Byron Don Juanja kapcsán gyakran emlegetik a sokszínűséget. Valóban jellemző erre a szövegre a modalitásbeli változatosság: az irónia és a pátosz jól megfér egymás mellett, sok esetben annyira össze is keverednek, hogy nehéz megmondani, melyikük határozza meg az adott szövegrészt. Társul ehhez az elégikum, sok esetben pedig a groteszk, sőt sok esetben egészen bizarr ötletekkel találkozhatunk.
Ábrányi Emil magyar fordítása rendkívül élvezetes, a nyelv választékos, a kifejezések plasztikusak, a rímek csilingelnek. Ez a remek nyelv sokszor az élet legegyszerűbb dolgait is olyan erőteljesen jeleníti meg, mint amikor hologramokat nézünk, amelyeken sokkal hangsúlyosabbá válik a tárgy térbelisége, a léte mintegy csodaszerűvé válik. Ilyen pillanat példának okáért az a néhány sor, amikor Byron a pezsgőről szól: „Tüzes nedv, mely őriz jéggé fagyott / és halhatatlan esőcseppeket (…), / a szesznek lelke, kvintesszenciája! / Elrejtett nektárt így takargat ám / némely hideg nő hűs, nyugalmas bája.” (XIII. 37-38).
Bevallom viszont, nekem sokkal inkább tetszettek azok a részek, amikor Byron történetet mesél, mint azok a szakaszok, amelyekben elmélkedik. Byron sokat beszél a szerelemről, nőkről, háborúról, halálról, társadalomról és egyebekről, ami a nálam vájtabb fülű vagy műveltebb, a kontextus jobban ismerő olvasók számára biztosan nagyon élvezetes, de engem egy kicsit fárasztott ez a sok elkalandozás. A csapongó reflexiókból nemigen áll össze egységes gondolatmenet vagy világszemlélet, úgyhogy itt nyilván éppen ez a szeszélyesség az érdekes. Viszont ott, ahol Byron történetet mesél, igen jó elbeszélőnek bizonyul, úgyhogy én személy szerint sajnálom, hogy nem ilyen szellemben írta meg az egész művet. Úgy a nyolcadik-kilencedik ének körül ugyanis Don Juan mintha eltűnne, innentől alig-alig bukkan fel, mintha a szerző végeérhetetlen szubjektív gondolatfolyama teljesen maga alá temetné. Illetve, mintha alig történne vele valami. Nem tudjuk meg, mit csinál Katalin cárnő udvarában, miért megy Angliába, ahol különben sem keveredik az előzőekhez fogható kalandokba. Alámerül az angol társadalmi életben, de ez elég sovány cselekmény az addigi sziporkázó ötletekhez képest.
Számomra a második és a hatodik ének volt a leginkább élvezetes. A második szakaszban ugyanis Don Juan hajója elsüllyed egy viharban, az életben maradtak éheznek, így sorsot húznak, hogy kit egyenek meg maguk közül. Ez olyan motívum, amit azóta már sokszor feldolgoztak, talán Byron is máshonnan vette át, de nála lenyűgöző a groteszk hang, amivel mindezt előadja. Például amikor Pedrillora, Juan mesterére esett a választás, ezt olvashatjuk: „Fényes jutalmul az ügyes sebész / választhatott, de mindent ott hagya, / mint legszomjasabb, inkább arra kész, / hogy a nyitott ér bő levét igya; / felvagdalák, és a mihaszna rész / tengerbe hull, mint béle és agya, / amit két cápa rögtön elkapott; / többiből tort a hajósnép csapott.” (II. 77.).
A hatodik énekben, miután Don Juant Haide apja, a kalózkapitány Lambró eladta rabszolgának, a szultán egyik feleségéhez kerül. A nő a vásárban meglátta Juant, megtetszett neki a fiú, ezért megvásárolta, és női ruhába bujtatva rejti el a háremben, hogy aztán majd kedvüket tölthessék egymással. Juant éjjel az egyik lánnyal, Duduval fektetik egy ágyba. Dudu éjjel felsikolt, mire a többi lány is felébred, Dudu pedig egy szövevényes rémálom elmesélésével indokolja szokatlan viselkedését. Byron nem mondja ki, mi lehet a sikoly valódi oka, nem is nagyon utal rá, de nem nehéz ötleteket találnunk a rejtély megoldására.
Ám ez a bizarr eseménysor nem folytatódik a mű második felében. Később, Izmail ostromának meséje során Byron egyszerűen csak közli, hogy Juan megszökött a szerájból sorstársával, az angol Johnnal. Érdekes lett volna megtudni, hogyan történt ez a szökés, Byron itt mintha teljesen elengedné a hősét. Egyébként itt is található egy remek bizarr jelenet: az ostromlók egyikének sarkába egy levágott török fej harap bele (VIII. 84). Kár, hogy Byron később nem ilyen irányba haladt tovább, én szívesen olvastam volna egy ilyen stílusú történetet a végéig – vagy legalábbis ameddig tart, hiszen a tizenhatodik ének után a mű a szerző halála miatt félbemaradt.
Utolsó kommentek