Nádas Péter alkotása, a prózafordulat nagy műve ígéretesen indul, ám aztán terjengős szövegtengerré válik, mocsaras, hínáros, sziget nélküli végtelen tóvá, amiben elakad az olvasó csónakja. (Szépirodalmi, Bp., 1986). A Családregény végét nagyon szeretem, de ezt a túlírt, nehézkes szöveget csak borzasztó erőfeszítéssel tudtam olvasni, nem sok élvezetet találtam benne, helyenként ki is hagyott a figyelmem. A regény terjedelmét tekintve is túl sok (az elbeszélt világhoz képest), de az egyes mondatok indái is vég nélküli monotóniával kígyóznak át egyik oldalról a másikra, sokszor többször is témát váltva a mondatkezdő nagybetű és a mondat végi pont között.
Ami az ígéretességet illeti, számomra az én széthullásáról, időbeli és egyéb értelemben vett hasadásairól szóló szövegrészek voltak érdekesek, illetve azok a szakaszok, amelyek rendkívül szuggesztíven jelenítettek meg érzéki benyomásokat, érzékleteket. A kötet elejéről idézek példát az első esetre: „Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami bekövetkezik. / Még ha nem is történik semmi. (…) A helyzet kivételességét csupán az adta, hogy izgalmi állapot, hogy se ezzel, se azzal nem éreztem azonosnak magam, mintha egy romantikus díszletben mozognék színészként, s a múltam is önmagam sekélyes alakítása lett volna csak (…)” (17). Egy példa a második esetre, ez a leírás tényleg nagyon szép: „Akkor ment le a nap, ám sokáig nem volt még sötét, vörös visszfénye hosszan kitartott az elszürkülő égen, a tenger azonban hirtelen elfeketedett és a hullámok fehérre habosodó élei villanva zuhantak de már a víz felett lebegett az estéli pára (…)” (24). Amikor itt jártam a könyvben, még azt hittem, a kedvenc olvasmányaim közé fog majd tartozni.
Később azonban a mű átmegy hagyományosabb értelemben vett emlékiratba. A felidézett emlékek (a beteg anya és húg, a besúgó apa hazaérkezése, a színházi jelenetek Melchiorral és Théával stb.) valahogy nem különösebben érdekesek, és a túlírt mondatok is megnehezítik, hogy átadjuk magunkat az emlékezésnek. Az egyes elbeszélt jelenetek önmagukban kerekek, bár nem lineáris rendben, hanem asszociatív módon követik egymást. Az emlékek sorából, amennyire én látom, nem alakul ki egy összefüggő sorstörténet vagy személyiség, tehát nem bildungsromanról van szó, viszont a megjelenített képek azt sem igazán példázzák vagy illusztrálják, hogy az azokat felidéző én identitása temporálisan repedezne meg, ahogy a regény elejének reflexióiban olvassuk; vagyis sem a széttartás, sem az összetartás nem igazán hangsúlyos. A leírt jelenetek mimetikus jellegűek, mintha valóban létező elbeszélő(k) életképeit hoznák elő a feledésből, ám nem világos, mi indokolja éppen ezeknek az emlékeknek a felidézését: a Table d’hôte c. fejezet például egy reggeli ébredés és készülődés hosszas leírásával kezdődik, de vajon mitől olyan érdekes éppen ez a reggel? A szereplő életének alakításában nem vesz részt; a többi eseményhez nem kapcsolódik; nem annyira érdekes, sem különleges, hogy érdemes legyen elbeszélni; azt sem mondhatnánk, hogy egy jellegzetes reggelről van szó, ami más hasonló pillanatokat is reprezentál; a múlandóságra való reflexiónak sem szolgál alapul, ahogy Kosztolányi verseinek képei. Az elbeszélő énnel így nehéz azonosulni, róla magáról nem sokat tudunk meg, nincs semmilyen egyénisége, a szexualitáson kívül nem sok minden érdekli, az olvasótól végig idegen marad, de mintha ez az idegenség sem lenne igazán meghatározó.
Engem a sokat emlegetett erotikus jelenetek is emiatt nem tudtak igazán magukkal ragadni: a „mindenki mindenkivel”-féle[i] szexualitásból nem érződik ki igazán sem a vágy, sem az összetartozás ereje, néhol pedig olyan gusztustalanságba megy át a szöveg, mint amikor pl. a főszereplő a saját apja nemi szervét fogdossa meg (128-130). A fentebb említett reggeli készülődés azzal folytatódik, hogy az elbeszélő megtapogatja az őt borotváló inas combját. A nemi vágyat vagy izgatottságot itt nem érezni; merésznek sem lehet mondani a jelenetet, inkább csak nagyon kínosnak, céltalannak, üresnek. A könyvben megjelenő szexualitás mintha mentes lenne az érzelmektől, az erotikus részletekben valamiféle mechanikusság, sivárság, kiégettség érződik.
A tizennyolcadik fejezet, amit a regény egyik szereplője, Krisztián ír a szerző halála után, hasonló az egész könyvhöz. Eleinte reménykedünk, hogy kiderül belőle valami fontos, ami jelentést ad az addigiaknak, valami az emlékiratok szerzőjéről vagy a Krisztiánnal való kapcsolatáról – erre utal a megilletődöttség, amivel Krisztián a maga írását kezdi: „Azért is teszem, mert ha közvetlen formában róla beszélnék, akkor túlságosan gyakran elakadna a szavam, köhögés fojtogatna.” (450) Azt is várhatnánk e fejezet olvasása elején, hogy a két szöveg majd kiegészíti egymást, esetleg két különböző perspektívát hoz játékba, ahogy az Iskola a határon esetében. Ám a szöveg igen gyorsan átmegy egy másik, de az előzőhöz nagyon hasonló emlékiratba, ahol különböző emlékképek sora követi egymást (a katonai iskoláról, moszkvai útról, egyebekről), keveredve zavaros elmélkedésekkel a nagyapa arcának szimmetrikusságról (461) vagy a nemi szervek méretről (473). Az előző elbeszélő halálához mindennek semmi köze, viszont ugyanaz a szószátyár mellébeszélés; stílusában, tematikájában, sem különbözik az előző emlékríttól, legfeljebb annyiban, hogy rövidebbek a mondatok. Egy helyen Krisztián ezt írja: „Ugyanakkor barátom halála óta elég erősen működni kezdett bennem a kíváncsiság, hogy hozzá hasonlóan illetékességet nyerjek önmagam fölött, de ebbe a törekvésembe ne kelljen belepusztulnom, mint neki, és még hamis se legyek.” (457) Ez azt sugallja, hogy a főszereplő halála valamiképpen összefügg az én keresésének erőfeszítésével (hiszen abban halt bele), ami lényegében maga az előttünk lévő szöveg, ilyen módon pedig azzal a reménnyel tölt el, hogy a halál elmond valamit magáról a regényről is, valamiképpen értelmezi az addig mondottakat, súlyt adva azoknak. Ehhez képest a halál leírását egy fél oldalban intézi el: a szerzőt napozás közben véletlenül elütötte három motoros. (514) Ezért ugyan kár volt Krisztiánnak hatvan sűrű oldalnyi önéletrajzot írnia, a kettőnek semmi köze egymáshoz; úgy tűnik, Krisztiánt nem is érdekli a haverja, csak az, hogy ennek az apropóján ő is írjon valamit önmagáról. Pont az történik itt, mint az egész regényben: elhangzik egy ígéret, hogy az énről, az emlékezetről, az életről fog majd elhangzani valami érdekes és elgondolkodtató, ám végül egy rakás sehova nem vezető bölcsességet meg néhány olyan emléket kapunk, amit nem biztos, hogy érdemes volt elmesélni.
Balassa Péter értelmezése nagyon érdekes, bár a kedvemet nem hozta meg a könyvhöz. A kritikus szerint a regény a „nemeken átívelő szerelem”[ii] által kifejezett szabadságeszme és a politikai elnyomás és terror közti feszültségről szól. Szerintem erről nincs igazán szó: a könyvben előkerül ugyan a diktatúra és ötvenhat is, de nincs utalás arra, hogy ezeknek lényeges hatása lenne a szexualitásra, hogy valamiképpen deformálnák vagy alakítanák a szerelmet. Az mindenestre megnyugtató, hogy Balassa is bevallja: a szöveg olvasása valódi megpróbáltatás az értelmezőnek.[iii] Thomka Beáta meglátása szerint „a mű világa epifániákból, érzéki szenzációkból, látványi, szaglási, tapintási, hallási benyomásokból és a velük kapcsolatos belső történésekből, asszociációkból épül fel.”[iv] Ez szerintem igaz is, de inkább csak a mű elejére. Szirák Péter a „test poétikáját” nem a politikai elnyomással, hanem a nyelvvel állítja szembe: a testiség (nem csak a szexualitás, hanem egyéb érzékelések is) valamiféle archeológiát, nyelv előtti vagy nyelven kívüli vágyott állapotot jelent. Az én megpróbálja elérni ezt a közvetlenséget, ám szembesül azzal, hogy annak kifejezése csak a nyelv által lehetséges, a nyelv viszont összeköt a hagyománnyal, az ősökkel; a nyelvi reflexió felbontja, megsokszorozza az ént.[v] Ezek az interpretációk szerintem kicsit kreatívabbak, mint maga a regény, én biztosan nem tudtam volna ilyen gondolatokat összehozni Nádas művéről.
[i] Sorban egymás után, de néha egyszerre is, például: „Talán maga az érintése mesélte el, hiszen azt adtam vissza neki, amit Maja szája adott nekem azon a helyen, ahol belém harapott Szidónia. Az érintéseknek e kínzó zűrzavaráról azonban nem lehetett szavakkal beszélni, a történet nem volt elkezdhető, minden érintéséhez egyszerre több, másik érintés tartozott és Krisztián szája is benne volt.” stb. (202). A főszereplő andogün / biszexuális alkata is a kombinációk sokféleségét szolgálja, ezért kap olyan nagy jelentőséget Hermafroditusz az antik kép hosszadalmas leírásában (182).
[ii] BALASSA Péter, Közelítések az emlékiratok könyvéhez. In.: Diptychon. Magvető, Bp., 158-159.
[iii] Uo. 165
[iv] THOMKA Beáta, Homíliák az emlékiratok könyvéhez. In.: Uo. 246.
[v] SZIRÁK Péter, Folytonosság és változás. Csokonai, Debrecen, 1998. 44-48.
Utolsó kommentek