Két magyar regényt olvastam az őszi szünetben: Lovik Károlytól A kertelő agárt és Pap Károlytól az Azarelt. Valójában egyébként Pap Dánieltől szerettem volna valamit kihozni a könyvtárból, ő a tizenkilencedik század második felében alkotott, mivel nagyon szeretem ezt a korszakot, de összekevertem egy másik Pap vezetéknevű szerzővel, aki 1937-ben írta az Azarelt. Mindegy, így alakult, ez sem rossz regény.
Azarel
Pap Károly regénye egy zsidó kisfiúról szól, aki fellázad a családja és a vallási hagyomány erőszakossága, az istenhit igazolatlansága ellen. Az Azarel nem remekmű, de számos erénnyel rendelkezik (Szépirodalmi, Bp., 1970.).
A könyv elején a nagyapa veszi magához a főszereplőt, hogy Jahve szolgálatára nevelje. A valóságos vallási tébolyban szenvedő zsidó öregember számára senki és semmi nem igazán tiszta, ezért a kis Gyuriból valódi zsidót szeretne faragni. A regénynek ez a része nagyon jó sikerült: a nyelvezet egyszerre képszerű és filozofikus, a váratlan képzettársítások rendkívüli szuggesztív erővel jelenítik meg az öregapát és a vallási fanatizmust, valamint a hagyomány könyörtelenségét. Ilyen pl. a következő bekezdés, amely az anya kapcsán hozza elő a témát: „A házimunkák, a takarékosság, a díszítés vágya mindig uralkodott rajta, egy végtelen sereg asszony állott mögötte a múltban, akik vérében, mint egy sírban, szüntelen álmodtak azokról a tevékenységekről, amelyekkel az ő életük is eltelt: pontosan úgy, ahogy ez meg van írva a hitvesről szóló imában. Ezek az asszonyok mindig csak keretek voltak, a kép bennük atyáik akarata volt, s ez az akarat is csak keret volt, amely körülfogta a hagyományt, a Tan törvényeit és legendáit, verseket és magyarázatokat, amelyeket a Tan szélére írtak a törvény merev ihletében az ősök.” (13) Az egymást keretező képkeretek sora, amelyekbe a tan személytelensége íródik, és amelyekből hiányzik az arc, rendkívül erőteljes és megragadó metafora. Mindenhol csak szövegek vannak, amik újabb szövegekre íródnak, a szubjektum pedig sehol – itt a személyiséget elnyomó vallás kritikáját kapjuk, de kísérteties módon emlékeztet mindez a posztmodern nyelv–és szubjektumfelfogásra is. A „törvény merev ihlete” ugyancsak remek szókapcsolat, hiszen az ihlethez általában pont a merevség és a törvény képzetei nem asszociálódnak: az ihlet a romantikus esztétika szerint a szubjektum legbelsőbb, legsajátabb részéhez tartozik.
Amikor Jeremia apó himnuszokat énekel, illetve amikor beszél, ezt olvassuk: „a himnuszból egy szó sem volt az övé, szét voltak szórva ezek a szavak, mondatok a régi könyvekben, mint ahogy a nép szét volt szórva a világban; egy se volt az övé, csak az érzés, amelyben szerette volna őket összeolvasztani.” (20) „És mi volt ez a ’Megváltás’? A szátszaggatott test reménye, amely természetes módon soha többé nem forrhatott össze, mint ahogy ő és fiai sem egyesülhettek Jeruzsálem körül, s a világ sem körülöttük” (21) Nagyon szép, ahogy a szétszórt szavak, amik felülírják az öregember egyéniségét, egyediségét, megfosztják individualitásától, a zsidó nép metaforáivá válnak.
Amikor Jeremia apó rituális fürdését végzi, a szerző így fogalmaz: „Ez a víz nem víz volt az ő szemében. Vallásos előírások eszköze volt, mondhatnám, nem habokból, hanem héber betűkből állott. Ámde még ezen felül jelkép is volt: A Víz. Nem a földnek nedve, amelyekben halak, békák, kavicsok, növények élnek, nem az élet nedves rengetege, ez az a víz volt, amit a harmadik napon teremtett Jahve. (…) Némi idő után belemártogatta csontos, bütykös, hosszú ujjait a futó vízbe, ujjait, amelyek mint fölkiáltójelek ágaztak kezéről.” (26) A héber betűkké változó víz és az ujjak mint felkiáltójelek nagyszerű költői képek.
Ezekben a szövegrészekben a reflexió átitatja az események leírását, filozofikus mélységet ad annak, itt nyilvánvalóan egy érettebb ember emlékszik vissza régi életére. Amikor viszont az elbeszélő visszakerül a szüleihez, sokkal inkább azonosul gyerekkori énjével. A szeretetre vágyó, de folyton elutasított fiúcska története néhol egy kissé szentimentális ízű. Hogy egy kilenc éves gyerek ilyen elszántan lázadjon fel a szülei ellen (szemükre veti, hogy nincs isten, hogy nem szeretik őt, aztán világgá megy), egy kissé túlzásnak is tűnik. Nem teljesen világos az sem, mi vezette ezt a fiút arra, hogy ennyire élesen elutasítsa isten létét, nem derül ki, hogyan jutott el a felismerésre, hogy nem létezik Jahve. A szeretethiány volna a kiváltó ok? Vagy az érvek, amik Isten léte ellen szólnak? Hiszen elhangzanak ezek az érvek is: Isten nem lehet jó, ha olyan világot teremtett, ami rossz volt, és így a vízözönnel kellett elpusztítania azt. Isten létezhet, de nem lehet jó és mindenható egyszerre. Ez a rosszból vett klasszikus ateista érv. Összességében tehát egy kissé stilizáltnak tűnik a szöveg: mintha nem tudná eldönteni, hogy az isten létével kapcsolatos érveket szeretné előadni, vagy megrajzolni a fanatizmus és elnyomás képét, esetleg a lázadás és behódolás morális kérdéseit szeretné boncolgatni, hiszen Gyuri folyamatosan vívódik: lázadjon-e, ezzel kockáztatva a létét és biztonságát, vagy a kényelmesebb utat választva behódoljon a családnak.
Mindennek ellenére egyes jelenetek igen erőteljesek, pl. amikor a gyerek azt mondja az anyjának, hogy nem igazi anya, ha nem győzi meg az apát arról, hogy igazságtalanul viselkedett vele. Az anya meg is próbálkozik ezzel, de végül visszakozik, és meghajlik az apa hatalma előtt. Nem rossz tehát a regény, de nem is tökéletes alkotás.
A kertelő agár
Lovik Károly regénye könnyed és izgalmas elbeszélés, de alapvetően a Jókaitól és Mikszáthtól ismerős paneleket mozgatja, hasznosítja újra. A Balsai család ősi arisztokrata família, legfőbb büszkeségük az, hogy remek agarakat nevelnek, amelyek mindig a legjobbnak bizonyulnak a vadászatokon. Egy alkalommal azonban a kutyájukat a legújabb bíró, Bogdány Balázs kizárja csalás miatt. A rendezvényen jelen van a csinos Klári is, a család legfiatalabb tagja, aki egyébként gyűlöli a vadászsportot. Kölcsönösen megtetszenek egymásnak Bogdánnyal. A család bosszút esküszik Bogdány ellen, de nem járnak sikerrel. Először kártyán akarják kifosztani a vagyonából, de kiderül, hogy Balázs jobb játékos náluk. Ezután az egyik családtag fiatal özvegyét, a kacér és minden férfit az ujjára tekerő Mariannt uszítják rá, de nem Balázs, hanem egy másik családtag esik bele a csapdába, aki végül beleszeret és feleségül veszi a nőt. Amikor a családfő rájön, hogy Klári mennyire tetszik Balázsnak, a lánnyal próbálja csapdába ejteni, azt remélve, hogy a fiatalember megszégyenül majd a kikosarazástól. Ám Klári igent mond, a család a saját maga ásta verembe esik, a fiatalok boldogan élnek, és végül a családfő is megbékül, amikor kiderül, hogy az unokája tehetséget mutat az agarászat iránt.
A bosszút forraló, de hoppon maradó intrikusok gyakoriak Mikszáth és Móricz műveiből. Ilyen pl. az az epizód A fekete gyémántokban, amikor Berend Iván ellen összeesküvések sorát főzik ki az irigyei Bécsben, de Iván mindig ügyesebbnek bizonyul náluk, illetve ilyen a minden mesterkedésében felsülő Abellino esete. A boldog házassággal végződő történet a Szent Péter esernyőjére emlékeztet. Az apró anekdoták (pl. a Balsaiak nagy orráról) és az anekdotikus epizódok ugyancsak beilleszkednek az említett történetmesélő hagyományba. A szereplők sem túl mély jellemek, az idősek karikaturisztikusak, a fiatalok kissé sablonosak. Ennek ellenére a regény kellemes szórakozást nyújt, az ismert poétikai eljárásokat jól működteti, remek kikapcsolódás egy esős őszi délutánon.
Utolsó kommentek