott nő testének belső tájairól. Tartalmilag ez a költészet teljesen semmitmondó, egy olyan világról beszél, ahol az ég kék, a fű zöld, a házasság pedig az örök szerelem boldogságát jelenti, vagyis amilyennek a világot általában látni szeretnénk. Azt képzeli, minél jobban szereti a feleségét, annál jobb lesz a vers. Ez azonban nem esztétikai teljesítmény: poétikailag ez a költészet nem értékelhető, gondolatilag úgyszintén.
Vannak viszont olyan szövegek is, ahol még maga a gondolat is hiányzik. A vers itt mintha el akarna mondani valamit, mintha valami fontosat akarna közölni, de aztán végül semmi érdemi nem hangzik el. Erre példa lehet mondjuk az Emlékező vers, ahol gondolatban a halott apjához beszél.
S bár mostani férfifiadnak már
asszony a gondja, sok gondja mögött
s göndör könnyekkel nem koszorúzza helyed;
tudja, hogy egyszer elveszti ő is a harcot és elesik
majd! ezért hát férfiként idéz, ha ritkán
rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.
Úgy tűnik, a versnek itt az a fő célja, hogy elmondjon valamit a halott apjának. Ám az derül ki, hogy valójában az égvilágon semmi mondanivalója nincs. Mert mit is akar közölni? Hogy nem könnyezi meg az apját? Hogy már inkább az asszonyokkal foglalkozik, mint az apja emlékével? Vagy hogy ritkán esik róla szó? Vagy hogy férfiként idézi fel az apját? De mit jelent férfiként idézni? (És mellesleg: mi az a göndör könny?)
Hasonló a helyzet a Huszonnyolc év c. verssel. Ez a szöveg egy valós életrajzi esetről beszél: születéskor meghalt az anyja és az ikertestvére. De mit is mond erről? Az anyja huszonnyolc éves volt, mint a költő a vers megírásakor. Ennyi. Semmit nem tud érzékeltetni az eset tragikusságából, és szintén nincs semmi gondolata azzal kapcsolatban. Mintha azt várná, hogy maga az esemény fog hatást gyakorolni ránk, mindenféle költői feldolgozás nélkül. Ugyanerre a semmitmondásra példa Az Il faut laisser... c. szöveg. A költő Ronsard utolsó versének egyik sorát idézgeti magában. Közben lát a mezőn bikát, fákat, az égen felhőket, madarakat. Hogy ennek mi köze az említett francia vershez, nem derül ki. Hogy miért érdekes a felidézett szöveg, rejtély. Ronsardól sem tudunk meg semmit.
Mindezzel összefügg az a feltűnő jellegzetesség, hogy Radnóti költészetének domináns retorikai alakzata a hasonlat. A hasonlat mindenhol jelen van. A versekben ez úgy jelenik meg, hogy általában van egy teljesen prózai kijelentés, és hozzá mintegy külsődlegesen, díszítménykét csatlakozik egy hasonlat. Ha kivennénk a művekből a hasonlatokat, maradna egy prózai szöveg, ami kicsit egyszerűbben ugyanaz lenne, mint hasonlatok nélkül. A jobb költők verseivel ezt nem lehet megtenni. A tartalom és a hasonlat Radnótinál külön életet él, de a nagyobb baj az, hogy a hasonlat bizonyos esetekben egyáltalán semmit nem ad hozzá ahhoz a gondolathoz, amihez társul, semmivel nem teszi érzékletesebbé azt. A legtöbb hasonlatban nincs is semmi költői fantázia, semmi eredetiség, semmi szuggesztív erő. Sok esetben ráadásul a hasonlat még csak nem is analóg, hanem ellentétes azzal a gondolattal, amit megvilágítani hivatott, így teljesen összezavarja a szöveget. Bemutatok erre néhány példát.
Eddig úgy ült szivemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag
(Sem emlék, sem varázslat)
Itt elég lett volna, ha csak annyit mond, hogy harag ül a szivében. A mag hasonlatától semmivel nem tudunk meg többet a haragról. Vagy:
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
Az, hogy a költő szerelme örök, közhely, és a csigaházról szóló hasonlat ehhez semmit nem tesz hozzá. Idézek néhány sort a Levél hitveshez c. költeményből, ahol kivételesen még akadnak jobb sorok is:
Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék
Nos, a zsoltár itt, ahogy a fentebbiekben is, semmivel nem járul hozzá az előző gondolathoz - sőt, teljesen összezavarja azt. Egy márványszobor lehet súlyos, de a zenéhez éppen az anyagtalanság, könnyedség képzete kapcsolódik, ráadásul a zsoltár azért is légiesnek mondható, mert a hívek szándéka szerint Istenhez kell felemelkednie. A szépségnek a fényhez és árnyékhoz való hasonlítása teljesen semmitmondó. Ugyanez a helyzet a későbbi sorral is: "ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg": a hasonlat itt is csak szószaporítás, unalmas, üres képzettársítás. Pedig a "vakon, némán is eltalálnék" sor nagyon jó, mivel kivételesen erőteljesen fejezi ki a magára hagyott ember kétségbeesését. Szintén érdekes a "bombák fönt a gépben / zuhanni vágytak" szakasz is, amely meglepetést okoz azzal, hogy egy lelketlen pusztító eszközt személyesít meg.
Mindez tehát egy tehetségtelen költő erőlködése, amit ráadásként még külön szétzilál a képzavarok és a felesleges, értelmetlen jelzők irdatlan tömege.
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.
(Huszonnyolc év)
Az érthető, hogy a szabadság kemény és szeles: a szabadság választással jár, a választás pedig felelősséggel és erőfeszítéssel, emiatt mondható keménynek. De mi akar lenni az, hogy "pendülő"? Ez itt egy teljesen felesleges, ügyetlen jelző, ami egyáltalán semmiféle kapcsolatot nem teremt a kontextussal, és teljesen ellehetetleníti a szöveget. Vagy egy másik példa:
Sétáló fényben a hosszú napon
futottak együtt és összekocódtak,
majd fekvésük fölé ideges
fíútigris kereső dobogása
szőtt neszező takarót.
(Ének a négerről, aki a városba ment)
Itt meg lehet figyelni a görcsös erőfeszítést, hogy úgy érzi, minden egyes névszóhoz oda kell biggyesztenie egy jelzőt még azon az áron is, hogy az egészből egy értelmetlenség sül ki: hogyan lehet dobogásból neszező takarót szőni? A dobogás hangos, a neszezés meg halk hang. Vagy:
S mondom a verset; törekedik már
s úgy hangosodik szájamon, mint hű
lehellet csók után és mint avar
között az ifjú fű.
(Este a kertben)
Mondani sem kell, hogy ha a hangosságra akarunk hasonlatot találni, akkor a lehellet igencsak kevéssé alkalmas erre, mivel az a legritkább esetben sem szokott hangos lenni, a növő fűről már nem is beszélve.
A példákat hosszan lehetne sorolni, de ennyi is elég, hogy lássuk, miért, mitől rossz költő Radnóti. A pásztori Múzsa, akit a Harmadik eclogában hívogatott, nemigen sietett homlokon csókolni a költőt.
Utolsó kommentek