Diákkorom egyik nagy élménye volt Victor Hugo regénye, A párizsi Notre-Dame; kíváncsi voltam, milyen érzés lesz idősebb fejjel újraolvasni. Gyakran előfordul, hogy felnőtt korban kézbe véve fiatalságunk kedves könyvei bizony szánalmasnak, giccsesnek vagy ötlettelennek tűnnek, és semmit sem képesek megtartani régi erejükből. Hugo viszont nekem szerencsére most sem okozott csalódást, a varázs nem tört meg, még ha vesztett is az erejéből.
Igaz, hogy most már úgy érzem, hogy a regény bizonyos részeiben a mai kor emberének bizony kissé már avíttnak tűnhet. Ilyen kimódoltnak érződő alak mindenekelőtt az előző századi gótikus regényeket idéző főszereplő, Claude Frollo, a Notre Dame papja, akit az Esmeralda iránt érzett viszonzatlan és eszeveszett szerelme valóságos ördöggé változtat. Szintén kissé eltúlzottnak és mesterkéltnek hatnak Frollo szónoklatszerű vallomásai a szerelem végletességéről, a pokolról és egyebekről. A cselekmény egyes fordulatai, mint pl. a hősök álruhás kalandjai, egymás követése stb. szintén a romantika kopott eszköztárába tartoznak.
Ám a könyv olvasása során ezek a motívumok mégsem igazán zavaróak, mivel a baljós atmoszféra és a látomásos képek súlyt adnak a szereplőknek és történetüknek, melyben a sors, a halál és a szerelem végzetes hatalma nyilatkozik meg. A középkori sötét város, a titokzatos katedrális képei felejthetetlenek. Mindenekelőtt emlékezetes azonban a regény komor és megrendítő befejező jelenete, a haláltusáját vívó Claude Frollo és az Esmeraldát sirató Quasimodo kettőse a Notre Dame magasában, a távolban a halott cigánylánnyal. A két főhős, akiket egykor mélységes és kikezdhetetlennek tűnő kötelék fűzött össze, most valamiféle végletes metafizikai csöndben szenvedik el sorsuk beteljesülését, a teljes reményvesztettség és az elviselhetetlen fájdalom állapotát. Mintha a feneketlen űr választaná el őket egymástól, totális a némaság, a torony magassága pedig nem jelent semmiféle transzcendens jelenlétet: ez a magasság nem Isten közelsége, hanem elszakadás a földtől, a léttől való megfosztottság légüres tere.
És persze szintén dicséretre méltó a regény meglepő záró mondata, mely mindenféle érzelgősség nélkül, megrázó erővel és tömörséggel fejezi ki a szeretet után vágy erejét és a szörnyeteg-lét borzalmas drámáját.
HUGO SZÖRNYEI
A párizsi Notre-Dame talán legnagyobb művészi remeklése Quasimodo megalkotása. Quasimodo szörnyfigura, akit első megjelenésekor Hugo gonosznak nevez, ám a regény során kiderül, hogy valójában egy szeretetre méltó lény, akit rútsága kitaszított az emberek közül. Quasimodo púpos, félszemű, sánta, süket, de hatalmas fizikai erővel rendelkező teremtmény, könnyedén ugrándozik a katedrális falain. Talált gyermek volt: valaki kitette, Claude Frollo magához vette, felnevelte, és a katedrális harangozójává tette. (1842-ben, vagyis a regény cselekményének idején Quasimodo húsz éves, Claude Frollo harminchat, Esmeralda tizenhat).
Hugo mestere a legmeglepőbb ellentétek összekapcsolásának, és ez a különös tehetség remekül megmutatkozik Quasimodo megformálásában. A harangozó szimbiózisban él a Notre Dame-mal, szinte sohasem mozdul ki az katedrálisból; számára ez a templom az otthon, sőt az egész világ. Quasimodo „úgyszólván belekövült” a katedrálisba, „s úgy tetszett, nem pusztán lakója, hanem természetes tartalma az épületnek.”[i] Tehát egy élőlény és egy épület kettőséről van szó, vagyis a szervetlennek és a szervetlennek valamiféle groteszk kapcsolatáról. A harangtorony olyan Quasimodo számára, mint egy kalitka, melyben a harangok énekes madarak módjára csak neki csicseregnek, sőt valóságos szerelem fűzi ezekhez a hideg érctárgyakhoz: „Quasimodónak tehát tizenöt haranghölgye volt harangháremében, de a kedvence a kövér Marie.” A regény metaforikus síkján pedig a katedrális élővé változik, miközben Quasimodo épületként jelenik meg: a harangozó valósággal „megszelidíti” az épületet, amely csak neki engedi, hogy megmássza a tornyait, róla viszont úgy beszél a szerző, mint egy sötét és elhagyatott képződményről: „ha kifürkészhetnénk e korcs alkat mélységeit, ha megadatnék nekünk (….), hogy kikutassuk e sötét teremtmény homályló belsejét, hogy világot vessünk fény nem járta zugaiba, a zord vakjáratokba, majd hirtelen éles fényt bocsássunk e barlang mélyén leláncolt lélekre, bizonyára olyan elnyomorodott, satnya, csenevész állapotban találnánk a szerencsétlent, mint a velencei ólombörtönök foglyait (…).”[ii]
Hugo világában nem Quasimodo az egyetlen szörny: Hugo a szörny-lét valóságos metafizikusa; életművében a szörnyek panoptikuma tárul az olvasó elé. A figura már az első regényben fontos szerepet kap: a tizenhat éves korában írott Bug-Jargalban (1818) a gonosz, ijesztő arcú spanyol törpe, Habibrah taszítja bele az elbeszélő főszereplőt és fekete bőrű barátját a sötét végzetbe. A szörny néhány évvel később újra felbukkan az Izlandi Han (1823) címszerepében, ahol a haramia éles fogaival, karmos kezeivel, sötét gaztetteivel tartja rettegésben a regénybeli világot. A szörny-lét teljes rettenetében mutatkozik meg A király mulat (1832) c. rémdrámájának borzalmas történetében, Triboulet alakján keresztül. Triboulet Quasimodohoz hasonlóan púpos, Ferenc király udvari bolondja. Triboulet monológjából idézek:
(...) Nagy Ég! szomorúan s mogorván,
mert kényelmetlenül szúk börtön testi formám,
ocsmány külsőm miatt undorral telve benn,
minden erőre és szépségre irigyen,
fények között, ahol csak elborul világom,
majd vadul s egyedül, mikor homályra vágyom,
mikor elrévedek néha s enyhítgetem
lelkemet, mely zokog keservesen (..)
(Kálnoky László fordítása)
Harmincnyolc évvel A párizsi Notre Dame után A nevető emberben (1869) Hugo újra a szörnyetegre osztja a főszerepet, a bizarr Gwynplaine-t állítva a borzalom színpadának reflektorfényébe. Gwynplaine angyalian jóságos, tiszta lelkű lény, akinek csecsemő korában fülig felvágták a száját, az arcát pedig műtétileg eltorzították, mintha örökösen nevetne. A belső szépség és a külső rútság, illetve a nevetés és az iszony ellentétei Gwynplaine megformálásában újabb nagyszerű példák az ellentéteknek arra a meghökkentő összekapcsolási módjára, amiről Quasimodo kapcsán is szóltam. Fontos egyébként megjegyezni, hogy Gwynplaine figurája közvetlen ihletője volt Batman ellenségének, Jokernek is, Paul Leni 1928-as amerikai némafilm adaptációján keresztül. Végezetül pedig kiegészíthetjük e szörnyek sorát a rettenetes és híres polippal, amely A tenger munkásainak barlangjában megtámadja Gilliattot, és amelynek Hugo örökre felejthetetlen leírását adja a regény lapjain.
A szörnyhöz kapcsolódik egy másik jellemző téma, amelyhez Hugo mindvégig megszállottan ragaszkodik, és úgy tűnik, hogy epikájának egyik legalapvetőbb rétegét adja. Ez pedig az elidegenedés, a magány állandóan jelen lévő, sorsszerű állapotának festése; a lélek végzetszerű dermedtsége. Quasimodo és Gwynplaine a tudatosságnak egészen eltérő fokain léteznek, de közös bennük, hogy szörny-létük örökre szóló és feloldhatatlan kitaszítottságba zárja őket. Quasimodotól a saját lelke ugyanolyan távol van, mint a külső világ: „A külvilágot sokkal távolibbnak érezte magától, mint a többi ember.”[iii] Bár negatív karakter, ugyanez a kitaszítottság megvan Habibrah-ban is a Bug Jargal lapjain, aki képtelen a szeretetre, és kizárólag az ép és egészséges embertársai iránti gyűlölet hajtja. De az elidegenedettségnek ugyanez a sorsszerűsége jelenik meg Claude Frollo figurájában is, akit papi pályája és belső végzete sodor a magányba, és ez teszi gonosszá, lélekben szörnyeteggé őt. És szintén ilyen elidegenedett lény Gilliatt, A tenger munkásainak főhőse, aki a kommunikációra való totális képtelenségben létezik. Mindannyiukat a magány börtönéből való kitörés kétségbeesett vágya vezérli, de karakterüknek megfelelően ez a kommunikálhatatlan és artikulálatlan vágy különböző utakra vezeti őket: Quasimodot a halálba, Claude Frollot a gonoszság poklába, Gilliattot az elemekkel dacoló emberfeletti hősiesség légüres terébe.
Az elidegenedésnek ehhez a témájához, azt hiszem, több irányból közeledhetünk. Az egyik ilyen viszonyulási pont a részvét felől nyílik. Hugo egész életművében mélységes és soha nem szűnő együttérzést tanúsított a szegények, elesettek, kitaszítottak iránt; írásaiban minduntalan ostorozta a társadalmi igazságtalanságokat, az elnyomást, az erőszakot, a babonát, az előítéleteket.
Az elidegenedés motívuma azonban egy másféle összefüggésbe is beilleszthető. Nevezetesen abba, hogy ez már az a téma, ami a modernség egyik meghatározó eleme. Quasimodo és Claude Frollo, aki a katedrális rideg falai közt élnek, a hóvihar mélyén egyedül bolyongó gyermek Gwynpaline, a titáni munkáját sziklazátonyon egyedül végző Gilliatt mindannyian az elidegenedés allegorikus figurái. Lényegében ugyanazok, mint Mallarmé jégbe fagyott hattyúja, vagy Baudelaire örökre elfeledett, a sivatag végtelen kopárságába vesző szfinxe (Spleen III), amelyek a modernség kiemelkedő, emblematikus képei.
HUGO LÁTOMÁSAI
A másik téma, amelyet érdemes kiemelni Hugonál, az a látomásos képalkotás. Ezek a látomások Hugonál azért különösek, mert mindig egy pontosan meghatározható valóságelemből indulnak ki, és ezt a realitást változtatják álommá. A párizsi Notre Dame-ban egy konkrét épület és város jelenik meg, A tenger munkásaiban Hugo pontosan, szinte tervrajszerűen írja le Lethierry mester gőzhajóját és részletekbe menően jeleníti meg Douvre-sziklákat, ahol a regény meghatározó része játszódik. Ám ezek a helyszínek mintha valamiféle torzító lencsén keresztül tűnnének elénk, mintha álomban, a rémület vagy valamiféle lelki megrázkódtatás lelkiállapotában látnánk őket, mely képüket gigantikussá, valószerűtlenné torzítja, idegenné és fenyegetővé változtatja. Az épületek és természeti képződmények holografikus kivetülések az űr feketeségében, titokzatos és személytelen borzalommal telítve, valószínűtlen képek a rettenet vásznára festve. A tenger munkásaiban az eleinte valóságosnak tűnő sziklazátony apránként bizarr jelenéssé torzul, ahogy a tenger és a vihar káprázatos fényében a vízinövények és moszatok csillámlani kezdenek, és mint egy lázálomban, ezerféle dologgá változnak. Egy szöveghelyen pl. a sziklán látható, fura növényekkel elborított kövek olyanok, mintha roppant emberi belső szervek lenének, a vöröslő moszat pedig vérként csorog le a zátonyról. A víz alatti barlang (a polipszörny búvóhelye) pedig már kimondottan egy másik világba nyílik: a fény a tenger mélyéből érkezik, a barlang fala áttűnik mór kastély homlokzatába. A víz alatti növények itt egyszerre csillagok, fénysugarak, összetört szivárványdarabok, drágakövek; saját maguktól parázslanak a vízben.
A nevető ember is bővelkedik látomásos képekben. Ilyen monumentális vízió pl. az első könyvben az akasztott ember leírása. A hóviharban a kötélen himbálózó, oszlófélben lévő, szurokkal bemázolt hulla, amelyben mintha maga az éjszaka sűrűsödne össze, a létezés egész borzalmának allegorikus alakjaként lép elénk. A hulla a halál végtelen rettenetét fejezi ki, és mégis mintha élne, ahogy a fekete szemüregével a sötétségbe tekint. Amikor ostromolni kezdi a fekete varjúsereg, amely mintha a pokolból szállna fel, az egész apokaliptikus kép valamiféle isteni jelenlét nélküli kozmikus harc leírásává válik.
A párizsi Notre-Dame-ban különös módon nem a természeti képek, hanem a város változik ilyen látomássá. Maga az épület is mintha túlnőne önmagán, titokzatos lénnyé válik. A középkori Párizs, amelyben akkor még nem volt közvilágítás, mintha az éjszaka legmélyén sötétlene, maga is ijesztő feketeséggel telítve. Amikor Gringoire a Csodák Udvarába téved, a díszletek, a sötét épületek mintha valami végtelen feketeségből bukkannának elő, mely áttűnik rajtuk. Az éjszakának ugyanez a rettentő sűrűsége fogja körbe a jelenetet, amelyben a csavargók megostromolják a katedrálist. Ebben a szörnyű epizódban Quasimodo a torony csúcsáról olvasztott ólmot csorgat a szerencsétlenekre, akik tömegével égnek halálra a tüzes folyadéktól. A templomtoronynak itt végképp semmi köze semmiféle isteni jelenléthez: a világot mintha elhagyta volna Isten, a Notre-Dame inkább egy sátáni képződménynek tűnik, mintha Dante poklának legmélyén járnánk. Minden csupa feketeség, egyedül az izzó ólom világítja meg a tornyokat és a rémítő, faragott kőszörnyetegeket.
Az épület tetejéről olvasztott ólom zuhogott alá két sugárban a csőcselék legsűrűjébe. Az embertenger egyszeriben elsimult a gőzölgő fém alatt, amely azon a két helyen, ahová lezúdult, két fekete és füstölgő lyukat ütött a tömegbe, akár a forró víz a hóba. Félig elszenesedett haldoklók fetrengtek és ordítottak kínjukban. A két vastag zuhatag körül szanaszét borzalmas eső permetezett, lefröcskölve az ostromlókat, cseppjei tüzes fúróhegyek gyanánt hatoltak az agyakba. A sűrű tűzeső valósággal szitává lyuggatta szerencsétleneket.
(...)
A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel szikraörvényt hányva a két torony közé, a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. A láng tövében, a két mellvéd alatt, amelynek lóhereívei tűzvörösre gyúltak, két szörnypofájú vízköpő okádta szakadatlanul ezt az égő patakot, amelynek zuhataga ezüstösen vált ki az alsó homlokzat sötét hátteréből. (...) A láng fölött nyersen és élesen vált ki a két roppant torony egy-egy oldala, koromfeketén az egyik, tűzvörösen a másik; maguk a tornyok még óriásabbnak látszottak attól a végtelen árnyéktól, amit az égre vetettek. A kőbe faragott, megszámlálhatatlan ördög-és sárkányfej vészjósló kifejezést öltött, szinte életre kelve a nyugtalanul lobogó tűzben. Sárkénykígyók nevettek, vízköpő kutyák csaholtak, szalamandrák fújtak a lángba, szörnyfejek prüszköltek a füstbe. És e rémalakok közül, amelyeket kőálmukban életre keltett a lobogás és ropogás, az egyik még talpra is állt, és időnként elhaladt az égő máglya előtt, mintha denevér suhanna el az égő gyertya lángja előtt.
A párizsi Notre-Dame cselekménye lassú folyamként hömpölyög a hatalmas látomások és hosszadalmas leírások sziklái között. Akad itt nagyívű kitérő (az Ez elpusztítja amazt c. fejezet) és totálisan felesleges szakasz is (Francia Lajos úr őfelsége imádkozószobája), de azért az elbeszélt történet és az elbeszélés arányos egymással; az ijesztő teremtmények rajza, végzetszerűen összekapcsolódó sorsuk meséje megrendítő mélységet kap a pátosszal teli stílustól és a monumentális látomásosságtól. A Notre-Dame ezzel félúton van az Izlandi Han szikár, de színtelen és érdektelen elbeszélésmódja és a kései A nevető ember dagályossága között, amelyet az invenciózus történet és a kozmikus vizualitás ellenére kissé nehézkessé tesznek a végtelen szónoklatok és elmélkedések, illetve a cselekmény és a tárgyi világ minden apró részletéhez oldalnyi kommentárokat fűző tudálékosság. A párizsi Notre-Dame a történelmi regény, a költői látomás, a mese és a mítosz és a rémtörténet különös, néhol kissé túlírt, de szépen kimunkált keveréke.
[i] Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame. Európa, Bp., 1986. 171.
[ii] Uo. 172.
[iii] Uo. 173.
Utolsó kommentek