Victor Hugo utolsó regénye, a Kilencvenhárom a véres vendée-i hónapokról szól, amikor a Köztársaság csapatai és királyság támogatói csaptak össze egymással (Kriterion, Bp. 1989. Ford. Aranyosi Pál).
A regény cselekményét, mint Hugo más prózai műveiben is, hosszadalmas leírások és szónoklatok szakítják meg, melyekben a vendée-i tájról, az ottani emberekről, a Konventről és egyebekről értekezik. Ezeken kitérőkön túl viszont a történet eléggé izgalmas és fordulatos, szépen megfigyelhető annak a technikának az alkalmazása, amelyet Hugo Sue-től tanult: a fejezetek gyakran érnek véget váratlan csavarral, mint pl. amikor a Lantenac márkit a tengeren menekítő matrózról kiderül, hogy annak az ágyúmesternek a testvére, akit előzőleg a márki halálra ítélt (85), vagy amikor a koldus felismeri a rejtelmes idegenben a márkit (78). Jellegzetes romantikus megoldás, hogy miután Lantenac a regény elején letorkollja Halmalot amiatt, hogy a matróz szerint La Torgue várának titkos kijárata van, az ostrom utolsó pillanatában Halmalo éppen ezen a járaton keresztül menti ki a márkit. (A rejtekajtókkal, titkos járatokkal nagy mennyiségben találkozhatunk Jókai regényeiben is.) Más esetekben a szakaszok lezárásai nem a cselekményben hoznak fordulatot, hanem valamelyik szereplő egy váratlan, frappáns vagy meghökkentő, megnyilvánulásával, kijelentésével érnek véget.
A regény egyik szépsége az, hogy két ellentétes nézőpontból mutatja meg a történelmet. Az egyik a szerző perspektívája, aki felülről pillant az eseményekre, elmereng kilencvenhárom történelmi nagyságán, komor szónoklatokat tart a történelem e viharos időszakáról. Eco írja valahol A nyomorultakban megjelenített waterloi csata kapcsán, hogy Hugo onnan szemléli a csatát, ahonnan Isten látta azt. A szerző mintha valahonnan a magasból tekintene a forradalomra, egy olyan lény pozíciójából, akit nem határoz meg a történelem, aki nem áll benne az időben, akit nem sodor magával az események folyama. Például: „A Konvent talán a történelem tetőpontja. (…) A kortársak éppen a nagyságot nem ismerték fel benne; az emberek nem látták ezt a káprázatot, mert túlságosan féltek tőle.” (153) A másik nézőpont a kisember szemszöge, amit Michelle Fléchard képvisel. Michelle semmit sem ért az eseményekből, csak annyit tud, hogy a férjét megölték, a gyerekeit elrabolták. Innen nézve nem láthatóak a történelem hegyvonulatai, csak a mocsarai fojtogatnak; a pusztítás értelmetlen és céltalan, csak egyéni emberi tragédiák léteznek. Az ember fájdalmát nem tudja felülírni a történelem, nem tud jelentést adni annak; aki elvesztett mindent, annak mindegy, hogy királyságban vagy köztársaságban él-e. Hugo mindent lát a történelemből. Michelle semmit.
Ugyancsak lenyűgöző Hugo képalkotása, nála minden mintegy túlnő önmagán és mitikus nagyságúvá válik, a valóság minduntalan áttűnik látomásba. Utalhatok itt az elszabadult ágyú jelenetére, de ugyanilyen plasztikus nem sokkal ezután a hajnali fényben derengő zátonyok és a köztársasági hajóhad képe, melyek körülveszik a Claymore korvettet: a tengerészek a mélység, a zátonyok éles pengéi és az ellenséges ágyúk között lebegnek, készen a halálra. Szintén lenyűgöző a kép, amikor La Torgue várának hasadékát, amibe az ostromlók benyomulnak, Hugo hatalmas állkapocshoz hasonlítja, széthasogatott kövei éles fogak, és a szétroncsolt emberi testek vére csorog belőle (319). Szintén nagyon jól sikerült a torony és a guillotin szembeállítása az utolsó lapokon: az építmények megszemélyesített lényekké válnak, az egyik a forradalmat, a másik a feudális rendet jelképezi. Hidegen, borzadva szemlélik egymást, mintha tekintetük lenne:
La Torgue-on valami rémület vett erőt a jelenés hatására. Mintha félt volna. A félelmes gránittömeg méltóságteljes és gyalázatos volt. Az emelvény meg a háromszögletű kés még rosszabb. A hajdani erőszak mérte magát a jelenkori erőszakhoz; az ősi vár, az ősi börtön, az ősi udvarház, ahol egykor megcsonkított rabok üvöltöttek, a gyilkos hadiépítmény, mely kiöregedett, használhatatlanná vált, melyet megvívtak, szétromboltak, az a kőhalom, mely már csak egy halom hamu volt, ocsmány, nagyszerű és halott, tele rémítő századok szédületével, most csak figyelte, hogyan múlik a szörnyű, jelen pillanat. (402)
Kevésbé sikerült a regény végkifejlete, az azután következő rész, hogy a menekülő Lantenac váratlanul visszafordul, hogy kimentse a tűzből Michelle Fléchard gyerekeit. Ennek a jótettnek az indoklása igencsak hiányzik, hiszen Lantenac kegyetlensége és érzéketlensége addig minden emberi érzést felülírt. Ennél viszont szerintem problémásabb Gauvain vívódása. Rendben, hogy Lantenac az adott pillanatban tett valami jót, de ez nem írja felül azt a szörnyű vérengzést, amit addig véghezvitt, ráadásul Gauvain annak is tudatában van, hogy a márki szabadon engedésével egy vadállatot szabadít a világra. Nincs semmi értelme, hogy Gauvain szabadon engedje a márkit, és önmagát áldozza fel helyette.
A tanulság pedig, ami mindehhez kapcsolódik, meglehetősen banális és fals. Ezek szerint az emberi gonoszság és a történelem felett mégiscsak ott boltozódik az eszmék kéken ragyogó, tiszta ege. Lantenac ugyanis e tettével „bebizonyította, hogy a királyságok fölött, a forradalmak és minden földi problémák fölött ott az emberi lélek nagyszerű gyöngédsége, az erősek készsége, hogy védelmükbe vegyék a gyöngét (…).” Lantenac olyan ember, aki a mérleg „egyik serpenyőjébe beleteszi Franciaország királyát, az 1500 éves monarchiát, ősi törvényeivel, amelyeket újra életbe akar léptetni, a régi rendet, amelyet helyre akar állítani, és a másik serpenyőjébe a három sehonnai parasztkölyköt. És úgy találja, hogy a király, a trón, a jogar és az 1500 éves királyság kevesebbet nyom, mint három kis ártatlan.” (369) Ez, mint mondtam, nem fér össze Lantenac addigi jellemzésével és tetteivel, de magának a regénynek az addigi szellemével sem. Addig ugyanis éppen annak az ábrázolása volt a megrázó, ahogy a történelem magával sodorja az egyes embert, vak hatalomként, amely egyeseket hóhérrá, másokból áldozattá tesz, tengernyi szenvedést okozva egész népeknek. A szentimentális, didaktikus lezárás emiatt kissé hiteltelen. A Kilencvenhárom ettől persze még jó regény, nagy jelenetei, mindenekelőtt az ostrom véres összecsapásai, nagyon hatásosak és megrendítőek.
Utolsó kommentek