Krasznahorkai László regényét olvastam már korábban, és nem is voltak túl rossz emlékeim róla, de most újra kézbe véve nemigen találok benne élvezetet. Ennek első oka a sajátos nyelvhasználatban, a túlbonyolított és végtelenített mondatokban áll, amelyek borzalmas monotóniával torlódnak egymásra. Semmi változás a hangnemben, a mondatok hosszúságában, bekezdések nincsenek. A szimultán mondatszerkezetek meglehetősen idegenek a magyar nyelvtől, ez igencsak nehézkessé teszi a szöveget; ezek a hosszú mondatok nem melankolikosok, nem költőiek, nem légisek, sokkal inkább erőszakoltak, szárazak, tudálékosak. Ez a stílus talán érdekes lenne egy rövidebb szakaszon, epizódon keresztül, de egy egész könyvet kitöltve igencsak fárasztó, nagyon kell erőlködni, hogy az olvasó követni tudja a szerzőt.
A történet ugyancsak nehezen értelmezhető. Egy arctalan, térben és időben el nem helyezett kisvárosba cirkusz érkezik, amely egy hatalmas bálnát mutogat, van velük egy titokzatos Herceg is; a Direktor kövér és szivarozik, akár egy rajzfilmfigura. A tereket, utcákat titokzatos emberek árasztják el, később valakik törnek-zúznak, gyújtogatnak a városban. Az utcákat szemét borítja, amely „nem evilági csillogással” (159) kígyózik az alkonyat derengésében; Eszter Györgyné, ha jól értem, ennek a szemétnek az összeszedésén mesterkedik stb. Mint látható, a történet eléggé zavaros és homályos. Miről szól ez? A Direktor figurája mintha egy rajzfilmből lépett volna ki, a város lakói meg a Szomszédokból, nekem ez így igencsak disszonáns. Mi akar lenni ez az óriási bálna? Mitől olyan nyugtalanító és apokaliptikus egy cirkusz meg egy óriáscet? Miről akar ez szólni? Gondolhatnánk arra, hogy az erőszakról meg a pusztításról, a kollektív pszichózisról, de annak a pszichológiájáról nem mond semmit a regény. Talán valamiféle mágikus realizmussal van dolgunk? De ahhoz meg nem eléggé mágikus egy vacak óriásbálna.
A stílus számomra szintén nagyon mesterkélt. Időnként kimondottan zavaros képekkel találkozhatunk, pl. „megérkezéseinek zaklatottan örvénylő pátosza.” (123) Hogy tud a pátosz örvényleni? És hogy lehet pátosza egy megérkezésnek? A hétköznapi szereplők belső monológjai rendszeresen valamiféle filozófiai diskurzusba csúsznak át, de egyrészt nem derül ki, mi viszi őket a filozofálásra, másrészt nem is bontakozik ki a szövegből semmiféle azonosítható filozófiai kérdésfeltevés, csak közhelyeket olvashatunk az egészről, a rendről meg egyebekről, amik csak úgy lógnak a levegőben. Eszter Görgy pl. úgy jellemzi magát, hogy neki „sikerült megszabadulnia attól a téveszmétől, hogy a fölépülésnek és a lerombolódásnak, a megszületésnek és a pusztulásnak ebben a gyötrelmes körforgásában egy határozott terv volna sejthető, a célraszántságnak valaminő gigantikus és nagyszerű terve a hideg gépiesség vakító egyértelműsége helyett (…)” (129). Ez elég nagy közhely, de az sem világos, hogy miként jutott Eszter György erre a gondolatra, mitől ez a nagy filozófiai pátosz. Ha ez valamiféle fontos felismerésként akar előjönni, akkor azt elő kellene készíteni, felvázolni a kérdést, amire válasz a fenti felismerés.
Az ilyen nagy eszmék időnként olyan problémákkal olvadnak össze, mint pl. hogy miként kell beverni egy szöget (222), és bedeszkázni az ablakot. Mitől érdekes ez? Mi a nehéz egy szög beverésében? Valamiféle filozófia paródia lenne? A szögelés leírása átmegy filozófia eszmefuttatásba, ilyesmi eredménnyel: „Mintha irtózatos súlytól szabadulna éppen, már a küszöbön eltöltötte valami mély megkönnyebbülés, s mintha mindazt, ami ő volt eddig, kint felejtette volna, egyszeriben visszanyerte az erejét, visszanyerte fölényes biztonságát, hogy a bedeszkázás különös történetében ezután fokozatosan veszítse el, s hogy csupán itt szerezze újra vissza a szalon bejáratánál, de most már másként: nem fölényes bírájaként a ’tájnak, melynek szörnyű hibája van,’ hanem sejtetőjeként, hogy miért, és alázattal, s így valóban: végérvényesen.” Ennek semmi értelme, de arra sem utal semmi, hogy ez szándékos deszemiotizáció lenne. Hogy veszíti el valaki önmagát egy szög beverése során? És mit nyer vissza? És hogy jön ide a táj? És mit jelent, hogy a szereplő a táj bírája? És mi a hibája a tájnak? Mitől, mivel szemben fölényes a biztonsága? stb. Ez csak egy mondat, ilyen az egész szöveg. Ez nem deszemiotizáció, ez egy zavaros katyvasz.
Pedig Krasznahorkai szimpatikus ember, egy-két éve láttam vele Friderikusz interjúját, ott csupa érdekes dolgot mondott.
Utolsó kommentek