Olvastam a múltkor egy cikket Ray Kurzwell könyvéről, amelyben a szerző felvázolja az emberiség várható jövőjét, amelyet a hihetetlen mértékben előrehaladott technikai fejlődés jellemez majd. Az egyik érdekes jóslata szerint „aki mostantól számítva még 20 évig él – a modern tudományos eredményeket alkalmazva erre márpedig sokaknak van esélyük –, az tulajdonképpen örökké élhet.”

Ezzel valóra válna az ember régi vágya. Örökké élhetnénk, mint a mesében. Mindannyian rettegünk a haláltól; szörnyű belegondolni, hogy nem csupán átmenetileg, hanem örökre megszűnünk létezni, az emlékeink, tudásunk, tapasztalataink örökre semmivé foszlanak, akárcsak mi magunk. Soha többet nem látjuk a napfényt, nem járunk fent a földön a tavaszi napsütésben a ragyogó ég kék boltozata alatt, nem ülünk együtt egy asztalnál a szeretteinkkel, nem olvasunk több könyvet, nem eszünk több marhasültet, nem sörözünk többé a haverokkal meleg nyári estéken. Mennyivel jobb lenne örökre itt maradni, mindörökre jegyet váltani az élet nagy cirkuszába, nem hagyni el soha többé a vidám baráti társaságot, virágok záporában fürdeni az örök tavaszban! Sokan hisznek is benne, hogy ez lehetséges, a vallások pl. örök életet ígérnek híveiknek a túlvilágon. Amire vágynak, azt igaznak hiszik, a vágyat valóságnak képzelik. Meg kell mondanom, én is szeretnék örökké élni, de néhány gondolat felvetődik bennem a témával kapcsolatban.

Örök élet, de minek?

A helyzet azonban az, hogy nem mindig jó, ha megkapjuk azt, amit szeretnénk. Vannak vágyak, amiknek a beteljesülését nem öröm, hanem kiábrándulás követi; vannak dolgok, amik attól szépek, hogy elérhetetlenek. Ha azt mondanánk az adott embernek, hogy már csak egyetlen éve van hátra, hogy csak egyetlenegy vacak évet tölthet már el a rokonai és barátai körében, csak egyetlen évig láthatja szeretett városát, csak egyetlen évig járhat be a munkahelyére – akkor felértékelődne számára az élet, minden pillanatot ajándéknak érezne. Ezzel szemben ha azt közölnénk vele, hogy meghosszabbítottuk az életét mondjuk ezer évre – azaz még ezer évet kell leélnie a férjével/feleségével, ezer évig kell még rónia szeretett városa utcáinak köveit – úgy érzem, a legtöbb ember inkább megrémülne ettől a gondolattól, mintsem felvillanyozódna tőle. Freud szerint az ember soha nem az állandóságnak örül, hanem a változásnak: öröm az, amikor pl. megszabadulunk valamilyen feszültségtől, vagy amikor valami kedvező fordulat áll be az életünkben.

De nézzük csak meg az embertársaink többségét. Ha megkérdezzük az átlagembertől, hogy mik a tervei a következő öt évre – miben akarja önmagát tökéletesíteni, fejleszteni, mi újat akar tanulni, milyen könyveket akar elolvasni, kiderül, hogy nem mindenkinek van ilyen terve. Számtalan embert hallottam már arról panaszkodni, hogy unatkozik. Unatkozik a szabad napján, unatkozik munka után otthon a tévé előtt, az iskolában, a nyári szünetben. Minek akkor nekünk az örök élet, mit is kezdenénk vele?

Ráadásul azt is érdemes hangsúlyozni, hogy az ember, ahogyan minden élőlény, folyamatosan változik az időben. Az öreg ebek sem olyan játékosak, mint a kölyökkutyák, Ha több száz évig élnénk, nem lennénk túlságosan mogorvák és unottak? Vagy megállna a lelki/testi változásunk mondjuk 20 éves korunkban? Örök fiatalságot is kapnánk az örök élethez?

A mulandóság értelme

A Lét és idő utáni Heideggert én nemigen szeretem, a Bevezetés a metafizikába c. műve pl. szerintem egy ostoba, üres hatásvadász giccs (főleg a „tudománykritikája,” amely szerint a tudomány „eltárgyiasítja” a létezőt, és ezzel elfedi a lét „eredendő” értelmét). Ám a Lét és idő Heideggerének van értelmes mondanivalója ebben az ügyben. Heidegger szerint az ember halál felé való lét: az embert az különbözteti meg az állattól, hogy tudatában van saját halálának, saját végességének. Az ember nem az örök jelenben él, hanem „kivetül” saját lehetőségeire és saját jövőjére. A halál nem egy véletlen, ami elkerülhető, nem is valamiféle tragikus esemény, hanem a létezésünk alapja, ahonnan értelmet nyer az életünk. Mivel végesek vagyunk, döntenünk kell az életünkről, meg kell értenünk, kik vagyunk, és kezdenünk kell valamit önmagunkkal.

Azt is tudjuk, hogy ha valamire kevesebb időnk van, akkor azt jobban beosztjuk, jobban kihasználjuk. A nyelvtanulás kapcsán olvastam egy Promodoro nevű közgazdász gondolatáról, amely szerint az ember mindig úgy végzi el a munkát, hogy az kitöltse a munkára adott időt. Ha egy órát adok magamnak a kert felásására, akkor meg is teszem ennyi idő alatt, de ha rászánom az egész napot, akkor egy napig fogok vele piszmogni. Ez szerintem tágabb értelemben érvényes lehet az egész életre, vagyis a totális életidőre is. Mivel az élet véges, az embernek el kell döntenie, mit kezd vele. A döntés megvalósítása sok esetben több évtizedet vesz igénybe, ami aztán nagyjáéból ki is tölti az életet. Ha pl. az ember tudományos pályára megy, akkor meg kell tanulni egy vagy két idegen nyelvet, elsajátítani a tudományterülete alapjait, megismerni az addigi kutatási eredményeket. Ha az életünk végtelen lenne, nem kellene döntéseket hoznunk, hiszen az örök életbe minden belefér. Ha én mondjuk ezer évig élnék, és nem frusztrálna, hogy már az életem útjának felén járok (40 éves leszek), hogy fogy az időm, akkor nyugodtan hátradőlhetnék. Ezer év alatt megtanulhatok akárhány idegen nyelvet, szakmát, tudományt, bármit. Viszont ha az életidő végtelen, akkor nem is kell igyekezni semmivel, nem szorongat semmi, és nincs mit beosztani, akkor az ember nem is igen küzdene semmiért. Nem hozna döntéseket, nem teljesítene be semmit, csak unatkozna naphosszat. Az élete szétmállna valamiféle üres szürkeségben. Valahogy úgy, mint a Misi mókus kalandjai c. bábfilmsorozatban gyerekkoromban. A címszereplő az örökké termő fát keresi, és amikor megtalálja, szomorúan látja, hogy alatta a mókusok lustán és elhízottan fekszenek, mivel nincs mit tenniük. Ha örök életünk lenne, az emberek nagy része igencsak unatkozna.

De utalhatnék kedvenc költőmre, Kosztolányira is. Nála az életidő múlása állandó téma, a feltartóztathatatlan időbeli mozgás tragikus és kiábrándító tapasztalat. A pillanatok kérlelhetetlenül sorra belehullnak a múlt feketeségébe. Ám ez a tapasztalat az, ami megtanítja nekünk értékelni az életet. Az egyes pillanatok azért szépek, mert visszahozhatatlanul egyediek, törékenységükből és mulandóságukból fakad szépségük lényege.

Freud és a halálösztön

Az egyik legérdekesebb szöveg, amit a halálról olvastam valaha, Freud műve, A halálösztön és az életösztönök (Múzsák, Bp., 1991).. Mégpedig azért olyan érdekes, mert egészen felforgatja benne a halálról és az életről alkotott képünket, és egyfajta "kifordított mitológiát" alkot.  

Freud 1920-ban írta e művét. Mint tudjuk, ez a könyv fordulatot hozott a pszichoanalízis történetében, innen számítjuk Freud életművének harmadik szakaszát (a második szakasz az Álomfejtés 1900-es megjelenéséhez köthető, mivel Freud ebben a könyvben dolgozta ki teljes részletességgel és tételesen az ún. első topográfiai modellt, amely a pszichoanalitikus elmélet egyik tartópillére). Freud eddig a pillanatig két alapvető ösztönt különböztetett meg: a fajfenntartás és a létfenntartás ösztönét. Itt viszont ezt a lényegi dualitást összevonva a két ösztöncsoportot életösztönöknek nevezte el, és szembeállította azokat az újonnan felfedezett halálösztönnel. A halálösztön később nagy karriert futott be a pszichoanalitikus elméletben, hiszen később sokféle transzformáción ment keresztül. (Pl. ha az ént választja tárgyául, mazochisztikus ösztön, ha külső létezőt, akkor agressziós ösztön stb.)

A szóban forgó munkában azonban Freud még maga is tétovázva szembesült a halálösztön létének lehetőségével; a könyv vége felé őszintén bevallja, hogy ő maga sem tudja, elhiggye-e saját ötletét. Ennek az ösztönnek a felfedezése meglepő, ijesztő, de mindenképpen nagyon izgalmas és szuggesztív elgondolás. Hogy Freud miként jutott el ide, az talán nem teljesen világos első olvasásra, mivel megkíván némi jártasságot a pszichoanalízis elméletében, de eléggé logikus következménye az addigi elképzeléseinek.

Tudni kell, hogy Freud szerint a lelki jelenségeket három különböző nézőpontból kell megvizsgálni ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róluk, a három nézőpont összességét nevezte metapszichológiai leírásnak. Az első a topográfiai nézőpont, amely meghatározza azt, hogy egy adott pszichológiai fenomén a lelki szerkezet mely részén helyezkedik el a tudatos – tudatelőttes – tudattalan hármasságában. A második nézőpont a dinamikai, ez azt igyekszik leírni, hogy miként mennek végbe a lelki folyamatok, mint pl. amikor az elfojtásról beszélünk, ami a nemkívánatos vágyakat lehasítja tudatról, és tudattalanba száműzi azokat, vagy a sűrítésről és eltolásról, amikor a tudattalan átviszi az energiáit a tudatelőttes emléknyomaira.

A harmadik nézőpont az ökonómiai, amely a lelki folyamatokat mint energiák mozgását kívánja leírni. Freud szerint a vágy lelki energiaként létezik, mely feszültséget okoz a lelki szerkezetben. Amikor egy vágy kielégül, akkor az energia levezetődik, a lelki rendszer energiamentes vagy alacsony energiájú állapotba kerül, ez pedig örömöt okoz. Vannak tudattalan vágyak, melyeket magunknak sem merünk bevallani, ezek képezik a tudattalan elfojtott lelki anyagát. E vágyak erős energiát fejtenek ki, feszültséggel telítik a rendszert, ezzel kínt okoznak, és mivel a kielégítésük lehetetlen (hiszen ellentmondanak a tudatnak), a kín nagyon erős és tartós, ez pedig megbetegíti az embert.

Freud A halálösztön és az életösztönökben a háborús neurózis elemzéséből indul ki. A világháború után vagyunk, számtalan ember küzd a trauma feldolgozásával (ma a háborús neurózist poszttraumás stressznek mondanánk). E lelki jelenség jellemzője, hogy a betegek emlékezete újra és újra, kényszeresen visszatér a traumát okozó eseményhez, képtelen attól megszabadulni. Miután Freud leírta ezt a kényszeres visszatérést, rádöbben, hogy ez a mintázat a lelki élet számtalan más területén is felismerhető. Ilyen pl. a gyerekjáték, amikor a kisfiú (Freud saját unokája) újra és újra eldob, majd visszaszerez valamilyen tárgyat, ilyen kényszeres ismétlődés játszódik le a pszichoanalitikus kezelés során is, amikor a betegek életük traumás eseményeit dramatizálják a pszichoanalitikus szituációban, az orvost helyezve az apa vagy más tekintélyszemély helyébe. Freud ezt az ismétlődést mint alapvető lelki jelenséget ismeri fel, és elnevezi ismétlési kényszernek.

A jelenség ökonómiai magyarázata az, hogy a trauma betörve a lelki szerkezetbe nagy mennyiségű energiát szabadít fel, amit a szerkezet nem tud megkötni, mivel ez az energiamennyiség váratlanul érkezik. A félelem esetében a lélek fel van készülve, és a félelem egyfajta ellenmegszállást létesít, amely képes megkötni az energiát. A trauma esetében ezt elmulasztja a lélek, és azért ismétli meg az eseményt, hogy így utólag pótolja az energiamegszállást azáltal, hogy aktívan megismétli a passzívan elszenvedett eseményt.

Ebből Freud levonja a következtetést, hogy az ösztön eredendő létmódja a regresszió, vagyis az, hogy a lelki életet visszavigye egy korábbi feszültségmentes állapotba. A legalapvetőbb feszültség viszont maga az élet, ami kiragadja az organizmus a szervetlen lét örök nyugalmából. Az élet végső célja tehát az, hogy visszatérjen a szervetlenségbe, a halálösztön pedig ezen visszatérés irányába hajtja az organizmust. Az életösztönök (a fajfenntartás és létfenntartás ösztöne) az organizmust a lét felé vezetik, a halálösztön viszont az anorganikus lét felé – e két tendencia együtt olyan, mondja Freud, mint egy tétovázó ritmus.

Freud víziója szerint a természetes állapot a szervetlenség, az élet pedig átmeneti feszültség a szervetlen anyagban. Valamikor, még az ősidőkben valamiféle véletlen esemény, valamiféle külső erőszak felkeltette a szervetlen anyagban az életet. Az organizmus fő célja, hogy visszatérjen a szervetlen lét feszültségmentességébe, de az életösztönök gátolják ebben. Az élőlény így végül visszajut ugyan a szervetlenbe, de csak kerülő pályán, és ez a kerülőút az élet.

Számomra különös és megrázó ez a látomás, egyfajta ellen-mítosz, minden mitológia és keletkezéstörténet fonák képe. Az élet keletkezése nem teremtő aktus, hanem erőszak, amit a szervetlen anyag elszenved, a halál pillanata pedig nem tragikus megszűnése valaminek, hanem az élet célja, a lelki szerkezete végső tehermentesítése, a létezés feszültségétől való megszabadulás.