Olvasom a sokak által megosztott cikket az Indexen, amely szerint rövidesen napvilágot lát az új magyar helyesírási szabályzat. Ez az előírásgyűjtemény állítólag sok szempontból egyszerűbb, sok szempontból meg bonyolultabb lesz az elődjénél. Jobb is lesz, meg rosszabb is lesz annál – de mindenesetre más lesz.
Ezzel a mással csak az a baj, hogy a helyesírás esetében a más már önmagában is rossz. A helyesírás ugyanis jórészt megszokás kérdése, a szokások megváltoztatása pedig mindig rendkívüli erőfeszítéssel jár, úgyhogy csakis akkor van értelme egy ilyen módosításnak, ha az új verzió egyértelműen és nagymértékben energiatakarékosabb megoldás az előzőnél.
A helyesírás szabályainak megváltoztatásáról szerintem ez nemigen mondható el. Nincs értelme a megszokott írásmódot lecserélni valami másra. Ezt nem indokolja semmi, praktikusabbnak nem praktikusabb, tudományos megfontolások pedig végképp nem szólnak mellette. Főként, hogy az új meg új helyesírási szabályok módosítgatásával, át- meg átírásával való foglalatokodás nem is igen tekinthető tudományos tevékenységnek. Nem kell hozzá sem ismeret, sem kreativitás, sem éles elme - ez ugyanis nem megismerés, nem felfedezés, nem alkotás, hanem agyilag impotens emberek szellemi maszturbációja, amire senkinek semmi szüksége nincs, kizázólag maguknak e nyelvészeknek, mégpedig megélhetési szempontból (hogy csináljanak valamit a fizetésükért). Bővebben ezt három vázlatpontban fejtem ki.
1. A helyesírás nem tudomány
A helyesírási szabályzat alkotóival az az első probléma, hogy úgy tesznek, mintha tudósok lennének, miközben ennek semmi köze a tudományhoz. A tudomány ugyanis a megismerés eszköze: modelleket alkot a világról, ezek alapján predikciókat tesz, amiket empirikus módon ellenőriz és az eredménynek megfelelően módosít(hat)ja a modellt. A tudomány interszubjektív módon igazolható állításokat fogalmaz meg, amelyek a világról alkotott ismereteink összességét képezik.
A nyelvészetre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a nyelvtudomány mint megismerés feladata az, hogy leírja a nyelveket, vizsgálja azok szerkezetét, változásait stb. Megismerésnek számít pl. az, ha megértjük, hogy az angol nyelvben kötött szórend van, így a szavak mondatban betöltött helye határozza meg grammatikai funkciójukat (pl. ha a főnév az ige előtt van, akkor annak az alanya, ha utána, a tárgya), vagy pl. ha megtanuljuk, hogy a franciában a melléknevek nemét egyeztetni kell a főnevekével stb. Az ilyesfajta információk megszerzése bővíti a világról alkotott tudásunk körét. Ez tehát valami valóságos dolognak az ismerete, miközben az idegen nyelvekben való jártasság rendkívül fontos is, hiszen ez alapvető eszköze a kommunikációnak és az ismereteink további bővítésének. A holt nyelvek tanulmányozása is komoly tudományos feladat, mivel ezek részei a kulturális örökségünknek. A latin, ógörög és társaik nyelvek megtanulásával megismerhetjük múltunkat, tágíthatjuk szellemi perspektívánkat.
A helyesírási szabályzat viszont nem leír, hanem előír. Akik szabályokat alkotnak, nem ismernek meg semmit, nem adnak tovább semmiféle tudást. A szabályok nagy része nem következik semmilyen tudományos alapelvből, nem hivatkozik semmilyen logikára, nem alapul a nyelvnek semmiféle törvényszerűségén.
Vegyünk egy példát, az egyik kedvencemet: nézzük meg a személynevek és a ragok kapcsolatának helyesírását. Ha egy személynév régies betűre végződik, ahhoz változatlanul kapcsolódik a rag (hasonult) mássalhangzója: Babitscsal, Móriczcal. Viszont ha kettőzött betű a név vége, akkor a toldalék kötőjellel követi azt: Papp-pal. Ám ez az előírás nem vonatkozik a keresztnevekre: Mariannal. Hozhatnék persze más példákat is, mondjuk a földrajzi nevek melléknévképzős alakjára vonatkozó, emberkínzással felérő előírásokat (kötőjellel, anélkül, kis betűvel, nagy betűvel, ezek variálásával), vagy az egybe –és különírást stb., csak nem akarom szaporítani a szót. A lényeg, hogy a Papp-pal helyes, a Pappal meg nem az. A probléma ott van, hogy semmilyen épeszű megfontolás nem támasztja alá az első alak helyességét, így vice versa a szabály megismerése sem mutat meg semmit a nyelv természetéről. Ez a szabály nem következik a nyelvnek semmilyen jellemzőjéből, ez az előírás kizárólag a szabályzat alkotóinak személyes szeszélye, ötlete. Következésképpen nem csak a szabály megalkotása, hanem annak megtanulása sem megismerés.
Az sem világos, milyen alapon mondja meg egy adott nyelvész, hogy mit hogyan kell írni. Honnan veszi az autoritást a döntés meghozatalára, mi legitimál egy ilyen döntést? Amikor e nyelvészek ülnek az asztalnál, és a lehetséges írásmódokról diskurálnak, milyen alapon döntenek, milyen módon, miféle érvekkel igyekeznek meggyőzni egymást? A helyesírási szabályzat alkotása tehát nem tudományos tevékenység, ráadásul
2. Értelmetlenség
A helyesírás szabályozása fontos lehet mindaddig, míg a különböző lehetséges változatok közötti döntés a megértés lehetőségét biztosítja vagy annak akadályát képezi. Nyilvánvalóan nem lehet a közmegegyezéstől radikálisan eltérően leírni a szavakat, mert az ellehetetleníti a kommunikációt. Ha a ’villamost’ leírom ’vila mos’-nak, akkor azzal igencsak megnehezítem az olvasóim dolgát.
A fentebb hozott példából (Papp-pal / Pappal) viszont látható, hogy vannak olyan helyesírási szabályok, amelyeknek semmi köze a világossághoz, az értelemhez. A Papp-pal jelenleg helyes, a Pappal meg nem. A kettő között azonban semmiféle jelentésbeli különbség nincs, mindkettő pontosan ugyanannyira érthető, elvileg teljesen mindegy kellene hogy legyen, melyik változatot használjuk, sehova nem vezet az ezzel való kínlódás. Teljesen irracionális a változatok közül az egyiket rossznak minősíteni, ez szembemegy a józan ésszel. Persze meg lehet tanulni, meg lehet nézni a helyesírási szótárban, lehet vele szöszölni, de senki nem lesz tőle gazdagabb szellemileg.
Bármennyire értelmetlen és felesleges mindez, az egyik változatot el kell fogadni egy érettségi dolgozatban, a másikat meg nem, és pontot kell levonni érte, mivel helyesírási hibának minősül. Hiába, hogy értelem szempontjából nincs különbség a két változat között.
3. Energiapocsékolás
Mivel a fentebb említett helyesírási szabályok megtanulása semmit nem ad az embernek, energiapocsékolás a rá fordított erőfeszítés. Az ember ereje és ideje korlátozott, ezért nem mindegy, hogy mire fordítja. Ha mondjuk három nap alatt lehet megtanulni az adott elírásokat, akkor sokkal jobban jár az ember, ha ezt az időt idegen nyelvek vagy természettudomány tanulására fordítja, vagy pl. lemegy az edzőterembe súlyzózni. Ahelyett, hogy gyakorolná a földrajzi nevek -i képzős alakjának írását, megtanulja inkább angolból mondjuk a segédigés szerkezeteket, és akkor érezheti, hogy előrébb jutott, több lett szellemileg, mert annak a tudásnak hasznát fogja venni. Én legalábbis a magam részéről nemigen szeretném a véges agyi kapacitásomat az új helyesírás tanulmányozásával lekötni, amikor sokkal fontosabb tanulnivalóim is vannak.
Főként úgy, hogy egyszer már félig-meddig megtanultam az említett szabályokból néhányat, sőt órán is tanítottam. Most aztán lehet újratanulni, miközben ezzel az energiával memorizálni lehet egy adag francia vagy angol szót, elolvasni egy adag értelmes irodalmi művet stb.
A nagy baj az, hogy az érettségin ezért pontot kell levonni a helyesírásra. Meglehetősen igazságtannak tartom, hogy a tanár olyasmi miatt adjon kevesebb pontot, ami neki magának is nehézséget okoz, illetve a diákokat is sajnálom, akiknek ilyesmivel kell gyötörniük magukat. Ennek én tehát nem sok értelmét látom, felesleges mókuskeréknek érzem a vele való foglalatoskodást.
Utolsó kommentek