A következőkben Kulcsár Szabó Ernő könyvét foglalom össze röviden, amely a huszadik századi magyar regényről szól, aztán pedig részben ennek az alapján Nádas Péternek az Egy családregény vége r. regényéről ejtek néhány szót. 
Az irodalmi műről
A műalkotás lényege az esztétikai megformáltság, ennek köszönhető, hogy a művészetben képesek vagyunk az egzisztenciális mélységek megtapasztalására, vagyis hogy egy adott történetet az általános emberi sorsként tudunk értelmezni. Az esztétikum megkülönböztető jegyei a fikcionalitás és a jelszerűség, valamint a nagyfokú sűrítettség. Az irodalmi mű nem úgy vonatkozik a valóságra, mint egy közlemény, pl. egy újságcikk: itt a valóságelemek esztétikailag strukturált formában vannak jelen. Ha a műalkotást közvetlenül vonatkoztatjuk a valóságra, és egyértelmű üzeneteket olvasunk ki belőle, akkor csak részlegesen értettük meg a művet, egy összetevőt kiemeltünk a többi rovására, amelyeket viszont figyelmen kívül hagytunk; ezt az értelmezést pragmatikusnak nevezzük. Nem szabad elfelejteni, hogy nincs megformálás nélküli jelentés, a jelentést mindig a forma határozza meg. Az iskolai oktatás jellemzően pragmatikus módon a művek ideologikumát emelte olvasási kóddá, de ilyen pragmatikus olvasási aktus az is, amikor az értelmező csak azzal foglalkozik, mit mond a szerző a társadalmi valóságról, van-e társadalomkritika a műben.
A műalkotás befogadása dialogikus: nem minden kor embere olvassa ki belőle ugyanazt, nem ugyanúgy aktualizálja a szöveget. Ugyanakkor a jelek megértéséhez meg kell értenünk azt is, hogyan szerveződnek rendszerré, ezt nevezzük a műalkotás kódjának. Nem minden műalkotásnak ugyanaz a kódja, ezt a kódot mindegyik maga teremti. Vannak jellegzetes kódjai az egyes korszakoknak, amit az olvasók elsajátítanak, és ennek következtében egy idő után természetesnek éreznek. Az új és jelentős alkotások mindig megtörik ezt a kódot, más szóval az elváráshorizontot, így az olvasóknál erős ellenállásra találnak. Ám a kód ilyen megtörése szükséges ahhoz, hogy felismerjük az esztétikai megformáltságot, ellenkező esetben az olvasói kultúránk elszegényedik, az irodalmi szövegeket puszta közleményként fogjuk olvasni, pragmatikusan értelmezve.
A regényről
A magyar irodalomra bizonyos megkésettség jellemző. Nálunk az irodalom társadalmi-politikai szerepet is betöltött, emiatt nehezen tudott lépést tartani az esztétikai alapú nyugati irodalommal. A modern irodalom tematikus jellemzője az egzisztencia meghatározó problémája: a gondviselésszerű világmagyarázatok eltűnésével a szubjektum új módon szituálódik: nincs végső értelme a létének, nincs olyan jelentése az életének, amit egy felsőbbrendű hatalomtól kapna. Ez nem jelent feltétlenül tragikus világlátást: ez az új léthelyzet azt tudatosítja, hogy az emberi lét ontológiája értelmezett viszony. Ez az új szemlélet először leginkább Kosztolányinál érzékelhető, mindenekelőtt Esti Kornél esetében, aki a saját létét a halál felől szemléli, és kijelenti, hogy annak nincs végső értelme. A másik ilyen említett szerző Krúdy, akinél az emlékek felidézésének tudati folyamata kap központi szerepet. Egyébként az egzisztencia problémája igen nehezen jelent meg a magyar irodalomban, hiszen nálunk jellemzően a közösségi megalapozottságú személyiség felfogása volt a jellemző, a huszadik század elején Móricz ezt nagyon erősen belerögzítette a hagyományba.
Az egzisztencia témája mellett az határozza meg a modern regényt, hogy egyre erőteljesebben reflektált a szöveg. Korábban a szerző teljesen uralta a műbeli világot és a történetet, most viszont egyre reflexívebbé válik a viszonya ahhoz. Ennek semmi köze sincs a 19. századi regények reflexiójához: ott a szereplők moralitására reflektált a szerző, itt viszont a világ elbeszélhetősége válik problémává. Nincs már egy egységes nézőpont, ahonnan érthetővé válna a regény világa, inkább sokféle perspektíva kerül egymás mellé. Ugyancsak jellemző, hogy az addigi metonimikus, vagyis okozatiságon alapuló szerveződés helyett (vagy mellett) a metaforikusság válik meghatározóvá: a történet felbomlik, a szövegelemek nem logikai, hanem asszociációs módon kapcsolódnak egymáshoz. Korábban volt néhány beazonosítható szubsztanciális elem (a tér/idő, a történet és a szereplők), amiknek az elrendezésével az olvasó tájékozódni tudott a regény világában, a modern elbeszélésekben ezek egyre inkább eltűnnek.
Mindezek az alakításmódok még kevésbé tudtak utat törni maguknak a magyar irodalomban, mint az egzisztencia témája. Itt ugyanis a Jókaitól származó anekdotás-zsáneres alakításmód volt a meghatározó. Jókai a maga varázslatos meséivel az elbeszélhetőségbe vetett hitet erősítette, míg Móricz a tükrözhetőség (valóságábrázolás) képzetét erősítette, e két változatban az a közös jegy, hogy mindkettő a történetmondó kompetenciájára épül, szemben az említett reflexív szerzői viszonnyal. Móricz így az elbeszélés pragmatikus értelmezésének hajlandóságát hagyományozta tovább.
A mai irodalom ezzel szemben a pragmatikus olvasást a műértés elsődleges feltételeihez kívánja visszavezetni. Három fontos mű jelzi ezt a csúcspontot: Bereményi Géza Legendáriuma, Esterházytól a Termelési regény, és Nádas Pétertől az Egy családregény vége. Mivel én a napokban éppen ez utóbbit olvastam újra, csak erről szólok néhány szót.
Egy családregény vége
Nádas gyerek beszélője egy nagyjából rekonstruálható történetet mond el: miután meghaltak a nagyszülei, akik nevelték, intézetbe került. (Szépirodalmi, Bp., 1981.) Ezen túl azonban az elbeszélés töredezett, az egyes események nem időrendben követik egymást, hanem vissza-visszatérnek, lassanként kibontva, ám nem lehet hézagmentesen összeilleszteni őket. A regényt az teszi különösen gazdaggá és élvezetessé, hogy különböző szövegelemek vegyülnek a visszaemlékezésbe. A kötet elején az ejti zavarba az olvasót, hogy a gyerekek játékának színlelt világa valóságosnak tűnik: „Hárman voltunk a család: papa, mama és a gyerek. Én voltam a papa, Éva a mama.” Az olvasó itt zavarba jön, hiszen az Éva név miatt úgy tűnhet, valamiféle ősi mítosz figurái jelennek meg előttünk. Ugyanígy dolgozódnak bele a szövegbe a gyerek fantáziájának képei is, mint pl. a polipok által őrzött kert (9), Kleopátra és a kígyó bizarr meséje (18-21), vagy a tündér és a bölcs kalandja (84-87). A gyerek-narrátor időnként átadja a szót a nagyapának, illetve a regénybe illeszt egy hosszú és csodálatos eseményekben bővelkedő eredettörténetet a családjáról, Jézus keresztre feszítésének idejével kezdve. Ezek a szövegelemek jól elkülöníthetőek, ám érdekes metaforikus kapcsolatokat hoznak létre, mint pl. a boltban vásárolt hal esetében (80), amely egy konkrét esemény eleme, ám nem lehet elfeledkezni az átvitt értelméről sem, emellett pedig egy fantasztikus történet is kapcsolódik hozzá.
Kulcsár Szabó Ernő, mint láttuk, a regényt egy hosszas irodalmi folyamat csúcsaként tárgyalja. A huszadik századi regényről elmondható, hogy a szövegek egyre reflektáltabbak lettek, szemben a tizenkilencedik századból örökölt mindentudó elbeszélő által uralt modellel. Nádas elbeszélője ebben a kontextusban azért jellegzetes, mert a gyerek perspektívája erősen korlátozott: sokszor csak látványként írja le a jeleneteket, melyeknek az értelme és más eseményekhez való logikai kapcsolata nincs értelmezve; sok esetben csak körülírja a látványt; a különböző tartalmak (mint fentebb említettem: a mese, valós emlékek, eredettörténet) igen hasonlítanak egymásra. Az elbeszélő ugyanakkor nem dramatizálja önmagát, nem vallomásos jellegű a visszaemlékezés, a hang személytelennek mondható.
Utolsó kommentek