Dragomán György könyvét, A fehér királyt olvastam a napokban (részben azért is egyébként, mert kötelező olvasmány a középiskolai Arany János irodalmi versenyen). A könyv egy tizenegy éves fiúról, Dzsátáról szól, aki magára marad az édesanyjával, mert az apját munkatáborba a Duna-csatornához.
A könyv a saját megnevezése alapján regény, de a fejezetek nagy része önálló történetként is olvasható, így beszélhetünk akár novellaciklusról is (úgyhogy e szövegegységeket a következőkben nagyvonalúan hol novelláknak, hol fejezeteknek nevezem, minden különösebb teoretikus igény nélkül). Ami engem illet, én nagyjából az első két fejezet után meggyőzve éreztem magam arról, hogy egy jó könyv akadt a kezembe. Mindkét elbeszélés szépen lecsiszolt és kerek novella amellett, hogy egészen más típusú szövegek.
Az első fejezet egy drámai epizódot mesél el a narrátor életéből, ami egyben a regény keretét is megadja. A főszereplő fiú apját munkatáborba viszik, ő pedig megkéri a fiát, hogy legyen helyette férfi a házban. A kisfiú ezért egy tulipáncsokrot szed anyjának, mert az apa is mindig ilyen módon emlékezett meg a házassági évfordulójukról. Amikor átadja a virágot, megjelennek a hatalom emberei, és elmondják az igazat az apáról.
Két momentumot szeretnék kiemelni a szövegalkotással kapcsolatban. Ez a fejezet művészileg attól olyan erős, hogy egy apró eseményen (a tulipáncsokor leszedésén és átadásán) keresztül tudja érzékeltetni az apa hiányának drámáját. A kisfiú megpróbálja apját helyettesíteni, ám az anya arcának fájdalmas kifejezéséből érezni lehet, hogy ez a helyettesítési kísérlet éppen a hiány tudatának felfokozásához, nyomatékosításához vezet. A másik érdekes oldala a művészi kivitelezésnek, az Dragomán úgy meséli el ezt a mély lélektani drámát, hogy a soha nem magyaráz közvetlenül, nem beszél hősei lelki világáról, kerüli a belső monológot. Az anya nagyon heves érzelmeire csak a cselekvéseiből, arckifejezésének külsőleg érzékelhető változásából következtethetünk, pl. amikor „olyan volt az arca, mintha kiáltani akarna” (13). Amikor pedig megjelennek a katonák, a narrátor így fogalmaz:
és akkor az alacsonyabb rászólt anyára, hogy fogja be a száját, és anya tényleg elhallgatott, az ősz hajú meg odaállt elém, és úgy kérdezte, hogy te, kisfiam, még mindig azt hiszed, hogy az apád kollégái vagyunk, és akkor én nem mondtam semmit, de éreztem, hogy hogy kihűl a testem, mint tornaórán, felmérő futás után, amikor előre kell hajolni, mert máshogy nem kap levegőt az ember (16)
Tehát az elbeszélő a saját érzelmeit is a külső, vegetatív kifejeződésen keresztül érzékeli. Az eseményekben feltáruló belső dráma mélysége és ez az erőteljesen kívülre helyezett nézőpont remekül ellenpontozza egymást.
A tragikus első fejezetet pedig magát is remekül ellenpontozza a második szövegegység, amely egy alapvetően humoros novella, amely ötletes csattanóval végződik. Itt is finom írói érzékre vall, hogy Dragomán humora nem harsány, a stílus finoman ironikus, a szöveg mosolyogtató hatásának mértéke megfelel az írói intenciónak, más szóval nem akar viccesebb lenni, mint amennyire vicces (ez pedig nem is olyan egyszerű dolog: gondoljunk csak az amerikai vígjátékokra, amelyek közben gyakran érzi a néző, hogy a poén nagyon nagyot akart szólni, de mégsem tudunk rajta nevetni, mert pl. előre kiszámítható, közhelyes vagy ízléstelen). Ez a fejezet engem egy kicsit gyerekkorom egyik kedvenc olvasmányára, René Goscinny (aki az Asterix-képregények szövegét is írta) könyveire, A kis Nicolasra, ahol a címszereplő ártatlan komolysággal meséli el a csínyeket és a véletlen ballépéseket, amiket társaival elkövet.
Rendkívül imponáló, ha egy író többféle hangnemben is képes megszólalni, méghozzá ilyen finom arányérzékkel, élénk, de nem rikító színekkel. A mesélni tudás, a fordulatos, de jól felépített cselekményszövés képessége pedig olyan erény, ami méginkább felerősíti az előzőt.
A humor a következő szövegekben nem válik uralkodóvá, de a történetek továbbra is jól működnek. Jó érzés volt olyan szövegeket olvasni, amelyek mintha igazi „régimódi” novellák lennének a klasszikus recept szerint: mindegyiknek van valamilyen erős alapszituációja, szépen kidolgozott konfliktussal, drámai csúcsponttal vagy fordulattal a végén. Dragomán távol áll a posztmodern iróniától, komolyan veszi a mesét, nem riad vissza a súlyos és nehéz pillanatok ábrázolásától, de messze áll az érzelgősségtől. Akár a XIX. század második felében, a magyar novella fénykorában is íródhattak volna ezek a szövegek, amikor olyan sok remek kismester alkotott ebben a műfajban.
Ami a drámai alapszituációt illeti, nekem a kedvencem a csákány, amelyben a narrátor fiúval a földmunkások viccből egy rövid időre elhitetik, hogy a himlőhelyektől eltorzult arcú munkás az apja, aki a szörnyű sebhelyek miatt nem mer hazatérni a családjához, mert fél, hogy elborzasztaná őket. A fiú érzi, hogy ez hazugság, de egy pillanatig mégis bizonytalankodik: és ha tényleg ez az idegen ember az apja, aki maga is fél, hogy a fia nem fogja elfogadni? Csákány visszatér az alkuban, és megvédi a Dzsátát a többi gyerektől, akik meg akarják verni. Kiderül, hogy az eltorzult arcú és teljes magányban élő munkás mélységes rokonszenvet érez a fiú iránt, amiért az egy pillanatig az apjának nézte. Megmutatja a fiúnak régi személyigazolványát, benne régi arcképét, amit ő maga sem látott meg azóta, hogy a sebek elborították az arcát. A két ember sorsa összefonódik egy nagyon furcsa, minden érzelgősség nélkül, de nagyon erőteljesen megformált és valóban megragadó emberi kapcsolatban, melyben rendkívüli sokrétűséggel fejeződik magány, a hiány, a másoktól és önmagunktól való elidegenedés rettenete, a társak utáni vágy érzése. Amikor pedig Csákány azt jósolja Dzsátának, hogy vissza fog térni az apja, de cserébe el fog veszíteni valaki mást – nos, ez egy valóban rémítő pillanat a novella csúcspontjaként, egészen beleborzong az olvasó.
A szövegegységek mesterien össze vannak szerelve: a motívumok, amik a történetekben külön-külön feltűnnek, egy fordulat során mindig szépen összekapcsolódnak a végkifejletben, jelentéssel telítve egymást. Az ajándékban pl. amikor a főszereplő megérkezik vendégségbe a nagyapjához, az öreg tesz egy dühös megjegyzést a macskákra, akik bepiszkolják a füvet – amikor pedig átadja a fiúnak a nagy ajándékot, egy pisztolyt, akkor a macskát választják célpontnak. A bőségben a főhős a bolt felé tart, és közben meglepetten látja, hogy egy ember banánt eszik az utcán (ő maga már három éve nem kóstolt déli gyümölcsöt), a bolt előtt pedig tülekednek az emberek. Ez a tülekedés apránként valóságos csatává fokozódik, melyből kimenekülve a főhős az ingébe nyúl is kivesz – egy banánt, amit ellopott a harc közben. A számokban az iskolapadban ülő fiú szexuális fantáziája egy remek mondatban kapcsolódik össze a matematika óra témájával:
És amíg ezen gondolkodtam, végig Izát néztem, és közben Klidész bá elkezdett magyarázni valamit, valami példát, fel is rajzolt a táblára egy háromszöget, egy ilyen egyenlőszárú háromszöget, azt akarta bebizonyítani, hogy a szögfelező az oldalakat is egyenlő részekre osztja, na és akkor arról az egyenlőszárú háromszögről nekem megint csak a pina jutott eszembe, mert tudtam, hogy a pina az háromszög alakú, és hogy pont úgy kell pinát rajzolni, mint amikor egyenlő szárú háromszöget rajzol az ember (…) 75-76.
Viszont van két pont, ami bennem hagyott némi tanácstalanságot. Az egyik éppen az, hogy ez a szöveg egyszerre novellaciklus és regény, ez pedig bennem meglehetősen aszimetrikus benyomást keltett. A szövegek egy része összekapcsolódik, és kiad egy regényt, más részük viszont mintha független lenne a többitől (pl. a számok vagy a szelep). Tehát sem ez, sem az.Azok az összekapcsolódások, amik olyan jól integrálják az egyes szövegeket, részben működnek az egész kötet tekintetében, részben meg nem. Nekem inkább azok a fejezetek tetszenek, mint pl. a csákány és az alku, amelyek önmagukban is kerek történetek, miközben egy nagyobb egységnek is részei.
Szintén zavaró volt számomra, hogy éppen a fehér király, vagyis a címadó elem nem nagyon rendelkezik összetett kontextussal a kötetben. A sakkfigura az afrika c. fejezetben kerül elő, aztán feltűnik még az alku elején, de nem játszik különösebben fontos szerepet. Ráadásul éppen az afrika az, amely valahogy mintha kilógna a regény szövetéből. A sakkautomata, amellyel Dzsátá itt játszik, egy meséből lépett elő, ez egészen környezetidegen elem ebben a sivár, nyomasztó világban. Ráadásul az is furcsa és lélektanilag kissé furcsán motivált momentum, hogy Dzsátá ilyen önfeledten tud játszani a bábuval, miközben tudja, hogy az anyja a nagykövettel az apjáról beszél, akinek a hiánya a központi motívuma a regénynek. Furcsa, hogy nem is izgul az apja miatt.
Most pedig eljátszom a gondolattal, hogy százalékosan fogom értékelni a könyveket, amiket elolvasok. Ezen a skálán 100 %-ot kapnak azok a művek, amik a legnagyobb kedvenceim, pl. A könnymutatványosok legendája, A rózsa neve, a 85rminal, a Száz év magány, a Pacsirta, az Egy magyar nábob, Fekete gyémántok, a Mester és Margarita, A nevető ember, A homokember, Cholnoky Viktor novellái, H. G. Wells novellái, Kosztolányi versei stb.
90 % -ot kapnak azok a művek, amelyek nem a legnagyobb kedvenceim, de voltak, vagy közel állnak hozzá, pl. a Twist Olivér, a Szerelem a kolera idején, A Legyek Ura, Borges novellái, Baudelaire versei, Rilke versei, Ady.
50%-ban lehet kifejezni azokat a könyveket, amikben nincs különösebb művészi teljesítmény, viszont szégyenkezniük sem kell. Erre a legnehezebb példát mondani, de pl. Tompa Mihály versei.
Varró Dániel, akit nem szeretek, de azért rendelkezik egy kevés formai érzékkel, tehát van a költészetében egy kevés értékelhető teljesítmény, 15 %-ot kap, de talán megadhatom a 20-at is.
Szemben pl. Kovács Ákos dalszövegeivel, aki kiérdemelte az abszolút 0%-ot, mert sokan költőnek tartják, de a költészet terén a totális tehetségtelenség és műveletlenség jellemzi.
A fehér király eredménye 80 %
A változtatás jogát fenntartom, az értékelések módosulhatnak, kivételt képeznek ez alól azok a művek, amik 100%-ot értek el, az ő helyük végleges.
Utolsó kommentek