Tóth Krisztina novelláskötete tizenöt érdekes, jól olvasható, bár nem túl vidám történetből áll.
Az elbeszélők eléggé hasonlítanak egymásra, mivel mindegyik nőnemű és nagyjából középkorú, mintha ugyanannak az énnek a visszaemlékezéseit olvasnánk, ám valószínű, hogy inkább különálló személyekként kell elgondolnunk őket, az egyes szövegekből nem áll össze egy nagy egész, egy egységes élettörténet. Inkább úgy tűnik, nem azonos, de nagyon hasonló sorsú nőkkel van dolgunk, akiknek mind van egy fájdalmas emléke, amit az elbeszélés által próbál feldolgozni.
A novellák nagy része így valamilyen traumatikus eseményt idéz fel, részben a felnőtt-, részben a gyermekkorból. Gyakori motívum a szerelmi csalódás, illetve szakítás (Vaktérkép, Melegpadló, Egy boszorka van), vagy a testi szenvedés (Hangyatérkép, A kastély). A szereplők nemigen érzik jól magukat a bőrükben, szinte minden szövegben valamiféle idegenség-érzés uralkodik. Egyes esetekben a környezet és az őt körülvevő emberek azok, akik ridegségükkel visszatetszést keltenek a narrátorban. A Take five esetében pl. a Párizsban lakó lány, mint a novella vége felé elárulja, alig lát valamit a városból, az élettere egy barátságtalan és sivár szobára korlátozódik, ahol még mosdó sincs. Minden intimitást nélkülöző szexuális kapcsolatba bocsátkozik egy férfival, akit nem kedvel, nem ismer, még a nevét sem tudja – mint írja, ez semmit nem jelent, csak valamiféle pótlék, ameddig szerelmére, Miklósra vár, ám amikor a fiú megjelenik, ugyanolyan idegennek érződik, mint az előző férfi. Ugyanilyen sivárnak, barátságtalannak tűnik a Fekete hóemberben a csupa egyforma épülettömbből utcából álló lakótelep, A tolltartóban a szorongató atmoszférájú, főzelékszagú iskola, a Langyos tejben Kathy, akinek a nyelvét nem érti a narrátor. A Miserere főhősének is az idegenség a meghatározó diszpozíciója, amit egyértelműen meg is fogalmaz a szöveg elején: „Álmatlanul forgolódtam én is, kapartam a vérző szúnyogcsípéseket a lábamon és számolgattam, hány éjszakát kell még ezekkel eltöltenem. Ezekkel, akik a szüleim barátai, de akik valójában idegen és ismeretlen lények (…)” (175).
Ám az idegenség az elbeszélő saját testére, életére, a vele történő eseményekre is kiterjed. Visszatérő képzet, hogy a narrátor kívülről látja önmagát, akár egy idegent; úgy érzi, nem tartozik hozzá a saját teste. Ilyen jelenetekkel találkozunk A tolltartóban: „Hosszú pillanatnak tűnt, ahogy felállt a hozzám tartozó idegen test a padban, megvárta, amíg minden szem rászegeződik, majd idegen hangon kimondta (…)” (20). A Vaktérkép elbeszélője is hasonló tapasztalatokat fogalmaz meg: „aztán váratlanul megszólalt valaki a torkomban, mintha szinkronszínész lennék” (24), talán ez most nem is velem történik, talán ez egy film” (27-28). Az Egy boszorka van főhőse szintén ilyen módon érzékeli önmagát: „A test, ami állítólag az enyém, s amelyet még állítólag ketten laknak rajtam kívül, ügyesen becsukta a kaput, eltolta belül a reteszt, beszállt az autóba, bekötötte magát és hallgatott.” (132)
Az elbeszélésmód nagyjából lineáris, de a narrátor időnként megszakításokkal él, illetve több jelenetsor íródik egybe, mint pl. a Vaktérkép esetében, ahol a vizsga emlékképei, az anyával és az elbeszélő szerelmével való jelenetek montírozódnak össze, magának az öngyilkossági kísérletnek az elbeszélése pedig kimarad: csak utólag, a csuklón látható vágás utal vissza arra a tettre, ami tulajdonképpen a novella csúcspontja, hiszen ehhez vezet a csalódás elbeszélése. Az időrend ilyen finom, nem zavaró megbontása teszi érdekessé a történetet, ami máshogyan elbeszélve talán banálisnak hatna.
Különösen ügyesen játszik a szerző a visszatérő, metaforizálódó, rekontextualizálódó szövegelemekkel. Ilyen pl. a „lakatlan” szó váratlan átértelmezése az első novellában („mert nincsen neki lakatja,” 9), vagy a „jelen” kétféle értelmének egymásba íródása A tolltartóban: a jelen egyfelől a diák válasza a tanár kérdésére, másfelől viszont a traumatikus pillanat sajátos, el nem múló jelenlétét, jelenidejét is kifejezi. Ilyen többértelmű motívum a „vonalháló” is, amely a füzet mintájából gyorsan a környezet, vagyis a lakótelep terének metaforájává válik. A Vaktérképben az anya jellegzetes, mechanikusan ismételt, szinte jelentéstelen mondatainak egyike („én ehhez nem tudok hozzászólni”) ismétlődik meg immár súlyos tartalommal telítődve az új kontextusban: itt az elbeszélő teljes bénultságát, kilátástalanságát fejezi ki, miután a szerelme szakított vele. Az Egy boszorka van c. szöveg végén a kályha, az emberi test és a lélek íródik egybe metaforikusan egy különösen szépen megformált szakaszban: „Nem nézek fel, a kályhával foglalatoskodom. Ki kell pucolni a hamut, ki kell szedni belőle mindent, ami elégett, hogy a kihűlt testben ismét fellobbanjon a tűz.” (134) Nyilvánvaló, hogy a kályha itt az emberi lélek metaforája is, aminek meg kell szabadulnia a fájdalmas emlékektől, ezenkívül a szöveg itt előre utal a női testre, amiből az elvetélt magzatot távolítják el.
Ez a nem bravúroskodó, de ügyes szövegformálás teszi emlékezetessé a hétköznapi hősök emlékeinek felidézését; a posztmodern önreflexiókban elvesző korszaka után jó érzés valódinak tűnő emberekről, igazi sorsokról olvasni, akárcsak a novella aranykorában, a 19. század második felében.
Utolsó kommentek