Flaubert utolsó, félbehagyott regénye két idősödő, egyedülálló hivatalnok barátságát meséli el. Bouvard és Pécuchet negyvenhét évesek, amikor összetalálkoznak Párizsban egy nyári délután. Beszélgetni kezdenek, felfedezik, mennyi közös van bennük, és örökre elválaszthatatlanokká válnak. Mikor Bouvard egy nagyobb összeget örököl, elhatározza, hogy vidéken vásárol magának birtokot. A vételárat Pécuchet egészíti ki félretett pénzéből, így együtt költöznek ki a város zajából. Belevetik magukat a tanulásba, és lényegében mindent tudományterületbe beleolvassák magukat, de végül mindenben csalódva visszatérnek a másoláshoz. Vidéki életüket gazdálkodással kezdik, de igencsak sikertelennek bizonyulnak e tevékenységben, így rövidesen újabb hobbik után néznek. A földművelésről helyett így inkább a kertművészettel foglalkoznak, onnan átnyergelnek a geológiához, majd a kémiához, anatómiához, később a muzeológiához. A régi értéktárgyak gyűjtése felkelti bennük a történelem ismeretének igényét, onnan pedig egyenes út vezet a történelmi regényekhez, ahonnan viszont a drámán át az esztétikához jutnak el. Amikor belecsömörlenek a politikai filozófiába (a negyvennyolcas események kapcsán), valami mélyebb igazságot keresve az okkultizmus felé kezdnek tájékozódni, ami viszont érdeklődésüket a metafizika irányába tereli, melyhez kapcsolódva az énfilozófiával, kozmológiával is megismerkednek. Kipróbálják a testgyakorlás különböző formáit, eljátszanak az öngyilkosság gondolatával; istentagadóvá lesznek, később megtérnek. Ám mikor buzgón olvasni kezdik a teológiai műveket, felfedezik az azokban található millió ellentmondást, így a kegyelemből sem sokáig részesülnek. A tudományok mellett az áltudományok rejtelmeibe is belepillantanak, így egy rövid időre elfogadják a mindent átfogó delej létét, illetve kiképezik magukat frenológussá. Örökbe fogadnak két gyermeket, akiket a modern pedagógia irodalom instrukciói alapján próbálnak nevelni, ám ezzel is kudarcot vallanak.
A regény azért zavarba ejtő, mert nagyon nehéz megmondani, miről is szól ez a történet. Az Olcsó Könyvtár sorozat kötetének (Szépirodalmi, Bp., 1989) fülszövegében azt írja Gyergyai Albert, hogy a mű „a század tudományimádatát teszi kérdésessé.” Szerintem maga ez a kijelentés a kérdéses, először is azért, mert nem világos, mi is az a tudományimádat, aztán meg azért is, mert azt sem értem, miért kellene azt kérdésessé tenni. De azért is, mert a két jóbarát egyáltalán nem csak a tudománnyal foglalkozik a regényben, hanem a politikával, a filozófiával, az irodalommal és az esztétikával is.
Ezentúl amiatt is zavarba ejtő a regény, mert a főszereplők egyszer igencsak ügyetlennek bizonyulnak az elsajátítani kívánt tudományokban, máskor viszont egyértelműen sikeresen teszik magukévá a műveltséget, nem ugyanolyan tehát a viszonyuk az egyes szakterületekhez, nehéz az egyes szellemi kalandjaikat közös nevezőre hozni. A mű elején például világos, hogy nagyon amatőr módon gazdálkodnak, a kertművészeti alkotásaik pedig giccsesre és torzra sikerednek, a megvalósulás a szándék paródiája. Később viszont nagyon is okosan szállnak vitába bizonyos filozófiai kérdésekről a környezetükkel, amikor például a szabad akaratról fejtik ki a nézeteiket, Flabuert kereken ki is mondja, hogy „nyilvánvaló fölényük sértő volt.” (290) Hasonlóképpen jó érveket hoznak fel a pappal folytatott vitában, pl. a szentháromság (217) vagy a misztérium (323) kapcsán.
Mi lehet tehát a probléma, a sikertelenség és a sok csalódás oka? Erre nincs egyértelmű válasz. Talán türelmetlenek ahhoz, hogy igazán alaposan elmélyüljenek az adott tárgyakban. Talán ott rontják el, hogy egyértelmű válaszokat akarnak ott, ahol ilyen nem létezik, mert éppen a nézőpontok sokféleségéből ered az adott terület érdekessége (mint pl. az esztétika vagy a politikai filozófia esetében). Talán azzal van a baj, hogy az elméleti ismereteiket mindenféle kontroll nélkül, azonnal át akarják ültetni a gyakorlatba. Vagy talán az a dolgok nehézsége, hogy maga a világ vált átláthatatlanná és töredezetté, és Bouvardék ennek a modern életérzésnek az elszenvedői.
És ha Flaubertnek ez a műve valamiféle mély kiábrándultságról szól, vajon miből ábrándult ki az író? Talán a baudelaire-i dezillúziónak egyfajta megfogalmazása lenne a regény? Nem tudok választ e kérdésekre, de azt hiszem, éppen ettől érdekes ez a mű; zavarbaejtő szöveg, ahogy a legjobb művek általában.
Utolsó kommentek