A napokban olvastam egy rövid cikket arról, hogy melyek a világ leginkább túlértékelt képregényei, és örömmel láttam, hogy a tízes listán a Watchmen végzett az első helyen. A szóban forgó alkotás a műfaj klasszikusa, abszolút tekintély. A Watchmen sokat tett azért, hogy a képregényt „komoly” művészeti ágként fogadják el, mivel a képregényekben addig szokatlanul összetett narratív struktúrát alkalmazott, és olyan témákról szólt, amik azelőtt nemigen kaptak helyet ebben a médiumban. Tagadhatatlan, hogy akadnak valóban ügyesen felépített részek, amelyek meglepő megoldásokkal szolgálnak, de összességében a Watchmen szerintem egy zavaros, széteső, nehézkes mű, amely jóval nagyobbnak szeretne látszani, mint amekkora, akárcsak a békák, amik felfújják magukat, hogy elijesszék a vetélytársakat. Alan Moore mintha inkább regényt szeretett volna írni képregény helyett, irodalmi műként viszont eléggé gyengécske alkotás került ki alkotói műhelyéből.
Azzal kezdem, hogy már maga az alapkoncepció is zavarba ejtő. Moore, mint tudjuk, nemigen kedveli a szuperhős karaktereket, így a figurának valamiféle destrukcióját szerette volna véghezvinni a műben. Az eredmény azonban nem dekonstrukció, hanem egy értelmetlen alapszituáció lett. A történet kiöregedett egykori álarcos igazságosztókról szól, akiket a Keene-törvény kivont a forgalomból, így most kiábrándultan, céljukat vesztetten, tétlenül kallódnak a világban. Ez azonban a főhősökhöz hasonlóan az olvasóból is egyfajta tanácstalanságot vált ki. Nem világos, mi motiválta a képzeletbeli amerikai kormányt egy ilyen döntés meghozatalára, de az méginkább furcsa, hogy a kosztümös igazságosztók ilyen erősen alá vannak vetve a törvénynek, hiszen a szuperhősök (sőt általában véve a hősök) markáns jellemzője, hogy eleve egyfajta törvényen kívüli állapotban léteznek, a saját alternatív erkölcsüknek a pályáján mozognak, és pontosan ez a kívülállás indokolja az álarc viselését. A maszk vagy kosztüm ezen a törvényen kívüliségen kívül mindig valamilyen egyedi, kivételes képesség kifejeződése, de a Watchmen szereplőinek (Dr. Manhattant leszámítva) semmilyen rendkívüli adottságuk nincs, mindennek tetejébe a képregény semmilyen komoly hőstettet nem idéz fel, amit e héroszok véghezvittek volna. Dan Dreiberg bagoly-maskarája egyébként is minden, csak nem szuperhős jelmez, én leginkább bohócruhának nézem. A VII. fejezet 14-15. oldalán megjelenik Ozymondias egy tévéműsorban, hogy elkápráztassa a rajongóit – csakhogy amit előad, az nem több néhány iskolás tornamutatványnál. Ozymondias a saját magáról készült játékfigurák kereskedelmével foglalkozik, úgyhogy ennél azért többre lenne szükség annak érdekében, hogy a képregény megindokolja az olvasó számára karakter hősiességét, a közönség érte való lelkesedését. A Watchmen olyan hősökről szól, akik hétköznapi emberek – csakhogy ez így nem egy zsáner provokatív, újragondolásra ösztönző lerombolása, hanem puszta értelmetlenség. Kik ezek az emberek? Miért viselnek álarcot? Mitől kellene egyáltalán érdekesnek lenniük az olvasó számára?
A szereplők némelyikének erőltetett hétköznapisága különben is nagyon fárasztóvá és kiábrándítóvá teszi a képregény olvasását. Gyötrelmesen unalmas és semmitmondó az idősödő Laurie és Dan Dreiberg őszies, vértelen szerelmének elbeszélése a VII. fejezetben. Teljesen érdektelen szereplők, nosztalgiázásuk üres és sivár; egyik legfőbb témájuk, hogy hány cukorral fogyasszák a kávét. A karakterek mintha egy vidéki középiskola osztálytalálkozója után lennének – ez persze nem feltétlenül lenne gond önmagában, de lehetetlen róluk elhinni, hogy bármilyen hősi múlthoz is közük lenne. Ilyen módon az egykori igazságosztó személyiségük teljesen független tőlük; a képregény múltjának és jelenének mintha semmi köze sem lenne egymáshoz, mert a szereplők nem mutatnak koherenciát, nem kerekednek ki egész, értelmes karakterré.
Az alap tehát zavaros, és erre az ingoványos talajra egy meglehetősen rozoga narratív képződmény épül. A mű szétesik olyan részek halmazává, amelyek között sokszor nincs semmilyen termékeny interakció. Az újságárusnál történő beszélgetések elhúzott jelenetei pl. teljesen feleslegesek, ahogy az egyébként jól sikerült VI. fejezetben sem indokolja semmi a pszichiáter magánéletének részletezését, ami egyébként is teljesen közhelyes, Rorschach agresszív történetének dinamikáját visszafogja, az olvasót feleslegesen terheli. Egy másik példa lehet az ilyen feleslegességre a képregény kontextusával semmilyen összefüggést nem mutató monológ, amikor Adrian Veidt Nagy Sándorról beszél a XI. fejezet 8-10 oldalán - ez a szöveg annyira semmitmondó és funkciótlan, hogy még maga a képregényen belüli hallgatóság is álomba merül, miután végighallgatta. A mű tele van továbbá különböző történelmi utalásokkal (Vietnam, Afganisztán, Kennedy halála stb.), amikről a szerzőnek láthatóan semmiféle különösebb mondanivalója nincs, a történethez nem adnak hozzá semmit, inkább csak arra valók, hogy valamiféle nem létező gondolati mélység látszatát keltsék. Ugyanez a helyzet a fizika tudományában történt felfedezésekre való utalásokkal (szuperszimmetra, extra dimenziók stb.). A képregény egyszer filozofál (az élet értelméről a IX. fejezetben), másszor politizál, de a filozófiai és a politikai tematika egymástól teljesen különböző terekben artikulálódik. Ezek a diszkurzusok nem járják át egymást, nem artikuládónak egymásban, nem értelmezik egymást, mintha Moore minden „nagy” témáról akarna mondani valami nagyot, sőt nagyobbat, sorban egymás után, külön-külön.
Azért is rendkívül irritáló ez, mert végül is semmi okosat vagy meglepőt nem sikerül kiötlenie egyik területen sem; mivel valószínűleg nincs különösebb filozófiai műveltsége, a filozofálása közhelyes és gyerekes. A IX. fejezetben pl. egészen jól megírt szövegek hangzanak el Jon szájából, amelyek a Mars szervetlen kőzeteinek szépségéről szólnak, ám ezt is elrontja a fejezet végének válasza az élet értelmének kérdésére: az élet értékes, mert az élet egy csoda. Ez így kiábrándítóan giccses, nem több, mint egy ostoba falvédő-szöveg. Szintén meglehetősen kínos a XI. fejezet 21. oldalán Adrien moralizálása a hidegháború fegyverkezési versenyéről, amely miatt nem jut pénz az öregekre, betegekre. Az élet csoda, a háború rossz. A hosszú szövegfolyam tehát végül néhány lapos és közhelyes gondolatba torkollik. Vajúdnak a hegyek, és kisegér születik, ahogy a régi mondás fogalmaz.
Mindezen felül a túl sok szöveg is igencsak elnehezíti a képregény olvasását, a felét nyugodtan ki lehetne húzni, anélkül, hogy bármi elveszne, ráadásul úgy még gördülékenyebb is lenne a történet. Így az az érzésünk, hogy néha szinte beleragadunk a mondatok mocsarába, amelynek ködéből nem jutunk el a képek friss levegőjére; a szövegbuborékok helyenként valóságos füstfelhőként fojtogatják a szereplőket. A panelrendezés állandósága szintén meglehetősen unalmas három vaskos köteten keresztül; mintha börtönablakon keresztül pillantanánk be a Watchmen világába. Ráadásul nem is használ ki semmit a képregény jellegzetes kifejezőeszközéből, amelynek egyik legfontosabb eleme a képek méretének változtathatósága. Maguk a rajzok kidolgozottak, precízek és részletgazdagok; tiszteletre méltó Gibbons kitartása, teherbírása; a színek jól el vannak találva. Ám a stílus nem valami markáns, a szereplők inkább olyanok, mint egy rajztankönyv ábrái, és nem pedig mint egy képregény szereplői. A figurák egyáltalán nem karakteresek, a VI. fejezet 1. oldalán pl. a pszichiáter azt mondja Rorschach-ról, hogy „lenyűgözően visszataszító az arca. Órákig tudnám bámulni…” Nos, ebből a különleges torzságból a rajz semmit nem érzékeltet, talán a vörös haj szokatlan némileg. A mozdulatok nélkülözik a dinamikát, ami elég sokat visszavesz az egyébként sem túl nagy mennyiségű akciójelenet erejéből.
Pedig lehetett volna ez jobb képregény is, ha kicsit kevesebbet akart volna markolni: akadnak részek, ahol kisebb léptékben Moore-nak sikerült létrehoznia azt a többrétegűséget és integritást, amit az egész munkából hiányolok. Ezek az epizódok valóban invenciózusak, és meglepő megoldásokkal szolgálnak; itt elsősorban a IV. és a VI. epizódokra gondolok. Az örvény visszanéz c. fejezet elragadó virtuozitással kapcsolja össze az egyes jeleneteket a Rorschach-ábra különböző megjelenési formái és egymása való áttűnésük segítségével, közben a motívum több értelmezési jelentésszintet egyesít, így maga is többrétegűvé válik. Az alakzat elsődlegesen a címszereplő maszkját jelenti, de az egész történet elbeszélése is a Rorschach-ábrához kapcsolódó asszociációkból indul: a 1. oldalon a kép a kutya száthasított koponyáját idézi fel, a 3. oldalon pedig a fekete folt áttűnik egy szeretkező emberpár rajzába, ezzel pedig kezdetét veszi az elbeszélés. A történet végén a maga világ az, amit a Rorschach-ábra metaforikusan megjelenít: a valóság egy értelem nélküli forma, amihez asszociatív, önkényes módon kapcsolódnak az ember által adott jelentések. Az utolsó oldalon viszont éppen az ábra fejezi ki a jelentésnélküli sötét ürességet, ahogy a fekete folt képről képre fokozatosan növekszik, míg végül teljesen kitölti a záró panelt. Emellett nagyon izgalmas a kettévágott fejű kutya visszatérő és rekontextualizálódó képe, és tovább gazdagítják e komplex struktúrát az olyan finom, apró motívumok, mint pl. a falra festett árnyék a 16. oldalon, ami szintén a Rorschach-ábra egyfajta alternatív változata lehet. Magával ragadó a szöveg komor költőisége: „Verejtékezve álltam a tűz fényében, vérfolt a mellemen, mint új, vad kontinens térképe. Úgy éreztem, megtisztulok. Sötét bolygó forgott alattam, és tudtam, miért nyivákolnak éjjel a macskák csecsemők gyanánt. Felnéztem az égre az emberi zsírtól súlyos füst mögött, és nem láttam az istent.”
Az Órásmester az idő, illetve az azt mérő óra motívumával valósít meg hasonló összetettséget. Dr. Manhattan itt egyszerre látja az idő különböző pillanatait, akárcsak Isten. Az egyidejűségnek ez a képzete több különböző metaforikus jelentéstársítást is létrehoz a képregényben. Egyfelől utal az einsteini téridőre, amely szerint az idő nem egymás utáni pillanatok szukcesszív sora, hanem a térrel együtt alkot egy olyan szövetet, amelynek a különböző idejű pillanatok egyidejűleg a részei. Másfelől az egyidejűség a képregény médiumának önmetaforája is, hiszen a képregény legalapvetőbb jellemzője a szukcesszivitás és az egyidejűség kettőssége: a képkockák egy időbeli folyamat pillanatait reprezentálják, miközben egyidejűleg is szemlélhetők; térbeli elrendeződésük alapvető kompozíciós elve a képregénynek. Szintén érdekes az óra és az órásmester motívumának többrétegűsége: az óra mint időmérő szerkezet metonimikusan az idő régebbi, szukcesszív módon elgondolt felfogásához kapcsolódik, de metaforikusan a téridő komplexitását is kifejezi; az órásmester pedig Jon régebbi mestersége, amelyet új szerepéért hátrahagyott, de metaforikusan az új személyiség is órásmester, hiszen az órásmester hagyományosan Istenre utal, aki Jonhoz hasonlóan egyidejűleg látja azokat az eseményeket, amelyek számunkra egymás utániak.
A Watchmen tehát helyenként rendkívül invenciózus részeket tartalmaz, de ezt az összetettséget, az egyes jelentésirányok egymást értelmező, komplex játékát az egész szintjén nem sikerült megvalósítani; kevesebb több lett volna; így az értékes elemek elvesznek egy széteső építményben.
Utolsó kommentek