Ez a novelláskötet tematikailag és modalitásban sokszínűbb, mint a Vonalkód, ahol (egy kivétellel) középkorú női narrátorok beszélték el felnőttkori vagy gyerekkori traumatikus emlékeiket. Ami ebben a kötetben mintha összekötné a novellákat, az valamiféle beteljesületlenségnek az érzése: a szereplők legtöbbször fájdalmasan eseménytelen életet élnek, elkerülnek valamiféle várható kalandot (A Pioneer-10 űrszonda), a nagy szerelmet (Doors, Tímár Zsófi muskátlija), vagy éppen egymást (Soha, egy szót se; Kacér).
A novellák egy része kiábrándult, vegetatív szinten élő hősökről szól (Doors, Galamb, Megint büdös a víz, Játszódjatok, Utószezon), más részük bizarr, álomszerű, kafkaeszk víziókat mesél el (Ez milyen mozi?, Plágium, Földlakó).
Nekem azok a szövegek tetszenek a legjobban, amik valamilyen fordulatot tartalmaznak, félrevezetik az olvasót a várható tartalmat illetően, vagy a modalitásbeli eldönthetetlenségükkel ejtenek zavarba. A Soha, egy szót se egy nagyon szépen lekerekített, csattanóval végződő szöveg, ami nagyszerű leleményességgel rajzolja meg az egymást figyelő szereplők egymást elkerülő perspektíváit, ezáltal elmesélve egy sajátos történetet a beteljesületlen szerelemről. A történet gyönyörűen le van kerekítve, egyszerre olvasható humoros, könnyed darabként és a beteljesületlen lehetőségek megrázó drámájaként (erre értem, hogy modalitásbeli eldönthetetlenség).
Ügyesen vezeti félre az olvasót a Napfogyatkozás vagy A Pioneer-10 űrszonda. Előbbinek egészen remek, groteszk a kezdete: a megszólított „te” a „boldogtalanság sötét kútjába” nézett be az elbeszélőhöz, de a nagy feje kitakarta az egész eget. A nagy fej komikus fizikai képzete éles ellentétben áll a metaforikus kép (a kút) egzisztenciális pátoszával, ráadásul a kép olyan önellentmondást tartalmaz, amit nehéz feloldani: a kútba való lenézés arra utal, hogy a fiú valamiképp segítséget jelentett az elbeszélő számára a lelki mélyponton, az ég kitakarásának ténye viszont úgy értelmezendő, hogy a fej még a maradék reményt is elvette a kétségbeesett nőtől. A novella azután viszont meglepő módon egyáltalán nem a lélek mély kútjáról mesél, nem valamiféle egzisztenciális rettenetet beszél el, ahogyan várnánk, hanem egy apró, bár rendkívül kellemetlen eseményt (a mesélő egy koncertre készül, de belelép egy adag ürülékbe, így haza kell mennie). A Pioneer-10 űrszonda egy olyan elemet emel ki a címbe, aminek semmi köze az elbeszélt történethez, bár néhány mondat erejéig esik szó az űrszondáról, de ott sincs sem logikai, sem asszociatív kapcsolat a szonda és a francia fiúk pesti kirándulása között.
Remek szöveg az Ismerlek téged is. A szívinfarktusban meghalt Karcsit siratja a felesége, és soha nem tudja meg, hogy Karcsinak szeretője volt, aki miatt el is akarta őt hagyni. Az egymást elkerülő sorsoknak, egymást meg nem ismerő szereplőknek a Soha, egy szót se-ből és a Kacérból ismerős témájával találkozhatunk itt újra. Az alapszituáció önmagában is erős lenne, de nagyszerű a csavar a végén: a főhős meglátogatja demenciában szenvedő édesanyját az intézetben, aki a címben kiemelt szavakat mondja neki. Ez a szövegelem a fő témát (egymás nem-ismerését) sajátosan kicsavart helyzetben tematizálja: ahogy a hősnő sem ismerte a férjét, úgy a saját anyja sem ismeri (fel) őt. A megnyilatkozás saját ellentétét jelenti: az, hogy az anya számára ismerősnek tűnik fel a saját lánya, groteszk módon juttatja kifejezésre azt, hogy valójában nem ismeri fel a gyermekét.
A Végül is még nyár van engem Darvasi némelyik novellájára emlékeztet. Egy válás történetének indul, de egy sajátosan groteszk, egyébként kacagtatóan megírt kaland kerekedik ki belőle (egy hasmenés története). A szöveg ugyanúgy olvasható börleszkként, mint az idősödés vagy a félrement élet allegóriájaként is. Ugyanilyen „darvasisan” bizarr szöveg a Valaki vagy a Falkavezér, nem túl magas szellemi színvonalon álló elbeszélők történetei abszurd helyzetekről.
Az egyik kedvencem Az álomrestaurátor. Egyszerre szürreális és valóságosnak tűnő történet az álmatlanságban szenvedő főhősről, aki az álom és az ébrenlét közötti állapotban bolyong a saját lakásában. Az órák leállása, az altatató utáni keresgélés komikus is, szürreális is, a befejezetlen álom rejtélyessé és poétikussá is teszi szöveget. A narrátor hosszú ideig nem tud elaludni, majd végül jócskán túlalussza az időpontot, amikor ébrednie kellene. Ez jó kis csattanó a végére, de e fordulat modalitása is kérdéses, hiszen nem tudjuk, problémát-jelent-e igazán a főhősnek, hogy elaludt (lekésett-e valamiről, pl. munkába ment-e).
Utolsó kommentek