Paul de Man egy tanulmányában[i] érdekes paradoxonokat rajzol fel a modernséggel kapcsolatban. De Man azzal kezdi, hogy elmondja: bár a modernséget általában történeti fogalomként használjuk, amennyiben egy adott művészettörténeti korszakot értünk rajta, létezik egy tágabb jelentése is. Minden kor modernnek számított a maga idejében, aztán később, ahogy a múltba hullott, klasszikussá vált. A modernségre való törekvés, a modernnek levés iránti vágy tehát alapjellemzője az embernek, így minden művészetnek is. A "modern" ellentétpárja de Man szerint a "történeti."
De Man eme törekvés jellegzetes megfogalmazójaként Nietzschét veszi elő. Nietzschénél ugyanis rendkívüli erővel jelenik meg a múlttal való szakítás gondolata, a múlt elfelejtésének izzó vágya. Nietzsche a saját kora történészeit bírálva juttatta kifejezésre alapgondolatát, miszerint ahhoz, hogy a jelenben élni tudjunk, meg kell szakítanunk a kapcsolatunkat a múlttal, a múltat meg kell semmisítenie a felejtés hatalmának. Ezért van, hogy Nietzschénél a felejtés aktív erő. A modernség pillanata tehát egy olyan pillanat, amikor az ember közvetlenül éli át a jelent, kilép az időből. Ennek a pillanatnak persze az a sajátos problémája, hogy reprezentálhatatlan marad. De Man ezt egy nagyon szép költői képpel érzékelteti, amit idézek is. Az ilyen pillanatok után, mondja de Man, csak a divat marad meg emléknek, ami
olyan, mint a hamu, mely a különlegesen formált tűz után marad, az egyetlen nyom, ami rámutat arra, hogy egyáltalán volt tűz.
Egy ilyen radikális pillanat tehát megjeleníthetetlen, feldolgozhatatlan: a hamu egészen más létforma, mint a tűz, amely az abszolút intenzitás és jelenlét metaforája. A modernség iránti vágy egyfajta menekülés az időből az önazonos, jelenvaló pillanat abszolút intenzitásába.
Ám az időből nem lehet menekülni. Amikor Nietzsche megpróbálja a múltat összetörni, akkor arról beszél, hogy a múlt felé a kritika fegyverével kell fordulnunk, hogy össze tudjuk zúzni azt. Ez az aktus viszont maga is az időbeliséghez való viszonyt felételez, az időben való létet. Így tehát a történetiség és a modernség egy olyan sajátos viszonyban áll egymással, amelyben mindkettő részlegesen megfosztódik identitásától. Menekülni próbálnak egymástól, ám kölcsönösen feltételezik egymást, hiszen egymáson keresztül konstituálódnak.
(…) modernitás és történelem olyan különlegesen ellentétes módon viszonyulnak egymáshoz, ami túlmutat ellentéten vagy szembenálláson. Amennyiben a történelem nem akar puszta regresszióvá vagy paralízissé süllyedni, ahhoz szüksége van a modernitásra ahhoz, hogy megmaradjon és megújuljon, ugyanakkor a modernitás képtelen kinyilvánítani önmagát anélkül, hogy egy regresszív történelmi folyamat magába ne szippantaná és magába ne építené.
De Man szerint ez a mintázat a modernség minden megvalósulási törekvésére jellemző. De Man ezután Baudelaire esszéjét elemzi, amelyről előzőleg írtam a blogon. Baudelaire-nél valóban megjelenik az a vágy, hogy a jelenkor festője a jelenkort ábrázolja, és ne a régieket akarja másolni. De Man szerint az, hogy az esszé nagy része a festő témáinak felsorolásából áll, egyfajta menekülés a múlt hatalmából a jelenvaló dolgokhoz. Sőt, mivel a nyelv és az irodalom jellemzően időbeli, az irodalomból is menekülni szeretne a való élet közvetlenségébe.
A fordulat de Man szerint az esszé végén következik be. Baudalaire itt a mozgó kocsikról ír. De Man értelmezésében itt már nem annyira a tárgyi, referenciális világról van szó: a mozgás itt már végső soron magának az időbeliségnek a megjelenítője lesz, ami viszont a nyelv létmódja. Baudelaire tehát, miközben a nyelv időbelisége elől a valóságba szeretne menekülni, a valóság képében végül a nyelv allegóriáját találja meg. Vagyis lényegében az esszében ugyanaz a paradox mozgás következett be, mint Nietzsche szövegében.
Szerintem ez a gondolatmenet érdekes, de nem különösebben meggyőző. Baudelaire szövegében van egy szakasz, ahol Baudelaire sokkal közvetlenebbül beszél az időbeliségről. Baudelaire a L’art mnémonique c. fejezetben a látvány lényegének megragadásáról ír. M. G. nem modell után, hanem emlékezetből rajzol.
En fait, tous les bons et vrais dessinateurs dessinent d’après l’image écrite dans leur cerveau, et non d’après la nature. (…) Quand un véritable artiste en est venu à l’exécution définitive de son œuvre, le modèle lui serait plutôt un embarras qu’un secours. Il arrive même que des hommes tels que Daumier et M. G., accoutumés dès longtemps à exercer leur mémoire et à la remplir d’images, trouvent devant le modèle et la multiplicité de détails qu’il comporte, leur faculté principale troublée et comme paralysée.
Valójában minden nagy és igaz grafikus számára a fejében lévő kép a modell, és nem az, amit a természetben lát. (…) Amikor egy igazi művész hozzákezd a mű megalkotásához, a modell inkább zavaró tényező, mint segítség. Még olyan művészekkel is, mint Daumier és M. G., akik oly régóta gyakorolják hivatásukat, megesik, hogy összezavarodnak és szinte lebénulnak a modell részleteinek sokasága előtt.
Un artiste (…) se trouve alors comme assailli par une émeute de détails, qui tous demandent justice avec la furie d’une foule amoureuse d’égalité absolue. (…) Plus l’artiste se penche avec impartialité vers le détail, plus l’anarchie augmente.
Egy (…) művész ilyenkor úgy érzi, a részletek tömege szinte megostromolja őt, és mindegyikük egy őrült szerelmes türelmetlenségével követeli a maga abszolút egyenlőségét. (…) Minél inkább hajlik a művész a részletek iránti pártatlanságra, annál nagyobb lesz művében az anarchia.
A művész nem akkor rajzol, amikor a nagyvilágban jár, és megfigyeli azt, hanem amikor hazaér, és ecsetet vagy ceruzát ragad. Ekkor még elevenen élnek benne a látott képek, így gyorsan kell dolgoznia, nehogy a feledés megrongálja azokat, ám ez a parányi időbeli távolság mégis szükséges ahhoz, hogy feltáruljon előtte a látvány lényege, legfontosabb vonalai – különben, ahogy Baudelaire nagyon szépen megfogalmazza, elveszne a részletekben. Tehát Baudelaire eleve számol az időbeli távolsággal. Ez a távolság az, ami a valóságban látottakat művészi feldolgozás alapanyagává teszi. Baudelaire tehát nem esik a saját csapdájába, ahogyan de Man mondja, nagyon is számol az időbeli különbséggel, mint a jelentés konstitutív elemével. De Man gondolatmenete nagyon érdekes, de mint általában, itt is eltúlozza azt, és nem veszi figyelembe Baudelaire szövegének egészét. Baudelaire szerintem sokkal finomabb és szertelenebb lélek, mintsem hogy olyan túlzottan egyértelmű és kategorikus nézeteket fogalmazna meg, mint amiket de Man a szájába ad.
[i] Paul de Man, Irodalomtörténet és irodalmi modernség. In: Uő., Olvasás és történelem. Osiris, Bp, 2002. 73-97.
Utolsó kommentek